Pénteken belecsapunk a hazai cabernet franc-mezőny szélesen hömpölygő élcsoportjába, és amit tapasztalunk, azt mind jól megosztjuk önökkel. Ennek jegyében különféle szakkifejezéseket fogunk használni, úgymint bogyós gyümölcsök, dohány, menta, bársonyos tanninok, délceg savak és így tovább. Kapor nem lesz, mert vörösborban nem szokott lenni, bár ki tudja. De hogy addig se maradjanak kedves olvasóink CF nélkül, előjáték gyanánt szemre és orrba-szájba vételeztünk egyet. Úgy néz ki, érdemeink elismerése mellett lassan állócsillag leszünk a magyar borírás fénylő horizontján, mert megint ért bennünket megtiszteltetés. Ezúttal a Malatinszky Kúria kért meg, mondjunk valamit még hordóban alakulgató 2004-es szűretlen cabernet franc-jukról, ha arra érdemesnek találjuk őt. Biztos tetszett nekik, amit futtában a 2003-asról írtunk. Ezért most bosszút állunk. De hogy az ifjú minta ne sorvadozzon egyedül, mellé tettünk V. Professzor nevű bor- és egyéb barátunk jóvoltából egy vén – 2000-es – asztali portugált. Amely egyenest a pincészetnél vásárolódott, 19 ajróért.

Malatinszky Csaba élettörténetét nem elevenítem fel újra, a lényeg, hogy a sommelier-üzletember-kereskedőből lett villányi borász szerintem 2003-ban találta meg végre saját stílusát és kezdett olyan tételeket készíteni, amelyek visszaigazolni látszanak az általa már korábban is előszeretettel részletezett filozófiát. Melynek középpontjában az a bizonyos nagy bor áll. A mester egyébként azt mondja a pompás Tonella magazinnak adott interjújában – össze vagyok fonódva erősen, bocs –, hogy 2003-ban a kivételes évjáratnak is köszönhetően kiderült, képes ötcsillagos bort prezentálni. A lényeg mindazonáltal az – tette hozzá üstöllést –, hogy a négy csillagot minden árva esztendőben teljesíteni kell. Ez mindenekelőtt azért érdekes, mert 2004 nem íródik be úgynevezett aranybetűkkel a magyar borászat úgynevezett aranykönyvébe. Könnyen lehet, hogy a pincék zöme eleve megspórolja a bíbelődést a presztízsborokkal, úgyhogy ha szerencsénk van, jó középküvék születhetnek.

Na ehhez képest: a hordóminta Malatinszky CF rubintos színe értelemszerűen fiatalos-lilásan villan, és biztosra vehetjük, hogy soha nem lesz éjsötét. Ez nem baj, hanem érdem. Illatában gyümölcsök – szilva, feketeribizli –, füst, mogyoró és fa. De nem a barrique lompos vaníliája, hanem a jó minőségű barrique hordó maga; lelki szemeink előtt ott sorakoznak szépen, fehérbe hajló világosbarnán. Ízeiben első nekifutásra mindent visz ugyanaz a fa, s a nyers, ám a világért sem durva tannin. Másodjára asztán bomlik és szépül, kiszabadulnak a nyerseség alól a gyümölcsök, velük némi fűszeresség. Jó struktúrájú bor, már most is, finom és nem kevés savakkal, fel sem tűnő alkohollal. Inkább közepes, mint nagy test, inkább szép, mint súlyos anyag. Elegánsnak ígérkezik, blockbuster nem lesz belőle. 6-tól 8 pontig bármire képes lehet később.

A Quinta de la Rosa a vezető douro-völgyi pincészetek egyike, egyszerre hadakozik portóiban, olívaolajban és asztali vörösökben. A Douro völgyében a legjobb száraz veres is asztali, ha e téren szerény tudásunk nem csal, ilyen a klasszifikáció. A nyilván echte portugál Bergqvist família cégéről - különben ott mindenki angol vagy skandináv, történelmileg - a Johnson-Robinson azt állítja, sikerült fineszt és Priorat-szerű mineralitást csempészni műveikbe, bármit is jelentsen ez. A 2000-es Tinta Roriz – ez a tempranillo luzitán neve, és a luzitánok szerint náluk csak igazán őshonos a fajta, nem a tökfej spanyoloknál – mindenesetre nagyon komoly bor. Sűrű gránátvörös, olajosan mozog, ahogy ötezer forintért már illik is. Illata kifejezetten édes, gyümölcsös, likőrös, ha itt tartunk, portóis. Nagy test, sok élvezet, szájban pontosan azt folytatja, amit orrban elkezdett, az édességet leszámítva. Mert az nincs, már a közepén is átmegy bársonyba, és gyönyörűen, szárazon, mégis gyümölcsös-fűszeres-ásványosan zár. Órákig ugyanaz, sőt: a palack alján maradt másfél deci, s ottragadt bedugaszolatlanul. Reggel megnéztem és meghökkentem: az, ami este volt, semmi punnyadás, semmi összeomlás. 7 pont.

Egy ideje az van, hogy minden érdekesebb vöröskóstolás vagy -ivás végére teszek egy aszút. Hogy legyen valami igazán jó is. Most nem kellett.