Több bordeaux-it a proletárok asztalára! Minerális kalandok a globális csúcskategóriában egyhavi jó magyar fizetésért. Van még mit tanulni (tanulni, tanulni). Bárcsak lennénk luxusbal- avagy -jobboldali lóvézsonglőr, akkor ládaszám satóznánk minden este. Mindazonáltal új dimenziók látszanak nyílni.

Tavaly karácsony óta tartogattam ezt a palackot, vártam az alkalmat, próbáltam megadni a módját. Mert én előtte még premier grand cru-t soha. Egy éven át minden nap – figyeljük meg, hogyan él a szerző a költői túlzás eszközével! – megnéztem a spájzban, kerülgettem, mint Márkus László a Darius fotelt: vajon mi kerül ezen százvalahányezer forintba?

...még egy kis könnycseppet is elmorzsol tán a szeme sarkában...

Nagyjából sejtem azért. Például az, hogy a Haut-Brion az öt bordeaux-i premier grand cru minősítésű birtok egyike, mégpedig a legrégebbi, a XVI. század óta létezik Pessacban, amely mára teljesen egybeépült Bordeaux városával. (A premier grand cru címet értelemszerűen később, a bordeaux-i minősítési rendszer bevezetésekor, 1855-ben kapta másik három birtokkal együtt; az ötödik premier grand, a Mouton Rothschild csak utólag, 1973-ban könyörögte be magát az elitbe.) És ez az öt bordeaux-i premier grand cru alighanem az öt leghíresebb bortermelő a világon. Azon persze lehet vitatkozni, hogy innét kerülnek-e ki a világ legjobb vörösborai, de ha egy művelt alkoholista meghallja a Chateau Margaux, a Latour, a Mouton Rothschild, a Lafite-Rothschild vagy a Haut-Brion nevét, akkor nem csak hogy a nyál fut a szájában össze, de még egy kis könnycseppet is elmorzsol tán a szeme sarkában, már ha szentimentális alkat ő.

Könnyekkel küszködve vágtam körbe az arany színű ónkapszulát, húztam a dugót, miközben föl-fölugatott a szívem mélyén búsuló magyar vizsla: bárcsak luxusbal- avagy -jobboldali lehetnék én is, és lukratív lízingügyleteimből, egyéb bulikból futná minden nap premier grand crure. Húztam, húztam a dugót, mint egy répamese, úgy látszik, a premier grand cru dugóban is grandióz: volt vagy hat centis, le kellett volna mérni, ekkorát még nem láttam, csak pornófilmben. Aztán vettem egy nagy levegőt, beleszagoltam csak úgy, a palackba. Nagy meglepetés: áradó illat már üvegből, elsőre. Ezt nem vártam egy húszéves vörösbortól.

...mit várjak egy húszéves vörösbortól?

Illetve, és itt most hosszan intermezzózom, tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit várjak egy húszéves vörösbortól, mert olyat még nem ittam. (Legalábbis szárazat. Öregebb portóihoz már volt szerencsém, de az erősített édes más bajnokságban játszik.) Épp Alföldi Merlot-val síránkoztunk nemrég, hogy szeretnénk már hét évnél idősebb, igazán jó magyar vörösöket kóstolni. Mert valahogy mégis az verődött belénk, hogy az igazán jó bor öreg, bölcs; és még ma is fontos értékmérő a tartósság, annak ellenére, hogy az újvilági iskola nem sokat törődik vele, hiszen a marketingászok megkutatták, hogy a borok 99,8 százaléka a vásárlástól számított egy éven belül végső rendeltetési helyére, az emésztő- és kiválasztószervekbe kerül. Az újjéledt/éledő magyar borászat termékeinek tartósságával pedig vannak gondok bőven.

Itt, e hasábokon, vagy bájtokon vagy miken is csalódtunk már nagyokat, és ajánljuk meleg szívvel Albert gazda vonatkozó eszmefuttatását. Hány és hány magunkfajta járt már úgy, hogy nagy lelkesen nekiült egy egykor húsz-harmincéves potenciálúnak jósolt '93-as vagy '95-ös (sőt: '97-es!) villányinak, aztán az első korty után ökölbe szorult az arca. Vagy hányszor okoskodtunk a Borkalauzból szerzett fölényes tudással egy-egy kóstolón: "Jó-jó, kicsit nyers és brutális tannin, de bele fog ez simulni, beérik ez majd, nézzük meg öt év múlva!" - aztán öt-tíz évre rá idiotisztikus arckifejezéssel konstatálhattuk, hogy a tannin maradt brutális és nyers, viszont már nem is simulhatott sehova, mert mellőle minden más íz eltűnt.

...őszre szétestek, mint a Szovjetunió...

És vannak a spájzunkban 2003-as, ötezer forintos vörösborok is, amelyek óriási klasszisnak tűntek még tavaly tavasszal, de őszre úgy szétestek, mint a Szovjetunió.

Mindennek nem az az oka, hogy a magyar borászok tehetségtelen nímandok volnának, inkább az, hogy a borászati rendszerváltásnak új telepítésekkel kellett kezdődnie, és az új telepítések, a fiatal tőkék nem bírnak még megfelelően tartós bort adni. Meg aztán a tőkékkel együtt öregszik és csiszolódik a borászati szaktudás is: hogyan kell azokkal a gyümölcsökkel, levekkel úgy bánni, hogy a bor húsz év múlva is bor legyen. Negyven év kiesett, és most újraismerkedési fázisban vagyunk. Még mindig. (A jelenségtől kevésbé sújtott tokajiak nagymestere, Szepsy István is úgy tartja borairól, hogy a '96 előttiek túl gyorsan öregszenek. Azután tanulta csak ki a csínját, hogy hogyan is kell kezelni.)

Na, de ott tartottunk kábé, hogy a pornósztárosan hosszú parafadugót kiküzdöttük a klasszikus bordói palackból, kilöttyintettünk egy kortynyit a pohárba, a többi bort meg szép lassan egy karaffba töltöttük. Érdemes volt óvatoskodni, mert jelentős mennyiségű üledék úszkált a palackban, amitől rutinos nagyborfogyasztó (ami nem vagyok, egyébként, de igyekszem) egyáltalán nem ijed meg, sőt.

A kóstolópohárból rögtön határozott, intenzív cabernet-illat. Sok fekete erdei gyümölcs, főleg szeder, erős füst, dohány, némi animalitás, füstölt húsok, tempera, kevéske jóféle, nyálképző savanyú káposzta. Mély, mégis hihetetlenül intenzív illat. Egyszerre érett és friss. Mondom, egy húszéves bortól megdöbbentő.

Az 1985 egyébként jól sikerült évjárat volt, nem olyan nagyon kiemelkedő, de a közepesnél bőven jobb. Az egyéves várakozási időt nem csak türelmetlen toporgással töltöttem, hanem utánagugliztam egy-két dolgonak. Parker például 94 pontra hozta ezt a bort, de más teszteken is jól futott. Volt mit várni tőle.

Utólagosan előre kell bocsátanom, illetve politikailag korrekt énem követeli, hogy írjam ide: szorult belém egy kis frankofóbia egyrészt (tudják, a magyar nép zivataros századai meg ilyenek), másrészt meg mindig azt a verklit tekeri énbennem a szarrágó und bornacionalista kisördög, hogy: nem lehet annyival jobb a nagy francia, mint amennyivel drágább. Szkeptikusabb voltam, mint Buharin az 1929-es Komintern-ülésen. (Kábél, mint Vágó István és James Randi titkolt közös gyermeke.) Persze reménykedtem azért abban is, hogy valami nagy dolog történik majd, de őszintén szólva nem mertem volna komolyabb összeget tenni rá. Most már, így kóstolás után persze el vagyok olvadva, beiratkoztam egy francianyelv-tanfolyamra, és talán belépek egy holisztikus asztrológiai homeopátiás szektába.

Már az első korty letörte a szkepszisemet. (Azóta sikerült visszaragasztani.)

Ucsityszja, ucsityszja, ucsityszja

Teljesen más világ, mint a nagy magyar vörösök. Semmi brutalitás, semmi rusztika, minden csupa harmónia, elegancia. Nem a húsosság, a nagy, széles tanninok uralják a bort, hanem inkább a savak finom határozottsága, a tannin már teljesen elsimult, épp csak hozzáteszi a magáét a vége felé, szinte észrevétlen. Legfontosabb ízkomponense a nagyon határozott mineralitás, ez megint meglepő volt énnekem, mert a magyar vörösborok közül nagyon kevés villant szép mineráliákat, talán Weninger újabb csúcsborai leginkább. Ha mindenképp magyar borhoz kellene hasonlítanom a Haut-Briont, akkor Weninger nagy cabernet franc-ját mondanám, stílusban mindenképp a soproni osztrák van legközelebb: például a jellegzetesen sós-vasas íz, amely a Haut-Biron mineráljait kíséri, a Weningerekben is föl-fölbukkan.

Arányosan, és tökéletesen tölti be szájat, nagyon hosszan marad. Végig friss és erőteljes, punnyadásnak semmi nyoma. Minthogy, mondom, ez volt életem első ilyen öreg száraz vöröse, nem tudom még megfejteni azokat az izgalmas, érett aromákat, amelyeket más borokban még sosem éreztem, csak itt.

Úgyhogy erről a helyről szólítom fel magamat, hogy legyek azonnal luxusbal- vagy -jobboldali, keveredjek kétes tőzsdeügyletekbe, de legalább lottózzak keményen, mert nagyon meg kéne vizsgálnom néhány láda premier grand crut, szigorúan természettudományos alapon, és persze Lenin nyomdokain: tanulni, tanulni, tanulni.