Már három hónapja, hogy az év bortermelője lett Vincze Béla, és még nem írtunk róla semmit. Most tehát hiányt pótolok, bizonyos értelemben, és ráadásul még a bikavérről – mint olyanról – is elmélkedek, egészen keveset.
Alföldi kolléga pompásan elmesélte nemrégiben – nem mellőzve az önéletrajzi elemeket –, hogy feleslegesen tanácstalankodnak az egri meg a szekszárdi mesterek, merengve afelett, milyennek is kellene lennie a bikavérnek. A bikavért ugyanis feltalálták, pontosabban nagy kedvencünk, Tóth István találta fel, és készíti magas színvonalon. Az ő olvasatában a bikavér nem annyira nagy testű, mint inkább izmos, sűrű szövésű, de magas szerkezetű ital, amely nem szélességével hódít, hanem a koncentrációjával, azzal, ahogyan szikrázik. Nem Himalája, egyszóval. Valami más.
Én ebben az ügyben sem vagyok magabiztos, azt vélem, nagyjából tizenöt éve kezdtek el jó bikavéreket is készíteni Magyarországon – közbevetőleg: minden tiszteletem azoké, akik a rendszerváltás előtt is kivágták a rezet, bizonyára voltak ilyenek, és sajnálom, hogy nem ismerhettem őket és boraikat –, úgyhogy van még idő, hogy tisztuljon a pék. Vagyis, bár a legmesszebbmenőkig becsülöm és kedvelem a Tóth István-stílust, egyelőre a másmilyen koncepciók mentén haladóktól sem vonnám meg a névhasználat jogát. Pláne, hogy amennyiben jól belegondolunk, egyelőre nem pusztán jó és jó közt kell eligazodni – bár olykor kétségkívül nehéz összevetni két azonos nevű, de egészen másképpen összerakott tételt –, hiszen ma is a bikavér a legnagyobb mennyiségben eladott magyar vörösbor. Ez lefordítva azt jelenti: az e néven futó termékek egészen jelentős hányada szimpla lőre. Azokkal kéne csinálni valamit végre.
Egyelőre a másmilyen koncepciók mentén haladóktól sem vonnám meg a névhasználat jogát
Tehát: egyelőre abszolút elfogadhatónak tartom a melegebb, lágyabb iskola borait is. (A vér különben is melegen jó. Nem mintha meginnám, sőt sülve sem eszem. Csúcsgasztronómiai zárójel bezár.) Nyitott vagyok: ha valaki kékfrankosra építi a bikavérjét, azt üdvözlöm, ha kadarkával fűszerezi, még inkább, de ha cabernet-re, attól sem leszek ideges, sőt ha syrah-ra, azt is elfogadom. Tóth István, Gál Tibor, Takler Ferenc, Lőrincz György, Bukolyi László, Pók Tamás – mind bejön. Már ha jó a bor. (Itt jegyzem meg hirtelen: seggére vertem az utolsó palack 2003-as Buttler Premium Bikavéremnek, és nem tetszett. Kiüresedett.)
Tulajdonképpen nem is tudom, Vincze Béla milyen fajtákból rakja össze az övét. Egy biztos, a viszonylag ifjú, ám decemberben megkoronázott mester általában a bordeaux-i szőlőkre esküszik, mindenekelőtt a cabernet franc-ra, amelynek köszönhetően elismeréseket seperhetett be évtizedes privát pályafutása során. 2005 nemcsak a díjak, érmek és oklevelek felől nézvést volt számára nagyszerű, hanem azért is, mert ekkor dobhatta piacra a 2003-as évjárat sok helyütt jól sikerültnek minősített darabjait. Ehhez neki is muszáj volt találnia egy latin nevet – ez még mindig megy minálunk –, így lett a kiemelt széria Arcanum, ami titokzatost vagy valami ilyesmit jelent.
Ehhez képest a Vincze-borok nem feltétlenül a titokzatosságukról híresek. Ellenben abba a menő trendbe illeszkednek, amelynek köszönhetően gyönyörű, csillogó rubinszínű, áradón illatos, extrán zamatos, hömpölygős, vastag, fiatalon is kész borok örvendeztetik meg a fogyasztót. Ezt azok, akik tolmács nélkül érthető borokat szeretnek inni jó pénzért, szeretik, azok viszont, akik a dűlőfaggatókra esküsznek, és utálják Robert Parkert meg az egész tengerentúli hóbelevancot, lenézik. Eddig sem rejtettem az úgynevezett véka alá, melyik iskolát kedvelem lelkesebben, mégis azt mondom, elfér mindenki, ma még.
Viszont nem titkolózik, nem kell kibogozni, megfejteni.
A 2003-as Vincze Béla Arcanum Bikavér sötét rubin, és úgy csillog, mintha kiglancolták volna. Ajándék a szemnek. Elegánsan mozog a pohárban, szép ablakokat rajzol. Illata árad, elsősorban erdei gyümölcsök, aszalt változatok, kis könnyedebb málna. Jól megmozgatva füst, dohány és föld, éppcsak, ami komplexebbé teszi a bort. Szájban elég nagy test, sok finom zamat, a fent említett gyümölcsökkel, csiszolt tanninnal, elsimult savval. Meg egy kis kátrányos jelleggel, amit egyáltalán nem szeretek. Tízeurós dél-afrikai és ausztrál borokban szoktam érezni ilyet. A lecsengése hosszú, picit csípős, érintésnyi savanyka, de nem bontja meg az egységét. Ez egy abszolút kész bor, így, kétévesen. Kóstolás közben nem változik semmit, az első korty az első pohárból ugyanolyan, mint az utolsó az utolsóból. Arcanum a neve, ugye – viszont nem titkolózik, nem kell kibogozni, megfejteni. Elsóztam a párhuzamot már máshol, de megismétlem: olyan, mint egy jó Günzer, vagy Konyári, vagy Ebner. Elsősorban finom. Itatja magát.
Maradt a szép nagy pohárban valamennyi, pihent ott másnap estig, szobahőmérsékleten. A huszonnégy óra alatt semmi baj sem lett vele. Tartotta magát egész rendesen, szinte olyan volt, mint amikor kitöltöttem. Ennek örültem. És adtam neki 5 pontot.
Utolsó kommentek