Folytatjuk Joanna Simonnal, Christina Fisherrel, Hugh Johnsonnal és Jancis Robinsonnal.

Joanna Simon: A borokról (Gabo kiadó; 5990 Ft.)

Ha egy borban a harmóniát, az ízösszetevők megfelelő arányát pozitív tulajdonságként értékeljünk, nem tehetünk másként Joanna Simon könyvével sem. A könyv egyik legnagyobb értéke ugyanis, hogy pont azt a mennyiséget hozza mindabból az információból, amelyet egy nyitott szívű és okulni vágyó borissza egy ilyen könyvtől elvár, amely mennyiség már nem ragad le a semmitmondó általánosságok sulykolásánál és közhelyek imaszerű mormolásánál, de nem is vész el a laikusok számára hexadecimális Enigma-kódnak tűnő részletekben. Jó arányérzékkel kalandozik a szőlőfajták bemutatása, a világ fontosabb borrégióinak bemutatása, a borkészítés rövid ismertetése, bor-étel párosítások magyarázata között is, és nem riad vissza olyan – más, hasonló témájú könyvekben eddig általam nem látott – csereszabatossági tanácsoktól sem, amelyek a "Mit igyunk, ha Bordeaux balpartmániákusok vagyunk de éppen nincs a spájzban egy huncut Margaux sem?" – stílusú összehasonlításokra építve egy egész fejezetet kanyarítanak a könyvbe.

A borokat trendi módon ízvilágok szerint csoportosítja, a könnyed fehérektől a sűrű, fűszeres, vörös borszörpökig. Nagy előnye, hogy a bor-étel kombók ismertetésénél nem konkrét párosokat mutat, hanem irányvonalakat, stílusokat, ételtípusokat, mégis sok konkrétummal tölti fel ezt a részt is.

Örömünkre a pannon rögök is helyet kaptak a bortermelő országok és vidékek felsorolásában. A Magyarországról szóló uszkve két oldal fele természetesen Tokajról mesél, szerencsére nem a százszor lerágott "Királyok Bora" szlogenek szintjén, hanem az utóbbi időben teret kapott száraz furmintokat és némi – egyébként egész helytálló – piaci körképet is felvonultatva. Szól az egyesek szerint túl sok magyar borvidékről, Eger burgundi stílusáról, megemlíti még az egyhektáros Györgykovács Imrét is, leoszt egy kissebb tockost Villánynak Sauvignon vs. Franc témakörben.

A mű ellátja még olvasóját némi borvásárlási tanácsokkal és kóstolási útmutatóval, szól a tárolásról és a szervírozásról, vagyis minden benne van, ami a tudásalapú alkoholista kifejlesztésének alapkövetelménye. Szerencsére bort még nem kóstol helyettünk. Melegen ajánlott könyv.

Christina Fischer: A bor világa - A külföld borai (Mérték kiadó; 2700 Ft.)

A mű alapvetően a germán alkoholisták kikupálásának céljával íródott, és ezen az sem segít, hogy a fordító a cím végére odabiggyesztette a külföld borai szóösszetételt. Körülbelül olyan érzés a könyvet kézbe venni, mintha Hansinak (Dieternek, Franznak) borművelődési célzattal órákon keresztül kellene olvasnia a Somlói termelők hordóhasználatáról vagy az egri dűlők talajösszetételéről, miközben Magyarországot csak Puszkászról és az endékásvakító balatoni félédes merlot-ról ismeri. Nagy valószínűséggel a tizedik ilyen oldal után elkezdene kettesével, majd hármasával, majd ötvenesével lapozni, végül földhöz vágná a könyvet és vöröslő fejjel, ordítva küldené el melegebb éghajlatra azt az ungarische schweint, aki egy gyengébb pillanatában rátukmálta.

Mi azonban ennél nagyságrendekkel kulturáltabbak vagyunk, szeretünk 35 oldalon keresztül csak a német borvidékek hegyközségi szabályozásáról és talajáról olvasni, a Rheinhesseni Liebfrauenmilch pedig már óvodás korunkban is kedvenc itókáink közé tartozott. Közben azért halkan megjegyezzük, hogy ehhez képest a Bordeaux-ról kanyarított kábé fél flekk kissé elnagyoltra sikeredett, nem is beszélve kishazánk – vagy a nálunk némileg nagyobb mennyiségben termelő Argentína, Görögország – említésének teljes hiányáról.

Persze ebben a könyvben is vannak szőlőfajták, sufniborászkodás Öveges-módra, kóstolási eligazítás, a kihagyhatatlan bor-étel párosításoknál viszont néhol a borhoz keresi az étket, néha pedig fordítva, és a végén általában kimondhatatlan német eredetvédelmi kategóriákba ütközik, amelyek jelentésének felfogásától még a fordítás hiánya is megóv minket. Ugyanakkor megtudhatjuk, hogy az eurázsiai konyha remekeit felejthetetlenné teszi egy Trockenbeerenauslese.

A borfajták leírása teljességre törekvő, a borvidékeké teljesen Németország-fixált. A borillatjegy asszociációknál az illatjegyek alapján történő csoportosítás kissé zavaros.. Ugyanakkor a német borokkal és borvidékekkel ismerkedőknek akár ajánlani is lehet, a többieknek kevésbé.

Hugh Johnson–Jancis Robinson: A világ boratlasza (Park kiadó; 14 900 Ft.)

A borszakirodalom sine qua nonja és non plus ultrája 2 in 1. Kind of alapmű mindenkinek, aki borérdeklődését a határokon túlra terjeszti ki, de azért annyira nem megy neki jól, hogy végigkrosszozza nyaranta az összes híres chateau-kat, Toszkánát, Rioját, Madeirát, Kaliforniát és a Central Valleyt. Az 1971-es első kiadás - azt még csak Hugh Johnson jegyezte - óta négyszer frissítették, aktualizálták, javították az anyagot, magyarul a 2001-es (ötödik) angol kiadás jelent meg tavaly előtt. Egy Szepsy-aszú árába kerül, sajnos, de meg is ér annyit, sűrű, komoly anyag, háromszáz ötven oldal, jó nagy. Az eredetit nem olvastuk, úgyhogy a nyelvi bénaságokat a fordítókra fogni igazságtalan volna, bár van néhány gyanús momentum. De itt a lényeg az információ, abból pedig rengeteg van. Kötelező kör, rögtön ezt keresi minden magyar, nyilván: Johnsonék vajon miként értékelik a magyar borokat? Hát ugye, ahol Franciaország száz oldal, Olaszország harminc, ott Magyarország négy, igaz, abból Tokaj kettő, tehát szinte akkora terjedelmet kap, mint a világ legjelentősebb borvidékei. Itt persze elfogultsággal is vádolhatjuk Johnsont, aki erősen érdekelt Tokajban, a Royal Tokaj Wine Company egyik tulajdonosa, és így elég furcsa megvilágításba tud kerülni az a néhány mondat, amely a tokaji ízvitáról szól. (Mivel Johnson a rossz, retrográd oldalra állt, és azóta szerencsére veszített is Szepsyvel, a Disznókővel és a többiekkel szemben.) De még ez sem tudja tönkretenni ezt a rengeteg munkával összeállított, milliónyi értékes információt hordozó könyvet, amely valóban atlasz, tehát részletes térképekkel mutatja be a világ összes jelentős bortermő vidékét, minden alapvető tudnivalót fölsorol fajtákról, készítési módokról, talaj- és klímajellemzőkről, eredetvédelmi rendszerekről, egyebekről. Eszményi ajándékkönyv minden borbuzinak.

Hugh Johnson: A bor története (Park kiadó – 9800 Ft.)

Újabb instant klasszikus, újabb Johnson. Ez teljesen friss kiadvány, idén jelent meg magyarul, a 2004-es angol kiadás fordítása. Nem érezzük magunkat pozícióban. Nem találunk fogást. Sem hibát. (Illetve egyet mégis, de az helyesírási, és eképpen a fordítók és lektorok bűne: még mindig felbukkannak nagybetűs szőlőfajtanevek, ami valamiért betegség a magyar borírásban, pedig az Akadémia elég egyértelműen rendelkezik, ugye, és e rendelkezések elolvashatók a helyesírási szótárban.) Annak ellenére, hogy az összes bor körüli témák közül tán a történelem érdekel a legkevésbé, alig bírtuk letenni a könyvet. (Bizony, ceterum censeózzuk gyorsan: a britek verhetetlenek ismeretterjesztésben.) Még azok az ókori részek is érdekesek, informatívak, izgalmasak voltak, pedig azokról aztán végképp azt gondoltuk, hogy szükségszerűen rettenetes közhelyezésbe fúlnak. (Na jó, azért velőt rázó közhelyeket találtunk a könyvben, ha nagyon keresünk: például Borogyinónál az oroszok "Január és Február tábornokok" segítségével állították meg Napoleon seregét, Johnson szerint.) Summa summarum: lenyűgöző, átfogó, nagyszerű munka ez. Még a legutóbbi évtizedek eseményeit is megfelelő részletességgel, lényeglátással, távolságtartással ismerteti a híres '76-os párizsi kóstolótól a szupertoszkánok megjelenésén át a repülő borászok uralmáig. Kötelező olvasmány, és ajándéknak is szép, böhöm nagy, színes könyv.