Az előző rész tartalmából: megismerkedünk a Juhász testvérekkel, akik igen tehetséges, elegáns bikavérükkel hívják fel magukra a figyelmet. Megérkezik és azzal a lendülettel le is szerepel a tavalyi év bortermelőjének alapbikája, és a helyzetet a szekszárdi állami gazdaság utódjának gasztrobikája sem tudja megmenteni. Gondterhelt sóhajok közepette csapunk ismét a lecsóba.

Bár a bikavért a XIX. században főként kadarkára építették, ma nagyobb szerepe van benne a kékfrankosnak. A kadarka főleg a szekszárdi bikavérekben maradt meghatározó fajta, az egriekben felbukkant a blauburger. Ezeket az őshonos vagy kváziőshonos fajtákat szokjuk francia világfajtákkal (főként bordóiakkal) elegyíteni, esetleg egy csepp pinot noir vagy syrah mellé, ez a mi bikavérünk. Tüzes, elegáns bor. Legalábbis annak kellene lennie, ha hihetünk azoknak, akik. Nagy bikaviadalunk második etapja következik.

Hauser&Kis-Tóth Magister Quintarius 2002

Egy kevéssé ismert egri pincészet (hoppá, Szépasszonyvölgy!) küvéje. Azért került be a sorba, mert tavaly az egri borszalonon a kóstoltatójuk azt mondta, ez a pincészet bikavére. Én meg elhittem neki, sőt két palackkal meg is csappantottam a készletet, ugyanis egyéni stílusú, érdekes bor tárult fel vizslató tekintetem és egyéb érzékszerveim előtt, további érdeklődésre feltétlenül alkalmas tehát.

A történet sajátossága, hogy a pincészet két tanárember tulajdona, akik csak hobbiból hódolnak a borászkodásnak. A bor neve is a latinos míveltségnek állít múló emléket (vagyis azzal a klasszikus esettel állunk szemben, amikor a bikavér azért kap latin nevet, mert a bikavér elnevezés - főleg a szépasszonyvölgyi verziója - hordoz magában némi előítéletet), és hogy fitogtassam szókincsemet, megoldom a rejtvényt: feltehetőleg öt fajta blendjéről beszélünk. Egyebet a címke sajnos nem árul el.

Illatában először az ászokhordóval találkozom. Feketeribizli és kátrányosság, némi ibolyával. Ez a florális-kátrányos illat toszkán emlékeket ébreszt fel tudatalattim hátsó bugyraiban, onnen jönnek gyakran hasonló aromák. Kis túlzással én is bevéshetném ide a brunello szócskát, bár inkább alsóbb szinteken kalandozunk, chianti ugrik be mint első referencia. Mindenesetre nem az a kimondottan gyümölcsös illat, hagyjuk meg. Inkább fanyar talán. Később azért jön némi meggy, másfél óra múlva pedig halvány bergamott is érződik. A toszkán Earl Grey.

Ízben szikár, magas, áradó és lendületes. Egri úgymond. A halvány savhangsúly jól áll neki, bár elbillenti a harmóniát. Annyi baj legyen, kárpótol az alkoholos melegség, igaz, ízben már kicsit fájóbb a gyümölcsök hiánya, mint illatban volt. Szájban is florális-kátrányos ugyanis a bor, majd fanyar, fűszeres lecsengéssel búcsúzik. Igazából az a bajom vele, hogy ahhoz nem elég gyümölcsös, hogy mindennap igyam, ahhoz pedig nem elég komplex és szép, hogy ünnepnapokra tartogassam. 4 pont jár így neki.

Szent Gaál Szekszárdi Bikavér Válogatás 2004

A Szent Gaálnál az utóbbi években nagy dolgok történnek. A tulajdonosváltás óta sorra kerülnek ki a pincészetből a mindenféle csúcsokat döntögető borok, és bár alsó árszegmensben piacra dobott tételeik továbbra is csak némi jóindulattal tehetők az "iható" kategóriába, valóban komoly itókák születnek arrafelé néhanap. Bikavérből van sima és válogatás, a simát kábé fél eve a mosogatóba küldtem, ezért most a válogatás került a górcső alá. Nem hiába.

Ez egy rejtőzködő szépség - mondanám legszívesebben. Vannak ugye az átvágós borok, ahol az áradó és csodaszép illatot gyengécske ízvilág követi, no, ez pont az ellentéte azoknak. Az illata ugyanis nem vág földhöz, és akkor még finom voltam. Megvan benne minden, ami kell, csak olyan visszafogottan, hogy karaff legyen a talpán, amely ki tudja hámozni belőle az aromákat. Főként meggyet és kadarkás fűszerességet érzek, fél óra szellőztetés után halvány animáliák csatlakoznak az eddigiekhez. Szép illat, csak nem elég intenzív. Kár érte.

Mindenért kárpótol viszont az, amit a bor a szájüregben művel. A szerkezete valami elképesztő. Nem tudok rá más szót találni, mert arányos, szépen csiszolt, bikavéresen elegáns, karcsú, csodaszép. Nem erővel hódít, hanem kiműveltségével, eleganciájával. Ízében főként a fűszerek dominálnak, de elég gyümölcs is jön ahhoz, hogy az összkép még kerek maradjon. Hamisíthatatlanul szekszárdi. Közepesen hosszú, fűszeres lecsengéssel búcsúzik. Az íz megmentette az illatot, 5 pont jut most így összességében. Viszont ezt már eliszogatnám mindennap, "nekemtecik" - ahogy a kínai mondja.

Tóth István Egri Bikavér 2002

Tóth István az egyetlen termelő, akinek három bikája is szerepelni fog a bikaviadalon, nem lövöm le, hogy melyek, nagyjából úgyis tudható. Nézzék el nekem, elfogult vagyok vele. Bárki mondhat rá bármit (írtunk már róla mink is), a bikája mindig fantasztikus volt eddig, valahányszor kóstoltam. Ha képzeletben bikavért kellene rajzolnom, valószínűleg olyanra sikerülne, amilyent Tóth István alkot évről évre (illetve inkább csak a jobb években). No de - tóthistvánság ide vagy oda - sikerül-e az eddigi szintet a kettőezer-kettes esztendőben is megütni? Az itt a kérdés.

Nagy újdonságot most sem tudok mondani, magam számára sem, hiszen október óta ez a negyedik palack, amely leszalad a torkomon. Ami a lényege: kell neki legalább egy óra szellőzés. Előtte sem rossz bor, de utána ledönt a lábamról. Szóval dekanterre fel, magyar.

Fiatalos, lilásba hajló színt látok a pohárban. Tóth István borai nem a percnek élnek: a sima 99-est pár hete kóstoltam, még mindig egyben van (miközben a válogatás hanyatlik), pedig az már 7 éves bor, kérem. A 2002-es is csak most nyáron került piacra, négyévesen. Kölyökbor, kiscsoportos óvodás lenne. És mint a kiscsoportos óvodások általában, ez is tele van élettel. Meggy, bors, halvány vanília illata árad először orromba. Tóth István nem híve az elsődleges barrique-aromáknak, általában sokadik töltésű tölgyfa hordókban érnek borai, ami pont arra elég, hogy ami kell, azt hozzáadja a borhoz, de ne fedjen el semmit az értékeiből. Itt is diszkréten, mintegy szégyenlősen jön csak a vanília, más fás jegy pedig alig. A meggy és a bors a legmeghatározóbb, csipetnyi alkoholos melegséggel kerekítve.

Ízben telt, áradó, virgonc, szép savú, lendületes. Az átlagnál leheletnyivel több alkoholtól tüzes, szerkezetében példásan harmonikus, lecsengésében fűszeres. No de milyen lecsengés az?! Hosszú, áradó, szóval, mint maga a bor: csodaszép. Egy óra szellőzés mélyebbé, összetettebbé teszi az ízeket is, fekete bogyósok jönnek, cseresznye. Lehetne hosszasan sorolni a jelzőket, de minek: vita nélkül szép bor ez, pályája elején. Talán túlságosan is az elején, a virgoncsága még igényel némi palackos érlelést. Ugyanakkor ha valakinek meg akarjuk mutatni, mi a magyar bikavér, akkor ez a legideálisabb választás, kapható akár hipermarketben is, az ára sem vészes, amit pedig tud, az maga a bikavérség. A folyékony országimázs: István király bora. 6 pont most, és valószínűleg lesz több is.

Folyt. köv.