Ezer alatt és környékén nem minden fenékig habos torta. Legutóbb áradozásba bonyolódtam a rovatban – joggal –, most nem teszek ilyet. Más kérdés, soha rosszabbat, mint a Hilltop Neszmély Rt. és a Liszt Pince két elemzett produktuma.
Hilltop Neszmély Rt. Észak-dunántúli Irsai Olivér 2004, tájbor
A Hilltop nem vacakol, egyenes, mint a pinty, simán ráírja a hátcímkére, hogy azoknak lehet kedvére a nedv – a célcsoportba hölgyek és a fiatalok tartoznának, főként –, akik szeretik a dús illatokat. Korrekt. Sokéves tapasztalat: a neszmélyi központú kolosszus – magyar viszonylatban évi hétmillió palack alapján mondhatunk ilyet, noha a cég sehol sincs mondjuk a betéti társaság formájában izmoskodó Danubianához képest – az erre a sorsra predesztinált olivért egyszerűen szoktatóbornak gondolja.
ellágyult pillanatában megtámadták egy Hilltop-irsaival, és egy hónap múlva nem lehetett elférni a konyhájában az üres palackoktól
Amennyiben valaki belenőtt a nagykamaszkorba – vagy az istennek se akar kinőni belőle –, és kólán, sörön, félédes baromságokon és tömény folyadékokon kívül nem ismert még meg semmi érdemlegeset, az orra elé kell tenni pohárnyit az illatos-virágos-gyümölcsös versenyző bármely évjáratából, és garantáltan belehabarodik. Onnan meg egyenes az út az egyéb izgalmakig. Jó esetben. Ez az ideológia, de nem vicc, hallottam emberről, aki beleragadt az unikum-sör vertikumba, aztán ellágyult pillanatában megtámadták egy Hilltop-irsaival, és egy hónap múlva nem lehetett elférni a konyhájában az üres palackoktól.
A fajta a pozsonyi fehér és a csabagyöngye keresztése, amiből egyrészt korai érés következik, másrészt muskotályos karakter, ám ez utóbbi jó esetben nem annyira direkt, mint a hebehurgyán összecsapott ottonelben vagy lunelben, azzal együtt is, hogy utóbbiak odafigyeléssel többre képesek. Irsaiból tehát senki nem akart még nagy bort készíteni –furcsán is néznének arra, aki ezt tenné meg életcéljának mégis –; nem próbálkozott ilyesmivel 2004-ben a Hilltop sem.
Akik az év borásza – Kamocsay Ákos – és az év pincészete díjat egyetlenként egyszerre felmutatható pincészetet azzal szokták vádolni, hogy náluk a legkevésbé a szőlő minősége és identitása, sokkal inkább a körző és a vonalzó, azaz a minden nüanszra kiterjedően alkalmazott pincetechnika játszik szerepet, az elemzett bort kóstolva elmerenghetnek. Az ugyanis sehogy sem tudta megkerülni az ocsmány évjárat hatásait. Az első mintavételben benne vannak a hivatkozott dús illatok – gyümölcsök, virágok, körte, üdeség, zéró parfüm –, az íz azonban messze nem olyan hízelgő, mint boldogabb esztendőben lenni szokott. Vitán felül a savak dominálnak, vezetik a bort végig, savanyítanak, s ebből az utóízben is édes-savanykás jelleg marad csupán, vitalitás helyett. Könnyedségéhez, alacsony, 11,5-es alkoholtartalmához képest látványos ablakokat rajzol a pohár falára a halványsárgán csillogó matéria, később orrunk minerális, füstös jegyekre is felfigyel, szájban is összefogottabb lesz, füvesen-csalánosan, a karcsú harmónia azonban, amely máskor oly jellemző, messze jár. Ez van. 3 pont, nem több. A Kaisersben gyűjtöttem be 1140-ért, biztos van, ahol olcsóbban is hozzá lehet jutni.
Liszt Pincészet Rézhegyi Pinot Noir 2003
Ezt a bort megnéztem néhány hónapja, és kifejezetten vékonynak és izgalmatlannak tűnt. Most meg egészen másmilyennek; erről később. A lényeg: a szekszárdi nagypince pinot noirjával azóta próbálkozom, hogy egy borvidéki versenyen nagydíjat kapott a 2000-es. Az igazsághoz tartozik, hogy nem tudom, a megméretésen konkrétan a Rézhegyit futtatták-e meg, vagy valamilyen szelektált urambátyját, viszont az biztos, hogy eddig nem sikerült olyan példányba beleszaladnom, amely határozottan meghatott volna. Most sem jött össze. Csak majdnem.
Holott szeretem a Lisztet, írtam erről 1999-es rajnai rizlingjük kapcsán – hozhatnék más példákat még –, továbbá rokonszenvesnek és felkészültnek sejtem Gál József főborászt is. Mindazonáltal az utóbbi hónapokban-években sehogyan sem sikerül megragadnom a lényegüket. Vagy nekik nem sikerül megcsinálni azt, aminek érdemes lenne megragadni a lényegét? Többet kell kóstolnom tőlük, hogy ezt eldönthessem. Akárhogy is, vettem tehát egy 2003-as Rézhegyit a Tesco nevezetű vesztőhelyen – nem emlékszem, mennyiért, a fő forgalmazó Veritas a honlapján 1170-ért kínálja –, és nekiveselkedtem.
a Liszt-pinot Tiffánék Várerdőjének az unokahúga, fésületlen verzióban
A dugó rövid, ám jó minőségű, és már a palackba szippantva erőteljes, kávés-gyümölcsös áradást érezni. Sötét szín, rubin, tükrös, caplat fel a bor a pohár falán, ami komoly anyagot ígér. Mozgatás nélkül is sötét-aszalt gyümölcsök, s megjelenik pluszban a nagyon határozott alkohol. Nem megy el aztán soha többet. Megforgattam, meggyes-cseresznyés világ keveredett a korábbiak mellé. Ízét az alkohol határozza meg, sok bársonyos tanninnal, savak a háttérben, a végén kesernye, a szeszek nem is csípnek, hanem melegítenek. Diszharmónium. Retrográdban sherrys-portóis-likőrös, ebben tényleg az alkohol adhatja az édességet. Kis égett jelleg, árnyalatnyi karamell, majd szilva frissiben és szilva aszaltan, szárazpróbában dió, mogyoró.
Nemrég szó volt itten arról, hogy Konyáriék Ikonja olyan, mintha a Kopár öccse lenne. Ha a párhuzam stimmel, akkor a Liszt-pinot Tiffánék Várerdőjének az unokahúga, fésületlen verzióban. Illata alapján kiemelkedő lenne – árkategóriájában pláne –, ám az összbenyomás féloldalas. Sok az a 14,5. Nagyon sok. A 4 pont simán megvan, de a ziccer kimaradt. Kapufa. Kár.
Utolsó kommentek