Címkék

Utolsó kommentek

  • gbsz: A lecsós kép forrása nem a linkelt URL, hanem ez: www.gabojsza.hu/2007/07/kedvenc-lecsm.html Kéret... (2017.02.21. 16:44) Mit igyunk a lecsóhoz?
  • ecsabi: @fakanalhos: Aki pedig Angliában él és magyar borra szomjas, az lessen be ide: <a href="http://... (2016.01.31. 16:09) Villányi áttörés
  • tiboz: A Frittmann pincészet 2015-ben az Év pincészete díjat is kiérdemelte. Sőt még a Wall Street Journa... (2015.10.30. 08:37) Frittmann a tilón
  • tiboz: A cikkben a Château Beau-Séjour Bécot pincészet 2011-es évjáratáról esett szó. Most találtam egy c... (2015.10.22. 12:48) Bordeaux en primeur, Budapest
  • martykis: Cikk a 2013-as évjáratról. Ígéretesnek hangzik: vinoport.hu/aktualis/2013-fordulatot-hozott/2406 (2015.09.28. 19:49) A Somlói Apátsági Pince naplója
  • Utolsó 20

Alkoholista Twitter

Alkoholista a Facebookon

Így utazunk mi (X. rész)

Anne Sophie Pic - Cote-Rotie és Hermitage

2010.08.17. 06:00 - alföldi merlot

Csütörtökön nagyot álmodtunk, és dideregve ébredtünk. Toszkánában évek kellettek ahhoz, hogy megtanuljuk: ami száz kilométernél távolabb van, azért fölösleges ácsingózni, mert egyrészt mire odaérünk, elfáradunk (és a szar is megkeseredik), másrészt biztosan akad közelebb is figyelemreméltó úticél, amit veríték és szentségelés nélkül érhetünk el (ergo a befogadás is mélyebb). Ezért előre fáztam attól, hogy kétszáz kilométert autózzunk Cote-Rotie-ig. Ráadásul bennfentes tipp híján az egyetlen választásunk a Guigal lehetett, az meg egy gigantikus borgyár, ahol a látogatás is turnusokban zajlik. István barátom azonban meghágta már a két szent hegyet (Cote-Rotie és Hermitage), és váltig állította, hogy aki ezeket még nem tapodta (vagy legalább közelről látta), az nem értheti meg a syrah lelkét. A távolságtól való félelem és a nagyüzemekkel szembeni gyanakvás együtt sem volt elég indok, hogy a syrah lelkéről lemondjak. Olvastam, böngésztem, mérlegeltem, leveleztem, és a végén összeállt egy vállalható nap.

Délelőtt Guigal, a Cote-Rotie császára, délben az utánozhatatlan Anne Sophie Pic bisztrója, délután asszonykárpótlás a francia suszterek fővárosában, Romans-sur-Isére-ben. 3 in 1: syrahlélek, michelin csillag és családi béke. A 200 kilométer nem adta magát könnyen, de nem is tűnt többnek, mint szűk 120 perc. A Guigal főhadiszállása Ampuisben kívülről nézve egy semmitmondó, böhöm épület. Belülről azonban mindent elkövetnek, hogy érezzük, a Guigal a luxusiparban utazik: modern, világos, levegős interior, hivalkodó mellékhelyiségek, (szolid személyi kultusz: a folyékony szappan tartálya fölött kasírozott Marcel Guigal mosolyog a Wine Spectator címlapjáról).

Pontban tízkor megérkezett a kalauzunk, egy agilis és feltűnően feminin fiatalember (félúton Cesc Fabregas és Ruby Rhod között). A harmincfokos kánikulából alámerültünk a 12 fokra hűtött, légkondicionált pincébe, és másfél órán át nem is jöttünk föl. Én mezítláb, papucsban, térdnadrágban és egy szalvétavékonyságú ingben dideregtem végig a földalatti labirintust. A csoportunkba integráltak egy meghatározhatatlan nemzetiségű (talán skandináv vagy keletnémet) okostojást, akit a harmadik hülye kérdése után le tudtunk volna ütni, aztán azzal melegítettük magunkat, hogy kineveztük stasi-ügynöknek, és a kárára elsütött poénjainkon röhögtünk. (Az utolsó félórára négy kínai újgazdag csatlakozott hozzánk (az egyik fiatalasszony komplett hello kitty-szerelésben).)

A Guigal nagyon nagy, még annál is nagyobb. Hat és fél millió palackot vallottak be, rossz nyelvek szerint van az tíz is. Okosan ki van találva minden, Marcel Guigal valószínűleg egy szervező zseni. A gondok majd akkor kezdődnek, ha az öreg beadja a kulcsot, mert delegálásban bukásra áll: minden fontos és nem annyira fontos kérdésben személyesen dönt. Miközben bennünket a pergőnyelvű fabregas-klón rángatott föl és alá, többször is beleütköztünk Marcel Guigalba és a fiába, Philippe-be, akik egy háromfős, valószínűleg amerikai társaságot gardíroztak. [A videón az évszaknak megfelelően öltözött vendég és a pincéhez öltözött Guigalfi járják körbe a borászatot.]



A két Guigal ismerte a dörgést: ők nem pólóban és trapéznadrágban érkeztek, hanem kabátban, sapkában, sállal (a vizitkérő levelekre rendszeresített szabványválaszba max. 35 leütéssel integrálni lehetne egy életmentő figyelmeztetést). Amikor körülbelül egy órája bolyongtunk az örök fagy birodalmában – és azon poénkodtunk, hogy egy Guigal-vizit után átlagban hány nap még a várható élettartam -, megpillantottunk egy hatalmas körasztalt, amin vagy húsz palack állt. Örültünk, mert azt gondoltuk, hogy hányattatásunk utolsó állomásához érkeztünk, másrészt aggódtunk, mert ez azt jelentette, hogy a kóstolás idejére sem megyünk föl a hőn vágyott melegbe. Tévedtünk: még hátra volt egy negyedóra bolyongás, és nem a körasztalnál kóstoltunk, azt viszont eltaláltuk, hogy nincs menekülés a fagy fogságából, a tüdőgyulladás kap még húsz percet, hogy munkáját bevégezze. A fehérboroknál még nem fájt, hogy 12 fokon (és fokosan) kóstoljuk őket, de a vörösök így értékelhetetlenek voltak. Az utolsó kilójoule-jainkat mozgósítva még megpróbáltuk a tenyerünkkel fölmelegíteni a poharakat, hogy valami illatot és ízt kicsiholhassunk belőlük, kevés sikerrel (pedig a sor végére raktak egy La Lát). Ez az alapvetően elbaltázott kóstolási rutin drámai kontrasztot mutatott a pincében egyébként uralkodó high tech hatékonysággal. Pénzt és munkát nem kímélve elkészítik a világhírű boraikat, majd az idelátogató, azaz betegesen rajongó borturistákat megakadályozzák abban, hogy az egész folyamatnak értelmet adó terméket megértsék. Mintha a legújabb BMW-t nagy csinnadrattával bemutatnák, kiveséznék, mézesmadzagként elhúznák az újságírók orra előtt, majd a tesztvezetésre kioldhatatlan kézifékkel adnák oda.

Borászatot, éttermet honlapjáról megítélni, olyan, mint bort címkéjéről, könyvet borítójáról, embert az autójáról. Vagy mégsem? Mindenesetre Anne Sophie Pic amellett, hogy virtuálisan is világhírű (az egyetlen háromcsillagos séfnő – javítson ki, aki többet tud), gondosan ápolja az étterem honlapját, még az online asztalfoglalás is működik – kár, hogy mindezt a csontig átfagyott, kialvatlan és éhes társaságban én tudtam egyedül, így reménnyel is csak engem tölthetett el. Miután Jean Luc Rabanel átkozott arles-i bisztrója és húszezer forintos rozéja megtépázta a michelin-illúzióinkat, és a syrah-király Guigal is csak lehűtött, fel nem dobott, érthető módon aggódva figyeltük, ahogy a GPS egy álmos kisváros peremén, egy lakótelep tövébe terel bennünket. Valaki meg is jegyezte, hogy ez a környék nem úgy néz ki, mint ahová érdemes egy háromcsillagos éttermet telepíteni/fenntartani (magában azt gondolta: lehetséges). Nehéz lett volna vitatkozni vele - bár a honlap nyitóképei párizsi csillogást sugallnak (kattintsunk a videóra), a tényleges épített környezet inkább a mi petőfitelepi főterünk művház-smaragd ábécé-buszvégállomás háromszögének miliőjét idézi.


Amikor az étterem főbejáratán belépve a pincérnek elmondtam, hogy mi járatban vagyunk, azonnal továbbított a foglalásokat nyilvántartó kollégájához, aki udvariasan, mosolyogva és angolul beszélve ellenőrízte a nyilvántartást, nem akadt fönn azon, hogy egy turnussal korábban érkeztünk, hanem segített asztalt találni. A bisztró udvara barátságos és szerény (ellentétben a beltér eklektikusan modern dekorjával), ám bíztató jelnek láttuk, hogy majdnem teltház van, és azok, akik már esznek, boldognak látszanak. Szinte valamennyien a 28 eurós ebédmenüt rendeltük, amely háromtételes, és minden fogásnál két változatból lehet választani. Az ajándékfalatokkal az ebéd végül ötfogásosra bővült, és elég bőséges volt ahhoz, hogy az is jóllakjon, aki őszintén éhes. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy életemben hányszor jártam igazán jó étteremben, így ne várjon tőlem senki komoly étteremkritikát, de ha társaságunk elégedettségi szintjét (értsd: elragadtatását) kiegészítem az olvasmányélményeimmel, akkor ez végre egy hatalmas, felszabadult igen. Igen, ezért érdemes utazni. Életemben először találkoztam olyan ételekkel, ahol minden kis „pöttynek és farkincának” funkciója van - ha valamelyik alkatrész porciózásával elcsúsztam, azaz idő előtt elfogyott a tányéromról, akkor az utolsó falatoknál egyértelművé vált, hogy milyen szerepe volt a harmónia megteremtésében. Most már én is tudom, hogy létezik konyhaművészet. Kitágult a horizontom, a kis róka betette nagy lompos farkát, Garaczival szólva, nincs alvás. Mostantól elszaladunk a léc alatt, el lettünk rontva, szemmértékünk átkalibrálódott, már a Kistücsök sem a Berlini Filharmonikusok.

A Romans-sur-Isére-i cipő kárpótlás és kártyatakarítás előtt visszahajtottunk Tain l’Hermitage-ba,  hogy az esti szirázáshoz beszerezzük az alapanyagot a Chapoutier-mintaboltból. Chapoutier egy Guigalhoz mérhető firma, hírnevén kevés a folt, a biznisz olajozottan működik, minden a helyén, gondosan rögzítve, talán ez a tüchtigség, no meg a méret, ami az embert mégis gyanakvásra készteti. Szóval a Chapoutier-mintabolt hibátlanul ki van találva, igen közel kell hajolni, hogy a makulába ütközzünk. Nekünk sajnos sikerült; némi túlzással, csak az alapborokat lehet kóstolni - az aktuális szórólap 440 euróig terjedő kínálatában a 40-50 eurós sávnál határzár van -, és ezek az alapborok nem éppen acélosak, 10-20 euro magasságában mondjuk a kadarka nagyátlagot kínálják. Az egyébként mostanában szárnyaló Cornas-ból származó Les Arenes 26 euróért pl. menthetetlenül savanyú és keserű volt. Mi az esti kóstolónkra szánt minden korábbi keretet legalább másfélszeresen felülmúló keretből 80-100 eurót is szívesen beáldoztunk volna egy komolyabb palackra, de 80-100 euróért nem adnak semmit: 50 eurónál elakad a szortiment, és 140-nél indul újra. Jó negyedórára lefagyott a tudományunk, aztán kikértük a nagykönyvet, amiben a „múzeális” tételek és a hozzájuk rendelt csillagászati árak szerepelnek, és miután a csúcsborok árazásából kikövetkeztettük, hogy 2003 nagy év lehetett, kértünk egy palack Les Varonniers-t az egyébként kétes hírű Crozes-Ermitage-ból (40 euró körüli árával csak fokozta bennünk a bizonytalanságot: adnak már ennyiért jó bort, vagy méregdrága lőrét választottunk?). Lőttünk még hármat az aktuális felhozatalból, kínunkban egy ausztrált is (a közös vállalkozások és együttműködések révén a Chapoutier kínálatában 5 különböző ausztrál márka szerepel).  [A videón 5:20-tól látható néhány vérpezsdítő légi felvétel a vidékről.]


Romans-sur-Isére-ben valóban olcsón (helyesebben: komolynak látszó árengedménnyel) lehet cipőket vásárolni, de ez egy másik történet. A fontos az, hogy mi a következő sorral vágtunk neki az esti tanfolyamnak: Guigal Saint-Joseph Vignes de l’Hospice 2007, Chapoutier Monier de la Sizeranne 2007, Les Varonniers 2003, Les Meysonniers 2007, Domaine Tournon Mount Benson 2006 és Heimann Szekszárdi Syrah 2007. Syrah-t és shirazt mindannyian ittunk már kartonszám, azaz ez volt az egyetlen esti kóstolónk, ahol lehetett némi viszonyítási alapunk. Mi persze nem az őszinte kőkemény észak-rhone-it ismerjük elsősorban, hanem a háziasított és túltenyésztett ausztrál, kaliforniai, olasz és délmagyar alfajt.

Eljött a szembesülés ideje, a csinibabák takarodója. Rövidre fogom: lassan adtuk meg magunkat, és volt szirt, ahol megvethettük a lábunkat, de végül veszítettünk. Gondolatban folyamatosan öltöztettük a királyt, de végül csak kiböktük, hogy pucér a valaga. Miután az előző esti kóstolókon megismertük a világ egyik legjobb ár/érték arányú borvidékét, nem tudtunk őszintén örülni annak, hogy a legalapvetőbb boresztétikai elvárások tekintetében az észak-rhone-i 40-50 eurósok alulmaradnak a kilenc és fél eurós Clos du Caillou Bouquet des Garrigues-gal szemben. Találkoztunk vékony borokkal, az ausztrál édes volt és közönséges, a Guigal Saint-Joseph és Chapoutier Sizeranne erősen hordós, a Meysonniers szerény, mint egy ibolya. A 2003-as Varonniers volt az egyetlen izgalmas, nagy bor, de a szárító tannin teflonszájat kíván (Parker: „… a 2003-as Crozes-Ermitage Les Varonniers (5 hektoliter per hektáros hozammal) ennek a körzetnek a lényegét ragadja meg. Kétségtelenül a legnagyszerűbb Crozes, amit valaha kóstoltam… 93 pont"). Az est közönségkedvence a Heimann Syrah lett, amiben talán egy kis sértettség és dac is szerepet játszhatott, de kétségtelenül felüdülés volt egy olyan borral öblögetni, ami nem hasalt el már az alapoknál. Alighanem elhamarkodottan, de azt a következtetést vontam le, hogy mivel a kiemelkedő területek zsebkendőnyi méretűek, így a kínálat is töredéke a világkeresletnek, azaz ezek a borok megfizethetetlenek, a farvízükön hajózó „környékbeliek” árban a középmezőnyhöz tartoznak ugyan, ám minőségben maximum tisztes alapborok, és ami árban is alapbor, azt valószínűleg csak a hozzánk hasonló messziről jött balekok veszik meg.   

Címkék: shiraz heimann syrah chapoutier guigal hermitage cote rotie így utazunk mi anne sophie pic

15 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://alkoholista.blog.hu/api/trackback/id/tr322225669

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

demisec · http://thepit.blog.hu 2010.08.17. 12:36:02

csattanós lezárás. Többet vártam ezektől a boroktól, és nem túl bíztató, hogy az ember gyakorlatilag bekötött szemmel sem feltétlenül választ jobban vagy roszabul az ottani borok közül, mintha utána néz, utána olvas....:S

európai 2010.08.17. 13:38:21

@demisec: Hozzátenném hogy érdeklődésemből kifolyólag én sokat utazom különféle borvidékeken és véleményem szerint sokat számit az adott pillanat és a nyelvismeret. Utolsó pincelátogatásomon a vendéglátó 2 palackot tett elém...de aztán 12 lett belőle és egy kellemes délután.
Mint AM korábban jelezte, nem könnyű magyarként, vagy kelet-európaiként bejelentkezni egy birtokon.

londonercsecse · http://londonercsecse-borkostolo.blogspot.com/ 2010.08.17. 13:45:35

@európai: A nyelvismerettel egyetertek, sokat jelent. Viszont a kelet-europai dolgot nem tapasztaltam, csak sokszor kell megkerdezni:) (Piaci legy kategoria)

Mikrobi 2010.08.17. 14:15:20

Ki fizette ezt az iszonyatos árú túrát?

alföldimerlot 2010.08.17. 15:33:24

@Mikrobi: Én és a feleségem (bár egyéves spórolás van benne, de azért iszonyatosnak nem nevezném az árát). De miért kérdezed? A te nyaralásodat más szokta fizetni?

Mikrobi 2010.08.17. 15:54:41

Akkor le a kalappal az elkötelezettséged előtt. Én is szeretem a bort, de a töredékét sajnálnám rá annak, amit te költesz rá.

chateautorres 2010.08.17. 16:38:29

Kedves AM!
Örömmel és gyermeki kíváncsisággal követtem "utiregényedet", s ha valóban ez volt az utolsó darabka, amit fájdalommal veszek tudomásul, hálás köszönetemet tudom kifejezni, amiért megosztottad velünk élményeidet, s sok segítséget és támpontot adtál a tervezett őszi dél-rhone-i bortúrámhoz.

cabernet's son 2010.08.17. 17:39:02

Összevágtam World-be az összes részt és most egyben elolvastam. Tartalmas. Még egy párszor át kell rágni magam rajta. Viszont nekem egy kicsit eröltetett menetnek tünik. Ennyi jó bort én több év alatt iszok, nem egy nyaralás alatt. Nem tudom, hogy fel tudnám-e dolgozni ezt a borsokkot. Hány napig tartott a túra? Lesz még folytatás?
Én a családdal nem tudom a nyaralásaimat ennyire a borra kihegyezni, de azért 1-2 napot áldozunk mi is a bor oltárán.
Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy IX. rész volt már egyszer 13-án.

alföldimerlot 2010.08.17. 17:49:23

@chateautorres: Örülök, ha bármi módon segítséget jelent, amit leírtam. És még fogok. Egy rész biztosan lesz még, talán kettő is.

alföldimerlot 2010.08.17. 17:59:25

@cabernet's son: 11 nap, ebből 7 Franciaországban. Nem számoltam utána, de napi átlagban egy pince-vizit jöhetett össze, ott mondjuk megkóstoltunk 4-5 bort, aztán esténként 3-4-et, ami a maradékokkal földuzzadhatott 6-7-re. Mivel többnyire nagyon jó borokat kóstoltunk, nem volt nehéz hozzászokni.
Köszönöm a figyelmeztetést. Javítottam.

cabernet's son 2010.08.17. 18:30:04

@alföldimerlot: Szívesen!
Nem is a bor mennyisége, hanem hogy ennyi kiváló bor torlódik össze ilyen rövid idö alatt. Minden bizonnyal én is élvezném minden cseppjét, de ide igaz a csökkenö határhaszon elve: az elsö sör esik a legjobban, majd a sörök számának a növekedésével az általuk okozott élvezeti érték folyamatosan csökken. Legalább is az egyetemen a tanárunk ezzel a hasonlattal élt és mindeki értette mire gondol. :-) Az én tapasztalatommal egyenlöre több idöre van szükségem, hogy minden porcikájában kiélvezzem / kielemezzem a bort. A te tapasztalatoddal viszont már valószínü sokkal jobban feldolgozható ez a minöségi-mennyiség is.

cabernet's son 2010.08.17. 18:43:23

@alföldimerlot: Pincevizitkor meg is iszod, ami a szádba kerül, vagy a pince falán végzi a kóstolt bor. Nálam súlyosbító körülmény, hogy általában én vagyok a soför. :(

alföldimerlot 2010.08.17. 19:47:13

@cabernet's son: Ha van kármentő, akkor egy kortynál többet nem szoktam lenyelni. Ha nincs, akkor szélesedik a jókedv és homályosul a lencse.

cabernet's son 2010.08.18. 12:34:59

@alföldimerlot: Igen, Luca Maroni szerint a nyelvcsappal való érintkezés néhány borhiba feltárásában segít, ehhez pedig nyelni kell. Én is így cselekszem, ha csak tehetem. No-ban egy-egy korty nem probléma, de Mo-on elvileg zéró tolerancia van. Így nem ritkán fel kell áldozni magam és nyelés nélkül kóstolok.