Szeretem, ha egy bor mögött történet is van. Sokszor pincelátogatáskor mesélnek a borászok arról, hogy mit, miért csinálnak, néha ez is elég. Ilyenkor az otthoni kóstoláskor óhatatlanul többet, kicsit mást, többet kapok az adott palacktól. Persze az ember óhatatlanul a bort igyekszik megítélni, de jól esik elmesélni a mögöttes történetet is. Az egyik legkedvesebb történet Bolyki János kékfrankosa mögött van, ami immár kézzel is fogható.
2006-ban János sérült gyerekekkel közösen szüretelte le a kékfrankos ültetvény egy részét. A gyerekek siketnémák, vakok voltak. A borász bevallása szerint nem volt egyszerű együtt dolgozni velük, de már a szüretkor eldöntötte, hogy a bor bevételéből visszaad valamit nekik. Egy játszóteret álmodtak meg azoknak, akik nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek. A játszótér elkészült, felavatták, használják. A Bolyki kékfrankosok pedig viszik tovább a 2006-ban kitalált Nem hall, nem lát, nem beszél nevet.
Szerintem az ilyen történetek többet érnek megannyi jól megkomponált marketingkampánynál.
Persze nem lehet teljes a cikk borleírás nélkül, János az avatásról készült képek mellé adott egy palackot a 2006-os borból is. Kibontottam, megittam, jól esett.
Immár az érettség dominál színben is, illatában is. Matt bordó bor, amiben a gyümölcsös jegyek háttérbe szorultak. Köménymag, pácolt sonka, valamint édeskés, főtt gyümölcs jelenik meg elsősorban. A sav viszont továbbra sem tompult le benne – ízlés kérdése, hogy kinek mennyire tetszik. A borásszal már nyáron is vitatkoztunk egy sort az egri savak szépségén; az ő értelmezésében ez a savkészlet szép, nekem kicsit éles. A tannin érezhetően jelen van, a korty lendületes, kicsit hordófűszeres ízvilága egyedi, izgalmas bort eredményez. Ha a végébe nem harapna bele a sav, még szépnek is mondanám, így öt pontot adok rá.
Utolsó kommentek