Ezúttal rizlingezünk. A nemzeti romantika klasszikusáról elnevezett szekszárdi extéeszpince kissé személyiségzavaros bora csap össze a Somlóra szabadult perfekcionista építési vállakozó patetikus olaszrizlingjével. Ég és föld.

Előbb azt mondtam magamban (-nak), nosztalgiázok kicsit. A néhány éve sokkal többre hivatottnak sejtett szekszárdi Liszt Pince 1999-es rajnai rizlingje anno decibel módfelett ízlett, ötcsillagos skálámon megszórtam néggyel – bőkezű voltam akkor, azóta szigorodtam –, szép savakra emlékszem, gyümölcsökre és korrekt, nem nyers, inkább üde zöldekre, a direkt reduktív dimenziókon túlmutató ízvilágra. Ma már világos, még számomra is, hogy nem volt az igazán rajnai, de bornak jó volt, és kész. Megittam belőle sokat. Most tehát vettem egy 2004-est a Corában – sokszor szidjuk itt a láncokat, ezt nem kell –, aztán megnéztem.

Vagy a bor változott, vagy én. Vagy a bor is meg én is. Meg a pince is. Tényleg, előbb erről. A Lisztben, úgy is, mint a borvidék kvázi monstrumában, szerintem sokkal több marad benne évről esztendőre, mint amennyi kijöhetne. Végül is, már az 1994-es évjáratban készítettek olyan cabernet sauvignont, amely után megnyalhatta a 300 forintos keretből gazdálkodó halandó mind a harminckét fogát. Aztán beestek a különféle Baronok tulajdonosnak, velük a kiemelt lébelek, a Chateau Kajmádok és így tovább, ám hirtelen egyetlen borukat sem tudnám felsorolni az utóbbi évekből, amelytől elragadtatásba bonyolódtam. Mi történt, történik, nem tudom. Mióta szegény Liszt Ferenc komponista-zongorista ábrázata is ott komolykodik a címkén, azóta pláne.

Liszt Pincészet Szekszárdi Rajnai Rizling 2004

Szóval: a 2004-es rajnai először is annyira reduktív, hogy eddig és ne tovább. Holthalvány szín, alig észrevehető zöldes reflexekkel. Előbb cukorkás, aztán gyümölcsökkel próbálkozó íz, sárgadinnye, füvek és egres. Ízben nem vékony, közel a mediumhoz, határozott savakkal, ám a matéria az istennek sem áll össze. Az édes, a savanyú és a keserű viaskodik, eredménytelenül. Amit vállal, azt sem teljesíti: annyi lenne a dolga, hogy kedvet csináljon magához. Nem képes. Nem ellenszenves, csak érdektelen. Tizedannyit sem fogok meginni belőle, mint 99-es őséből.
3 pont, jóindulattal.

Kreinbacher Szent Margit Olaszrizling 2003

Másodjára azt mondtam magamban (-nak): kóstolok valami extrát. Provokatívat, amiről lehet vitatkozni. Megjelent néhány éve a Somlón a Kreinbacher József nevezetű építési vállalkozó Szombathelyről, azzal, hogy attól kezdve jó borokat fog készíteni valaki ott. Mert eddig senki nem tudott. (Ez persze hülyeség, mert örökös kedvencünk, Györgykovács Imre minden évben fantasztikus dolgokat csinál – ám róla máskor értekezünk. Vagy írunk egy regényt, Jókai modorában.) Kreinbacher belefeccölt a bizniszbe félmilliárd forintot, összeszedett harminc hektárt, megnyerte Szepsy Istvánt szaktanácsadónak – igaz, a legnagyobb nem flyingol le minden héten, nem a stílusa –, és olyan ültetvényeket és birtoképületet rakott össze, amelyek csodájára járhatni.

Aztán beleszaladt két pofonba. Az egyik maflást 2003-nak hívják, a másikat 2004-nek. Kétségtelen, vidámabb körülmények közt is lehetett volna startolni szent hegyünkön. 2003-ban a Kreinbacher Birtokon olyan borokat készítettek, amelyek nélkülözték a savakat, de nem nélkülözték a fát. 2004-ben pedig olyanokat, amelyekben a savak bosszút álltak előző évi hányattatásaik miatt. A 2003-asok legjava ráadásul sokkal drágábban került piacra, mint amit Somlóra addig jellemzőnek gondolhattunk. Ez nem egy jó borbarátomnak nem tetszik. Egyfelől. Másfelől viszont: ha a célokat, az igényességet, a hozzáállást nézzük, nem biztos, hogy sokak azok a sok ezer forintok. Az öt-tízezres vörösök árát nem kérjük számon, a fehéreken még meglepődünk. Fene tudja: mivel gyengébb a 2000-es Úrágya, mint a Kopár bármelyik évjárata? Semmivel.

Ám: mivel gyengébb Kreinbacher 2003-as Szent Margit olaszrizlingje, mint a 2000-es Úrágya? Vagy a 2003-as Királyudvar-blend? Hát – gyengébb. Hanem a 2002-essel például vígan felveszi a versenyt. Tükrös aranysárga, csillog, ahogy illik, és árad az illata. Körte és fa, de a barrique messze nem annyira domináns, mint akár néhány hónapja. Kifinomult hordóhasználat – így fogalmaznám. A somlói mineralitásnak szinte nyoma sincs, helyette kifejezett furmintos jelleg – már mentegetőztem amiatt, hogy ezt nem tudom leírni, most sem teszek hozzá újat –, derekas test és a legfinomabb single malt whiskykre (Glenmorangie) emlékeztető utóíz, amelyben a 13-as alkohol játszogat a harmatos savakkal, és simán nyer. Aztán tágasabb lesz a bor. Egyre világosabb, mennyi minden van benne, és az is, mennyi minden nem jöhet ki belőle az évjáratban. Széles, de magasra kapaszkodni képtelen. Finom és kifinomult, jó inni, de ugyanazt játssza minden fordulóban. Nem veszít semmit menet közben – és nem nyílnak meg új dimenziók.
A 6 pont azért megvan, simán. Lesz jobb is. Biztos.