Az Etyeki Pincefesztivál azért jó, mert a falu elég nagy, hogy elférjenek benne az emberek. Legalábbis akkor, ha a kora délutáni órákat és az újhegyi pincesort választjuk okosan. Azt mondják, esténként a sűrűjében már sűrűn voltak, én azonban addigra leléptem, mint a pinty. Ezúttal nem jegyzeteltem, iszogattam inkább, aminek lett is következménye. Még szerencse, hogy van, amire emlékszem. Benyomások jönnek.

Etyekre bejutni így sem volt könnyű, vasárnap már délben hosszan állt a sor a falul előtti parkolóig, araszoltunk vagy fél órát, talán kevesebbet. Ennyit nyilván ki lehet bírni, még ha nem is mindenkinek.

Eleinte kallódtam kicsit a központban, majd úgy döntöttem, caplatok legfelülre, kezdek Rókusfalvy Kreatív Pállal, a többit meglátjuk. Csakhogy menet közben a Halmi Pincénél beleakadtam Jásdi Istvánba. Aki egyrészt vidáman mesélte, milyen jól fogy az utóbbi időben a berúgóbor – az Alkesz hatalom –, másrészt arra biztatott, kóstoljam meg Halmiék chardonnay-ját. Megtettem, nem bántam meg. Negyed hektáros, szimpatikus, kicsiny termelő, szép pincével és egy 1858-as préssel, amely nem múzeumi darab; azzal dolgozzák fel a szőlőt szüretkor. 2006-os chardonnay-juk korrekt, tiszta ízű, jó testű versenyző, tetszett.

Jásdiék 2005-ös csopakija – a 0,75-ös verzió – ízletes, zamatos darab. A chardonnay–pinot blanc is játékos és szórakoztató: a termelő ezt a házasítást találta ki a pinot blanc helyett, mondván, utóbbit képtelenség eladni. A 2004-es szelekciók most lehetnek a legjobb formájukban: bejött a Siralomvágó olaszrizling, még inkább a nagykúti chardonnay. Előkerült a sutból két 2006-os, amelyek minősége és milyensége alapján úgy rémlik, a csopaki pincének sikerült átlépnie árnyékát és megnyernie a fával folytatott sokéves háborúját. A Siralomvágó olasz és a szürkebarát egyaránt sűrű, testes, koncentrált és rétegzett, és illatosak is, annak ellenére, hogy két héttel a palackozás után, nyúzott állapotban férhettem hozzájuk. Jásdi azt mondta, kísérleteztek ilyen, olyan és amolyan hordókkal, ám csak a francia fával értek révbe. Ezek a borok egy évig még nem kerülnek a polcokra, érdemes várni rájuk.

Mentem tovább, találkoztam Demeter Zoltánnal. Előbb gratuláltam, utóbb megkóstoltam a 2006-os Lapis száraz furmintot. Izmos és komplex, a legtöbb, ami mai tudásunk szerint a fajtából szárazon kihozható. Hallatlanul elegáns a 2004-es Főbor, izgalmasan hömpölygős a 2002-es, elsöprően összetett a 2003-as 6 puttonyos.

Rókusfalvy 2006-os sauvignon blanc-ja is kitűnő, túl a füvön és a szénán, déligyümölcsös árnyalatokkal. Nála vendégeskedett a Bott–Bodó Pince, elhozták a 2005-ös Exczellencziás válogatást – remélem, jól írtam a nevét –, nagyszabású, erős, intelligens bor. Nem kevésbé ilyen a 2006-os Csontos furmint, és erőteljessége ellenére több, mint kedves az azonos évjáratú Teleki. Mostani állapotában utóbbi tűnt a legkészebbnek, igaz, 12 grammnyi cukor is bejátszik karakterébe.

Helyben voltak Tiffán Ede és Zsolték is, a rozé korrekt, a 2004-es kétcabernet-s cuvée nemkülönben, s meggyőzettem, a vörösileg nem túl színvonalas 2004-es évjáratban is volt értelme Cuvée Carissimae-t palackozni. Igaz, a Kopárról szelektált CC, ha jól tudom, minden évben van, a Grande Sélection az, amivel csak kivételes esztendőkben jönnek elő.

Aztán Bott Judit elvitt a felvidéki Bott Frigyeshez, azt hittem róluk, rokonok, de nem is. Készülődés közben még úgy terveztem, sok határon túlit keresek fel, ebből végül csak a Révkomáromhoz közel munkálkodó Botték maradtak, kellemes királyleánykájukkal, finom rizlingjükkel, kedves traminijükkel és osztályon felüli módon érdekes rozéjukkal. Utóbbitól annyira fellelkesültem, hogy tüstént venni szerettem volna belőle, nem adtak, azzal, hogy fogy a készlet elfele.

Ennyi elég is volt, indultam, ám utoljára még összefutottam Légli Ottóval, de hogy ő mivel kínált meg, már nincs meg pontosan. Hogy jólestek a borai módfelett, az biztos. Hiába, az alkoholista is ember.