Címkék

Utolsó kommentek

  • gbsz: A lecsós kép forrása nem a linkelt URL, hanem ez: www.gabojsza.hu/2007/07/kedvenc-lecsm.html Kéret... (2017.02.21. 16:44) Mit igyunk a lecsóhoz?
  • ecsabi: @fakanalhos: Aki pedig Angliában él és magyar borra szomjas, az lessen be ide: <a href="http://... (2016.01.31. 16:09) Villányi áttörés
  • tiboz: A Frittmann pincészet 2015-ben az Év pincészete díjat is kiérdemelte. Sőt még a Wall Street Journa... (2015.10.30. 08:37) Frittmann a tilón
  • tiboz: A cikkben a Château Beau-Séjour Bécot pincészet 2011-es évjáratáról esett szó. Most találtam egy c... (2015.10.22. 12:48) Bordeaux en primeur, Budapest
  • martykis: Cikk a 2013-as évjáratról. Ígéretesnek hangzik: vinoport.hu/aktualis/2013-fordulatot-hozott/2406 (2015.09.28. 19:49) A Somlói Apátsági Pince naplója
  • Utolsó 20

Alkoholista Twitter

  • Hibás feed URL.

Alkoholista a Facebookon

Így utazunk mi (XI. rész)

Montirius

2010.08.24. 06:30 - alföldi merlot

A nyaralásnak is van dramaturgiája, vagy legalábbis adhatunk neki. No nem nagy truvájok ezek, de azért örülök, hogy idővel rájöttem egyre s másra. Amikor még nagyon süldők voltunk a külföldi nyaralásban, és egy egész év túlórázásának és takarékoskodásának kellett értelmet adjon az a hat nap/hét éjszaka, akkor a csúcspont bizony nagyon korán érkezett, szinte a megérkezés pillanatában (amikor mélyen belélegezzük a más levegőt, szemünkkel isszuk a más tájat, és csordultig vagyunk kalandvággyal), és az aurája jó, ha két-három napot világított be, aztán egyre gyakrabban szorongatta a gyomrot a visszaszámlálás (most vagyunk a felénél, szigorúan a félig üres szemszögéből, aztán már csak három nap, aztán kettő, és végül a vég), az utolsó nap rendszerint áldozatul esett a megelőlegezett gyászmunkának, és már-már jól esett elindulni haza. Szóval kitanultam, hogy az utolsó nap, az utolsó este is bearanyozódhat, ha nem táborzárásra és siralomházi mélabúra fecséreljük, hanem valami életerős programot szervezünk, lehetőleg egy kedves ismerőshöz, aki kirakja a szívét és a teljes szortimentet az asztalra. [A képen a Saurel-házaspár - Montirius.]

Szóval normális körülmények között a péntek a záróra, a készletvéglegesítés, a búcsúzás napja, a mélabú, a satóbú stb. ideje, de a világvége hangulatot el lehet hárítani. A mi mentsvárunk a Montirius, a biodinamika helyi szentélye volt, megmentőnk pedig Christine Saurel, a druidanő, a betonvallás főpapja. Dél-Róniában egyetlen pincével volt személyes kapcsolatunk, az sem túl erős. István barátunk egy évvel korábban már járt a Montiriusnél, és palackozott információátvitellel átragasztotta ránk a lelkesedését (a posztlenyomat itt olvasható). Így a Renaissance des Appellations budapesti vendégszereplésekor félig ismerősként üdvözöltük a Saurel-házaspárt, és a sok negyeddecinek, meg a rajongásbeszédnek az lett az vége, hogy a feleségem kicsalogatta Christine-t a pult mögül, mert Királyudvar Eszenciával akarta elvarázsolni. Bár végül az eszenciáról lemaradtak (aszúkkal vígasztalódtak), e spontán baráti gesztus mindkettőjükben mély nyomot hagyott. Miután az asszonyok lerakták a hivatkozási alapot, joggal remélhettem, hogy szíves és ingergazdag fogadtatásban lesz részünk.

A társaság különböző frakciói különböző irányokból érkeztek, mi szokás szerint negyedórával a megbeszélt időpont előtt. Így volt időnk megnézni a szőlőt. Chateauneuf inkább sík (bár nem annyira, mint egy ősmedertől várnánk), Gigondast a meredek Dentelles de Montmirail oldalába vájták, ám a Montirius birtokközpontja egy lankás tündérvölgy egyik dombjára épült. És bár a 60 hektár hat felé fekszik (némelyik több kilométer távolságra), a birtokmagot adó Le Clos parcellái, a területet övező évszázados tölgyerdővel különleges hangulatot árasztanak. (A különleges hangulatnak állítólag zsigeri hatása is van, Eric Saurel elmondása szerint ugyanis többször előfordult már, hogy az újonnan fölvett szőlőmunkások egy-két héten belül elköszöntek, mert nem érezték jól magukat. Rosszul rezegtek, ha jól értelmezem.) 

Pokolian meleg volt, és a házigazdáink kissé késtek. Ám amint kezdetét vette a szeánsz, kizökkent az idő, kicsúszott a szőnyeg, lólépésre váltott az ész. Négy sápadt arcú, betegesen racionális, érvelni sohasem rest férfi szállt alá a föld gyomrába, és becsületünkre legyen mondva, bár sokat nyeltünk, egyszer sem vigyorogtunk. Minden bizonnyal ez a legkülönösebb pince, amelyben valaha jártam. Christine Saurel pedig a legkülönösebb kalauz, akivel valaha találkoztam. Racionális megközelítésben: minden szaván és gesztusán érződik, hogy pontosan tudja, mit akar. Mágikus megközelítésben: egy druidanő, a tellurikus és a celesztiális erők megszelidítője. [Egy videó többet ér ezer szónál:]


Ez egy csupa beton, hordómentes pince. A háromszintes komplexum alapja 10 méter mélyen nyúlik a földbe. A Saurel-féle tellurikus és biodinamikus hitvilággal összhangban a pince arányait és tájolását a mágneses erővonalakhoz igazították. Minden vasbeton, a szerkezet és a kádak is. Az építkezés során rézdróttal földelték a vasrudakat, hogy ne alakuljon ki Faraday-ketrec. A betont informálták: az altalajból származó vízzel vitték be az altalaji információt, hogy a szőlő, majd az érő bor folyamatosan kapcsolatban lehessen a kozmikus és tellurikus erőkkel. E hitvilág szerint ugyanis az ekként kezelt beton ugyanazon a frekvencián rezeg, mint az alapkőzet, és így a kozmikus és tellurikus energiák szabadon közlekedhetnek.

Ami a szőlőt illeti, az organikus művelés első, ma már ártatlannak tetsző lépését még az előző nemzedék tette meg: Max Saurel a 80-as években hagyott fel a vegyszerek alkalmazásával a szőlőben. Ám a biodinamikus nagy ugrást a jelenleg aktív Saurel-generáció, Christine és Eric hajtotta végre, miután a nagyobbik lányuk betegségét homeopátiás eszközökkel sikerült kikezelniük. A sztori meglehetős alapossággal itt mondatik el

Az elmélet annyira szerteágazó, a megvalósítás annyira következetes, és az előadás annyira mély meggyőződésből fakadt, hogy lehetetlen volt a hitetlenségünket fel nem függeszteni, sőt, egy idő után templomi áhítattal hallgattunk a templomi csendben. Pedig akadt egy-két tényleg hajmeresztő elem, mint például annak az egyébként derék pincemunkásnak az esete, akit olykor leszalajtottak egy kancsó borért, és amit fölhozott sohasem ízlett, mígnem rájöttek, hogy bár jó ember a jó ember, a borral nem rokonrezeg - ha más hozta a mintát, akkor minden klappolt, ha ő vette, összezavarodtak a molekulák. (Eszembe jutottak Darvas László „Negyedik dimenzió” kísérletei a HIFI Magazinban - a rézkarkötőset lehet, hogy ki is próbálom egy gyümölcsnapon.) A komoly arc megőrzését, és így a befogadást jelentősen megkönnyítette, hogy házigazdáink folyamatosan jelezték saját csodálkozásukat és értetlenségüket a kisebb-nagyobb csodák fölött. Hogy ez a fajta felvilágosult miszticizmus tényleg az alapállásuk-e, vagy csupán a gyöngébb gyomrú látogatóknak szánt homeopátiásan fölhigított változat, nem tudom megmondani.

Följöttünk a föld alól, és nehéz volt a szemünket és a gondolatainkat a nappali világossághoz visszaszoktatni. Egy kőasztalt ültünk körül, és a lemenő, de még bőven perzselő erejű nap a fák lombja alatt utat talált a tarkónkig, így Matyi barátommal tíz perccel a felszínre jutás után már lassú tűzön pörkölődtünk. Szerencsére volt mivel borogatni (a bor mellé tízpontos kútvízet kaptunk). Első körben a borvidékre kevésbé jellemző, és a Montirius kapcsán is ritkán emlegetett fehéret kóstoltunk. Két héttel korábban járt náluk egy norvég borbeszerző, akit egy Mineral-vertikálissal ajándékoztak meg (2004-2009), és kölcsönösen el voltak ragadtatva egymástól. Mi a 2005-öst, a 06-ost és 07-est kóstoltuk. A 07-es valóban pazar, a másik kettőben, bár a gazdák nem győzték ennek az ellenkezőjét bizonygatni, sajnos az oxidáció bomlasztó hatását érzékeltük. A 07-es finom eleganciája, gyümölcsös-minerális sokszínűsége és szép arányai a másik kettőben a reszelt alma, a vasas kútvíz, a kiürülés és a savas szikárság irányába csúsztak el. Én hősiesen próbáltam fölfedezni az idő megszépítő hatását, de maximum annyit tudnék magamból kicsiholni, hogy nem zuhantak össze, és valószínűleg nem a savszegénység lesz a vesztük, ami ezen az alapvetően forró vidéken komoly erénynek számít.



Az elsőként kóstolt vörös egy mindössze egy hektáros és több mint hatvanéves grenache-ültetvényről származott. A 2007-es Jardin Secrete az egész sor egyik legelbűvölőbb bora volt (visszakóstolva is) – metszően tiszta, háborítatlan cseresznyés-meggyes gyümölcsösség, érett, de maradandó tannin, a fajtához képest élénk savak. A rettegett 2008-ból két bort kaptunk azzal a kiegészítéssel, hogy az egyedi mikroklímának köszönhetően őket kevésbé taposta meg az annus horribilis. A vegyítetlen syrah Sérine sajnos nem cáfolta az előítéleteinket, amellett, hogy nagyon fiatal és kialakulatlan, úgy tűnt, hogy elég faragatlan és vékony, amit talán az idő sem orvosolhat. A 7 rész grenache és 3 rész syrah Garrigues határozottan jobban tetszett, de ebben meg a kortyvégi kesernye rontotta le az összhatást. Innentől kezdődött a fokozatos elemelkedés a talajtól. A birtok legismertebb bora a Clos, és én abban a hitben voltam, hogy ez egyúttal a csúcsboruk. A 2006-os Clos-szal új horizont nyílt meg, ez valóban a Montirius erényeinek foglalata – közepes test, elegancia, kiegyensúlyozottság, tiszta gyümölcs (főleg málna és szamóca) és fűszer (főleg kakukkfű és oreganó), érett, nem szárító tannin, semmi maszatosság, semmi bizonytalanság. A 2006-os Terre des Aines-ről (az „Öreg földje”) soha nem hallottam korábban, de most örökre megjegyeztem magamnak. Gigondasi öregtőkés grenache és mourvedre (8:2 arányban), Franciaországban záporoznak rá a kitüntetések, furcsa módon nemzetközileg mégis alig ismert (pedig 75 ezer palack készül belőle). A Clos-nál komplexebb, testesebb, melegebb karakterű, de annak tisztaságát megőrző bor. Ekkor rákérdeztünk, hogy milyen volt náluk 2007, és lehet-e már vásárolni belőlük. Azt mondták, hogy kiváló évjárat, de a borok még nincsenek igazán készen, és ezért nem is szerepelnek az árlistán – sóhajtottunk egyet, és bújtunk vissza a pohárba. A Confidentiel a kínálat legdrágább bora. Egy másfél hektáros gigondasi területről származik, és ez is 4:1 arányban grenache és mourvedre. Karakterében inkább a Clos-t idézi, mint a szintén gigondasi Terre des Aines-t: metszően tiszta és friss – talán ez jut majd a legmesszebb, de ezt inkább az ő becsületszavukra alapozhatjuk, mint a mi pillanatnyi benyomásainkra.

Időközben elszabadult a beszélgetés, az óvatos udvariasság, a tartózkodó figyelem átadta helyét a csillogó szemű helyeslésnek és befogadásnak, a nap heve alábbhagyott, de a fénye bearanyozta az épületet, és a poharakon keresztül színes árnyjátékot vetített a kőasztalra. A szárazanyagmentes lakoma hatására az ismeretségünk éveket átugorva egészen a barátság határáig lendült. Ömlött belőlünk a szó, a homeopátiától kezdve a permetezéskor kifelejtett parcella megmagyarázhatatlan rezisztenciáján és a köpködős kóstolásból kimaradó mellkasi boldogsággóc aktiválásán keresztül a boriváshoz eszményi feltételek megteremtésének liturgiájáig mindent bedobtak a közösbe, és mi dagasztottuk tovább. A józanság és részegség határán mindeközben keresztbe-kasul kóstoltunk, hogy az árlista alapján bölcsen előrelátóak lehessünk. A lelkesedés egyik hullámtaréján Eric és Christine néhány szót váltott franciául, aztán mindketten eltűntek. Néhány perccel később egy 2007-es Clos-szal, Terre des Aines-vel és Confidentiel-lel tértek vissza. Elszabadult a bacchanália, házigazdáink is leültek, és poharat ragadtak. Innentől megszakadtak a jegyzeteim, de arra tisztán emlékszem, hogy mindannyian egyetértettünk abban, hogy 2007 a Montiriusnél is rendkívüli évjárat. Erőlködésmentes egyensúly és nagyvonalúság jellemzi ezeket a borokat. A nagyobb test és a tökéletes érettségből fakadó zamatok együttjárnak a frissességgel és a hézagmentes szerkezeti ívvel. Ez az amit kevésbé áldott évjáratokban a borászok hiábavalóan próbálnak felidézni. Ami egyszer az érés során szétcsúszott, azt már soha nem lehet szinkronba hozni. (Az ital beszélt belőlem.)

Ez volt az az este, amikor minden összeesküdött értünk. Lehetetlen (de hátha mégsem), hogy még egyszer így ráhangolódjunk a frekvenciára. És így utólag elolvasva, gondolatban harmadszor is átélve, előbújik a kisördög, a boresztétika alapkérdése, viszkető góca, hogy érzek-e én valamit, amit más is érezne, ha mindez vele történne meg. És persze fordítva: érezhetem-e én azt, amit más, ha velem történne mindaz. Igennel válaszolni vétkes naivitás volna, a kategórikus nem ellen azonban az egész lényem tiltakozik. Afelől viszont nincs kétségem, hogy nekünk már lehetetlen lesz úgy felbontani egy Montirius-palackot, hogy ennek a varázslatos, rejtélyes, boldog naplementének a visszfénye ne melegítse át a tarkónkat.

[folytköv]

Címkék: franciaország biodinamika montirius így utazunk mi gigondas vacqueyras saurel rhone völgy rhone vidék

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://alkoholista.blog.hu/api/trackback/id/tr202242887

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

demisec · http://thepit.blog.hu 2010.08.24. 11:57:51

nagyszerű, felejthetetlen kóstolási élmény lehetett!! Ismét. Grat, nagyon jó írás! Ismét.
(Ilyen élményekért éri meg komolyan borokkal foglalkozni, és bizonyára többszáz km-t utazgatni, pénzt, időt, energiát nem sajnálva.)

|||||||||||| 2010.08.24. 17:56:21

kíváncsi vagyok, hányan fogják észrevenni hogy irónia... :-)

|||||||||||| 2010.08.24. 17:58:05

merthogy ekkora balfaszok mint a posztban szereplők nem is léteznek, ugye? ugye?!

Novi bácsi 2010.08.24. 18:17:13

@Pém: igyá' kannásat barátom...

Benikuty 2010.08.24. 19:00:40

@Pém: ugye akkora balfasz, mint Te nem is létezik, ugye? ugye?

_atya_ 2010.08.24. 22:55:23

Ez a homeopátia-izé mekkora faszság.
Nem nagyon éreztem itt iróniát, de szégyellje magát, aki erről erőteljes szkepticizmust nélkülözve mer írni.

Miszter07 2010.08.24. 23:28:23

"Az építkezés során rézdróttal földelték a vasrudakat, hogy ne alakuljon ki Faraday-ketrec."

Ez így ebben a formában szerintem konkrétan baromság. Valaki valamit nagyon félreérthetett.

Egyébként ez a biodinamikus művelésről nekem mindig az a kérdés ötlik az eszembe, hogy a "hókuszpókuszok" miatt lesz jó, sőt kiváló a végeredmény, vagy azért, mert teljes szívéből-lelkéből csinálja. Dédapám mondogatta mindig, hogy a gazda szeme hízlalja a jószágot, itt is ezt érzem.

dobokari 2010.08.25. 06:18:29

Rezgés ide vagy oda, ez egy nagyon nagy kaland lehetett. Kicsit irigykedem és közben gratula a felfedezéshez!

[HPhD]Blokkolnam 2010.08.25. 06:26:37

jó sok éve dolgoztam egy helyen, ahol "biodynamic" művelés folyt... ilyen nagyon fura Rudolf Steiner-es, keresztény/asztrológiás humbug háttérrel...tök röhej volt időnként, volt hogy darált bikaszarvat (!) kellett a krumpliföldön óriási hígításban szétspriccelni, homeopátia földművelésben :) Én nagyon hiszek a vegyszermentes, simán bio gazdálkodásban, de az ilyen new-age-es bolondságokon már csak röhögök...Ja, plusz ott mindenki minden bajra homeopátiát nyomott...Angliában (is) mostanában kezdenek rájönni, hogy a homeopátia talán mégse működik...mostanra telt el az a néhány évtized, és kezdenek jönni a klinikai eredmények...pedig eddig mennyi pénzt szakítottak a tudatlan emberekből...szegények...