Chateau Petrus és Mouton Rotschild. Ezek a borok olyan monetáris magasságokban szárnyalnak, hogy esélyük sincs szerencsétleneknek a látókörömbe kerülni. Pedig ahogy egyre inkább beleásom magam ebbe az egészbe, a limitem is egyre magasabbra kúszik, ők azonban még nagyon nem az én ligámban játszanak. A bor azonban rendkívül demokratikus dolog: Barcelona – Arsenal meccset még nem láttam élőben, Jessica Alba sem hívott még eddig randira, a kihagyhatatlan lehetőség, hogy Petrust kóstoljak viszont mégiscsak az ölembe pottyant. Őrült sor volt: egy jobb sorsra (vagy kevésbé jó sorra) érdemes belövő bor után rögtön érkeztek az este sztárjai: a Chateau Petrus 1994 és a Chateau Mouton Rotschild 1996. Őket volt hivatott a korábbi legendák alapján megszorítani a Tenuta Ornellaia Masseto 2000 és a Gere Solus 2000. Hát, bizony nem sikerült nekik. Egyszer volt Budán kutyavásár, Mátyás is a mesében volt csak olyan kibaszott igazságos.

A Petrus engem már az illatával is levett a lábamról. Gazdag, rétegzett, hűvösen elegáns és arisztokratikus. Úgy mutatja meg első szippantásra nagy bor mivoltát, hogy közben nem vág orrba, szimplán csak lenyűgöz. Finom animalitása, gyümölcsössége, fűszerei, mélysége teljesen magától értetődnek, semmi erőltetettség nincs bennük. Szinte féltem belekortyolni, hiszen ekkor már duplán tartottam a csalódástól: amúgy sem kicsi várakozásaimat ez az illat csak tovább fokozta. Kár volt azonban félnem, a korty is hozta, amit hoznia kellett. Tökéletes szerkezet, minden precízen a helyén, ráadásul gazdag, sokrétű és finom. Ahhoz még nem vagyok elég jól kalibrálva, hogy ennél a bornál külön beszéljek a savakról, tanninokról vagy alkoholról – harmóniában voltak, ebből a szempontól kevés életemben kóstolt bor tudta volna felvenni vele a versenyt. Ami miatt mégsem tíz: lehetett volna egyedibb, karakteresebb, intuitívebb. Helyette ő inkább biztonsági játékkal arra ment, hogy ne hibázzon és megmutassa, mennyire magától értetődően jobb mindenkinél. 9 pont.

A Mouton Rotschild egy lehelletnyit vagy inkább kettővel hangosabb, melegebb karakterű és intenzívebb illattal mutatkozott be. Tökéletesen érett, ám korántsem túlérett erdei gyümölcsök és elegáns, bőrös animális jegyek domináltak benne finom fűszerekkel kiegészítve. Cseppet kevésbé éreztem izglmasan változónak és rétegzettnek, mint a Petrus bemutatkozását, ne feledjük azonban: a viszonyítási pontok most nem voltak éppen hétköznapiak. Kóstolva persze benne sem kellett csalódnom, hibátlan és harmonikus szerkezete nem sok esélyt hagy más borok számára, egyből megmutatja, hogy ő milyen társaságba tartozik. Különleges élmény volt a Petrus mellett kóstolni, ez a tobzódás még inkább segítette a kalibrálást. Ugyanolyan precíz arányok, nemesség és finom részletek egy kicsit intenzívebben és direktebben megfogalmazva. A 9 pont itt is vitán felül megvolt.

Más kóstolón egy 2000-es Masseto vagy Solus simán a sztár lehetett volna, ám ezen az estén ők csak mellékszerepet kaptak, kis túlzással a bordóiak felmosták velük a padlót. Asszaszin effektus – szép magyarsággal fogalmazva. Nem lenne tisztességes, azt részletezni, hogy a Masseto böszmén hangoskódónak és aránytalanul vastagnak, a Solus pedig súlytalanul vékonynak és disszonánsan savanyédesnek tűnt mellettük. Melletük. Amúgy simán 7 pontot ért mindkettő, más kontextusban ez egyáltalán nem lenne kevés.

Szükséges néha belőni, kalibrálni a műszereket. Tanulságos megnézni merre van az értelmezési tartomány vége, hol lenne a maximum. A majdnem maximum. Aztán ideje visszatérni a hétköznapokba, értékelni a jót, mert ezt a szintet ép pénztárcával nem lehet tartani. Legalábbis nekem és ezzel még vagyunk így egy páran. Tudni kell örülni ötpontos boroknak, élvezni hatpontosakat, csodálni hétpontosokat és lelkesedni értük. Rátalálni nyolcpontosokra, megállni és visszagondolni erre a különleges napra. Emlegetni, mikor újra kilencpontossal hoz össze a jószerencse és várni a tízpontos élményre.

Az első képet innen vettem a másodikat Laczi Jánostól kaptam.