Piemont a világ egyik legizgalmasabb borvidéke, a nebbiolo a világ egyik legérdekesebb szőlőfajtája. Érdekes, hogy azok is istenítik, akik az irdatlan testű gyümölcsbombák divatját megteremtették. És hogy hogyan lehet szeretni az istállószagot? Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni, de megpróbálom.

Piemontnak voltaképpen nem is kéne népszerűnek lennie máma, amikor a fogyasztó gyümölcsös, orgiasztikusan illatos, kolosszális méretekkel megáldott, bombasztikusan alkoholos, egy-két évesen készre gömbölyített vörösökért rajong. Ehhez képest a nemzetköz jó ideje szakadatlanul körbeugrálja Angelo Gaját, de a többieknek – Bruno Roccától Roberto Voerzión és Sandrone Lucianón át Bruno Giacosáig – is osztogatja a kilencven-jónéhány pontokat. Másfelől meg is fizeti a minőséget, ami bizonyos esetekben száz meg kétszáz euróban fejeződik ki palackonként. Ez a körülmény is bizonyítja, hogy helytelen túlegyszerűsíteni a dolgokat, a divatok sosem érvényesülnek kizárólagosan, mindig vannak, lesznek, akiknek az jön be, az is bejön, ami más.

Bölcs bevezető gondolataimat követően folytatom: az Alpok alatti borvidék úgynevezett zászlóshajója két település – úgymint Barolo és Barbaresco, meg a körzetükhöz tartozó falvak-dűlők – és egy szőlőfajta: a nebbiolo. Néhány évvel ezelőtt Bartha "Borvacsora" Roland barátom a borfesztiválon azzal töltött a poharamba nebbiolót, hogy "te ezt szereted", és abszolút igaza volt. A nebbiolo ugyanis – származzon bárhonnan, akár a két B betűs csúcsfalutól távolabbi területekről – ha megfeszül, akkor sem tud nem animális, földes és férfias bort adni. Nem akar leteperni, azonnal meghódítani, ehelyett titkai vannak, hosszasan lehet ismerkedni, barátkozni vele, el kell mélyülni benne, megfejteni, ha elegek vagyunk a feladathoz. A nebbiolo megmér bennünket. (Ezt a romantikus gondolatot egy korábbi hozzászólótól csakliztam, köszönettel.) Idő is kell hozzá, egyrészt kivárni az éveket, amíg megérik, másrészt kivárni bontás után, amíg kiszellőzik, kinyílik.

A nebbiolo megmér bennünket.

A nebbiolo bizonyos szemszögből nézvést a pinot noirra emlékeztet – még inkább a portugál bagára –, Piemont meg olyan, mint Bourgogne. Barnás reflexeket mutató színe révén akár össze is téveszthetnénk a kettőt, klasszikus istállószaga okán pláne, igaz, a nebbiolo általában sűrűbb és robusztus, ellenben kevésbé elegáns, mint a nem is oly messzi burgundi vidékek borai. Mellesleg Bourgogne-hoz hasonlóan itt is jó sok a parányi parcella és a néhány hektáros termelő. Megjegyzendő, a nem is olyan régmúltban a mesterek évekig nem voltak hajlandók kikapni a hordókból a bort, állítólag mindaddig, amíg a gyümölcsös jegyeknek már nyoma sem maradt. Ez másképpen van már – a szaksajtó szerint Gaja csinált kisebb forradalmat, az ő boraival, fájdalom, még nem futottam össze –, de a kitartó érlelést azért nem spórolja meg a termelő, és nem spórolhatja meg a fogyasztó sem.

Magyarországon egyelőre nem sokan kapkodnak a piemonti borok után, és nincs is belőle rengeteg a piacon. A fanatikusok így is találhatnak ezt-azt, például a Bortársaságnál az Antinori-érdekeltség Prunottót vagy a Monarchiánál az Ascherit. (A Tinto Finóban Gaja is van.) Életrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, hogy H. Z. – akiről egyszer már megemlékeztem, tudniillik ő szervezte világbajnoki pinot noir-szemlénket – pillanatokon belül elutazik a téli olimpiára, s ha már ott lesz, felkeres vagy öt barolós pincét. Ebből az alkalomból – úgyszólván tréning gyanánt – belekóstoltunk Piemontba, egy Dolcetto d'Alba és egy Barolo erejéig.

Ascheri Dolcetto d'Alba Nirane 2003

A dolcetto Piemont elvben legkevésbé lenyűgöző fajtája. Némelyek szerint csak azért van, hogy legyen valami, ami nem érik későn. Általában szeptember második felében szüretelik. Az Ascheri százhuszonöt éves pincészet, és mindenféle finomságot termel. Ezúttal a Dolcetto d'Alba Niranét vizsgáltuk meg, kétezer-ötszáz forint környékén kapható. Bolondnak is megéri, nem vicc. Rubin a színe, kicsit tompa, és éppcsak árnyalatnyit barnás. Elegánsan mozog, látszik, hogy van súlya is. Az illata sűrű, halványan animális, kicsit mentás, derekasan fűszeres és meglehetősen szilvás. Közepes test, finom savak, jó szerkezet, ugyanaz a fűszeres ízvilág, amit az illat nagyvonalúan ígért. Hosszú és száraz, jó inni. Maradt belőle másfél deci, bedugózni elfelejtettem, úgy állt két napot. Megnéztem, tartotta magát, különb volt, mint bontás után. Az Ascheri-honlap szerint hat hónapot acélban, kettőt palackban érett, mielőtt túladtak rajta. Ehhez képest már-már biztos voltam benne, hogy fahordóban járt. De nem. A legjobb dolcetto, amihez eddig szerencsém volt. Elképesztően izmos 5 pont, annyira, hogy már majdnem 6.

Prunotto Barolo 2000

A Prunottót sem tegnap alapították, viszont a 80-as évek végén betette a lábát a birtokra az Antinori família. Ahhoz nem tudok eleget, hogy megállapítsam, jót tett ez, vagy rosszat. Ám azt visszakézből közlöm, hogy a 2000-es Barolo jó. Ez hatezer forint körül van, tehát kimondottan olcsó példány. Nekem így is ízlik. Értelemszerűen 100 százalék nebbiolo. Huszonnégy hónapon át érlelték száz- és ötvenhektós szlavóniai meg francia tölgyben, kis részét másodtöltésű barrique-ban. Színében sok a barna, ami természetes és helyénvaló. Első nekifutásra elsöprő istállószag üti meg a szaglácsoló borbarát orrát. Fantasztikus. Aztán múlik az idő, és előkeveredik a füst, a föld és némi erdei gyümölcsök. Utóbbiak idővel erősödnek, dominánssá azonban nem emelkednek. Szájban mindenekelőtt struktúra: nagy test, jó savak, sok alkohol, amely azonban csak utóízben mutat alig valami csípősséget. Hosszan, szélesen cseng le, szárazsága ellenére édeskés-savanykás ízhatással. Minden kóstolásra több és több. Vagy három órán át gyakoroltunk, tanultuk a bort, amíg el nem fogyott. Az utolsó korty volt a legjobb. És valószínű, hogy ez a korty még mindig kevésbé volt jó, mint másnap reggel lett volna. Nem baj, majd legközelebb. 7 pont.