A bor, mely alapvetően rendítette meg a tér-idő kontinuum egységébe vetett hitemet. Bűbáj vagy ámítás? Gyurcsók Józsefet lealázó mágikus képességek, vagy szimpla szemfényvesztés? Figyeljék az orromat, mert csalok!

Hiperben külhoni bort vásárolni körülbelül akkora lutri manapság, mint világvégét jósolni kis kék füzetkékben. Van rá ötven százalék esély: vagy bejön, vagy nem. Általában persze nem. Mélyreható önológiai ismeretek nélkül szép borok után kutatni a neonok fényétől villódzó polcokon eleve olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. És ha a külföldieket is belevesszük a szórásba, csak annyi változik, hogy a szénakazal sokkal nagyobb.

Valószínűleg a nevesebb francia önológusoknak ugyanúgy ég az arcán a bőr meglátván a Kárpát-medence hipermarketeinek franciabor-kínálatát, mint magyar kollégáiknak, mikor az európai boltok alsó polcáról rájuk vigyorog az a bizonyos "világhírű magyar" bor.

Naivság azt gondolni, hogy egy francia tulajdonú hipermarché polcairól levett francia bor csak azért a reveláció erejével fog hatni ízlelőbimbóinkra, mert a gallok vigyáznak az ország- és borimázsukra. Az ősi magyar anyaföld területére a globalizáció hordái által beszállított palackok ugyanis körülbelül oly mértékben képesek megmutatni a francia bor lényegét, mint az általunk a nemzetközi burzsoázia prédájául nagy mennyiségben odavetett, borgyárilag előállított Bikavérek és Aszúk a magyar borét. Semennyire. Valószínűleg a nevesebb francia önológusoknak ugyanúgy ég az arcán a bőr meglátván a Kárpát-medence hipermarketeinek franciabor-kínálatát, mint magyar kollégáiknak, mikor az európai boltok alsó polcáról rájuk vigyorog az a bizonyos "világhírű magyar" bor. Országblamázs a köbön.

Valami ősi ösztön mégis afelé hajt, hogy időről időre megkóstoljak egy hipermarketes franciát. Talán tudat alatt még mindig úgy hiszem, hogy a bor az akkor igazán bor ha francia, és titkon még abban is reménykedem, hogy egyszercsak egy hipermarket olcsó műanyagpolcáról kétezerért rám mosolyog egy Château Margaux, egy Yquem, egy Cheval Blanc vagy valami hasonló minőségű lőre, én pedig boldog mosollyal teszem a kocsiba, és a kiválasztottak felsőbbrendűségét tükröző arckifejezéssel blokkoltatom a kasszánál. Ilyenkor persze mindig felébredek, ezért a nagyobb rádöbbenéseket és az ezekből fakadó megrázkódtatásokat elkerülendő fél évnél ritkábbra szoktam szabni a hipermarketos gallok kóstolását.

A Cora áruházlánc nagy mennyiségben forgalmazza a L'âme du Terroir sorozatot, melyben ismeretlen termelőktől felvásárolt – általában Premier Grand Cru-k minőségétől és árától is elmaradó – borokon keresztül próbálja megmutatni a francia anyaföld értékeit. A sorozat jelentőségét hangsúlyozandó a borokon nincs feltüntetve a termelő (sehol egy sató, egy domén), a kötelező körökön kívül (appellation, alkoholfok, estébé) a termőterület nevét találjuk meg rajtuk, mintha ezek a borok – horribile dictu – az adott terület egyfajta önológiai kvintesszenciái lennének. A fajtákat hiába is keresnénk a címkén, azok a francia eredetvédelmi szabályok okán jellemzően nem kerülnek feltüntetésre.

A sorozatból eddig túl vagyok 2 bordói tételen (az egyiknek 2 évjáratán is), ezek nem voltak meghatározó élmények életemben. Az egyik szét volt esve mint a Kisgazdapárt, a másikat pedig valószínűleg összeeresztették egy zöldpaprika-szállítmánnyal. Talán a 2000-es évjáratú, Haut Médoc-ból származó játékos volt a legihatóbb, bár 2000-ben Bordeaux-ban ugyanúgy csak elrontani lehetett a bort, mint nálunk.

Következő jelöltem a Saint-Emilion névre hallgató (és meglepő módon Saint-Emilionból származó) bor lett, talán a Merlot és a Franc iránt táplált gyengéd érzelmeimnek köszönhetően. A bor 2003-as, tehát feltehetően nemrég lett palackozva és kiszállítva, nem kellett éveken keresztül tűrnie a polcon a neonfényeket és a 25 fokban való tárolást állóhelyzetben. Esélyes tehát arra, hogy – a polcon mellette porosodó 2002-es Bozsoléval ellentétben – még ereje teljében kapjam orrvégre. Egy szó mint száz: lecsaptam rá, mint tornádó a kerti budira.

Hogy aztán nagyokat hökkenjek a kidugózás után rögvest. A bor színe ugyanis nem az a bordói mélyvörös. Szép, élénk, világos meggypiros, mintha csak egy egri kékfrankos pörögne a pohárban. Ez csak egy burgundi lehet. Egy nem túl testes, élénk savú burgundi. Az illata persze hozza Bordeaux jegyeit: mély állatos vonallal nyit, melyet szilva, meggy, föld és nyersbőr követ némi fémes áthallásokkal. Ha az acéltartály terroir-jegy lenne, becserélném rá a Kreinbacher-boraimat – sóhajt fel lelkem mélyén az egyszeri dűlőfanatikus.

egyszerre tud bordói és burgundi lenni, ráadásul kékfrankosra is hajazó jegyekkel

A bor ízében viszont ismét Burgundia kel életre. Semmi koncentráltság, semmi robosztusság, elsőre vékonyka kis asztalinak tűnik, de hamar előbújik belőle némi könnyed elegancia: az alig közepes test szép harmóniákat rejt, kecses, magas, főként meggyes és áfonyás ízekkel és egy ronda fanyarsággal, ami azért pár óra szellőzés után szépen eltűnik belőle. A lecsengése is fanyar, közepesen hosszú. Igazi burgundi ez, még ha Bordeux-ból is jött. Talán hipertérugrást hajtott végre palackozáskor, vagy egyszerűen csak átsugározták Bordeaux-ba a címke kedvéért? Mit tudhat ez a bor, hogy egyszerre tud bordói és burgundi lenni, ráadásul kékfrankosra is hajazó jegyekkel? Megtréfálta-e a tér és idő folyamatosságát?

Sosem tudjuk meg. Viszont megér erős 3 pontot. Javasolni nem javaslom, ennyiért (1999,-) jobb vörösek vannak a hipermarketekben. Aki az igazi francia borra kiváncsi, továbbra is máshol kell zörgessen. Viszont szép a címkéje, baráti társaságokban akár burgonyafánk mellé is elmehet.