Jó hírünk van drága, ám türelmetlen olvasóink számára: hirtelen belecsapunk megint. Amikor tömegesen eltávoztunk, nem is gondoltuk, hogy ennyire fogunk hiányozni. Köszönjük. Az alábbiakban Bob átfogóan tudósít az MMI nemrégiben abszolvált portfólió-kóstolójáról. És később majd írunk sokat Toszkánáról is.
Ha Giordano Bruno nem a Földről kívánta volna bebizonyítani, hogy gömbölyű, hanem például egy vasgolyóról vagy szilikonmellről, feltehetőleg nem bélyegezték volna eretneknek, és nem halt volna máglyahalált tanaiért. Értelme persze nem lett volna a bizonyításnak, viszont határozottan biztatóbb jövő várt volna rá, mint a lángok a Campo de' Fiorin. Az egyértelmű dolgok ugyanis nem szorulnak bizonyításra. Ha innen közelítünk, nekem is kevés motivációm lett volna elmenni a Monarchia harmadik portfólió-kóstolójára, hiszen egy csoomó bort végigkóstolni csak azért, hogy a végén kimondhassuk: Demeter Zoltán mindent visz, teljesen felesleges és értelmetlen időpocsékolás. Más szempontból azonban igenis érdemes volt elmenni, hiszen számos új borral ismerkedtünk meg, amellett, hogy a régi jó ismerősöket újabb kihívások elé állítottuk. Jól ismert borok új évjáratai, új pincészetek, új borok, bejövő papírforma: akárhonnan számolom, kevés volt rá a három óra.
Ha a helyszínt magát nézzük, a Búsuló Juhász étterem elsőre ideálisnak tűnhet egy ilyen méretű (több mint száz ember és több mint ötven bor) kóstoló lebonyolítására a maga megkapó panorámájával, ám a gyakorlat inkább csak azt bizonyította, hogy a legszebb helyiségben is megáll a levegő ennyi embertől, és a bort kínálók is inkább reménytelen, mint reményteljes küzdelembe bonyolódhatnak csupán a Celsius-fokokkal. Szóval meleg volt, no. A levegő is, és sajnos a borok is, borhűtő ide vagy oda. Szent Péter és a szellőzés hiánya megtréfálta a borisszákat.
Pedig voltak borok a világ mind a négy (mit négy? legalább hét!) borégtájáról, frissek és üdék, komplexek és súlyosak egyaránt. A három óra nekem harmincvalahány pohárra volt elég, és még a kóstolási sorrendet is csak érintőlegesen rúgtam fel. Az ízvilág szerinti csoportosítás erre mindenképp jó volt.
Friss fehérek
Monarchia Zöldveltelini Art 2005 a nyitány, az „Art” ez esetben acéltartályos, ámde finomseprőn történő érlelést jelent. Savanyúkáposzta, halvány alma, kilógó alkohol kerül be a jegyzeteimbe, némi bőrösség, kevés fajtajelleg és szép savak. Kezdésnek elmegy éppen, de nem hat a reveláció erejével. Ugrok is nagyot, a friss fehérek közül csupán a Kartäuserhof Riesling Wachau 2005-ös évjáratára csapok még le, ez komolyabb bor képét mutatja körtés, vágott füves illatával, halvány, háttérbe húzódó petrolossággal. Ízében már kicsit túltengenek a savak, összességében azonban jobban tetszik, mint a veltelini.
Telt idomú fehérek
A Monarchia Chardonnay Battonage értékelhetetlenül meleg, ezért a 2002-es Pók Tamás Leányka-Zengő következik a sorban. Kicsit már túl van a csúcsán, de lejtmenetnek azért még nem nevezném az állapotát. Vastag, telt ízei még mindig szépek, azonban nem javasolnám sokéves tárolását.
Demeter 2004-es „Z” következik, elsőre kellemetlen, egérvizeletre hajazó, fülledt illattal. Szerencsére ezt hamar kiszellőzi, a virágok és a hársméz válik benne uralkodóvá némi bőrösség kíséretében. Telt, szép savú, vibráló bor, komplex és szépen csiszolt, bár a hőmérséklet miatt ő sem hozza megszokott formáját.
Kreinbacher Öreg Tőkék Bora 2004 jön a sorban, életteli, ásványos, halványan animális, csodaszép. 2003-as bátyja már erősödő animális jegyeket vett fel, a 2004-es évjárat azonban más, ez egy élénkebb, magasabb szerkezetű bor, nagyon jó alapanyagból. Kissé talán még túl virgonc is, egyértelműen felfelé ívelő szakaszban.
Eddig általam nem ismert bor következik: a Schmelz Riesling Stein am Rain 2003, amely azonnali hatállyal fel is írja magát musthave-listámra. Illatában tömény mandula, marcipán, méz, szép florális jegyek, pici élesztő, még picibb petrolos beütés. Élénk, élettel teli, magas, szikár, ugyanakkor szélessége is elismerésre méltó. Harmonikus, igen szép bor. Simán ütné a 6 pontot Alkoholista-mértékegységgel mérve.
Rozék
A rozéról vagy jót, vagy semmit. Inkább tehát semmit. 2005 nem volt az a kimondottan nagy rozés év, sem Taklerék, sem a Monarchia saját márkás rozéja nem túl meggyőző számomra. Érdekességképp megemlíthető talán a Monarchia Rosé Art, ahol is az „Art” szó a veltelinivel ellentétben itt fahordós érlelést takar, ennek megfelelően picivel komplexebb ízvilágot, mint a sima. Ugorjunk.
Gyümölcsös vörösek
Monarchia Egri Noir 2003 indítja ezt az ízvilágot, ami a 2002-es Egri Cuvée utóda, némileg módosult fajtaösszetétellel (most kékfrankos–pinot noir). Illata meggyes, ribizlis, kis dióval, nem túl határozott intenzitással. Ízben szép, telt, édes extraktú bor édesgyökeres-medvecukros jegyekkel, inkább újvilági ízlésre hangolva, igen hosszú. Kellemes beszélgetőbor lehet belőle.
Vylyan Zweigelt 2003 tör utat magának, még mindig megdöbbentően nagy testű (már zweigelthez képest), sűrű, fűszeres bor, diós, fahéjas, édes illatokkal. Ízben is fűszeres, testes, nagyon egyben van. Ha létezne az újvilági zweigelt mint kategória, ez a bor lenne az iskolapéldája. Kövezzenek meg: nekem nagyon tetszik.
Olasz versenyzőkkel folytatjuk: Sfida Puglia Rosso 2004 a soros. Ez viszont a társasági borok iskolapéldája: kirobbanóan intenzív gyümölcsösség, meggy, dió, semmi brutális tannin, csak a lágy, simogató gyümölcsök. Szép, kerek, mosolygós bor, ennek minden előnyével és szépségével, a 2003-as Sfida méltó folytatása.
Geografico Le Mire Sangiovese 2005, szintén egy méltó folytatás, epres, fekete szedres, kicsit sós illata a nyári tengerpartot juttatja az ember eszébe. Ízben acélos, kicsit minerális, de legfőképp gyümölcsös, kerek bor, baráti beszélgetések kísérője.
Geografico Chianti Colli Senesi 2004, ez főképp illatban szép, ibolya, dió, meggy jegyeivel támad. Ízben savhangsúlyos, mérsékelt gyümölcsöséggel, kevéssé elegáns, nem is tudom hová tenni.
Nagyágyú vörösek
Egy régi ismerős, Pók Tamás 2002-es Kétfrankosa a következő, ami talán inkább az előző kategóriába volna besorolható, de a nagyágyúk között is megállja a helyét, még ha nem is dörren akkorát, hiszen sokkal inkább az elegancia, a selymesség a sajátja. Mellé szép gyümölcsök társulnak, meggy, ribizli, finom harmónia, közepes lecsengés. A kékfrankos mosolya, ha lehet ilyen mondani.
Bikavérrel folytatjuk, elsőként a Monarchia 2002-es Selectionnel, ami nem más, mint meggy és fa, fa és meggy. Ízben viszont szép komplex, szikár, ugyanakkor telt is. A következő, a 2003-as Monarchia Bikavér Superior illatban erősen füstös, mi több: füstölt sajtos. Halvány ásványok, animálok, épp csak sejteni lehet őket, de sokat hozzátesznek a fineszhez. Ízben édes, pörkölt jegyekkel operáló, telt. Kifejezetten szép bor. Aztán a bikavér kvintesszenciája: a Tóth István 2002-es, ami nagyon bikavéres, nagyon tóthistvános, talán ennyi elég is lenne róla. Meggy, bors, diszkrét fa, még kicsit virgonc szerkezet, szájat betöltő test, csodaszép. Tanítani kellene a bikavérképzőben. Ha volna olyan.
Taklerék két nagyágyúja folytatja a sort, először a 2003-as Regnum. Túlérett, cefrésségbe hajló szilva, fűszerek, ánizs, édesgyökér illatával. Hatalmas test, kifinomult fűszeresség, finesz: most először nagyon tetszik ez a bor. Kicsit más stílus a 2003-as Noir Gold, ami gyenge pontom, az utóbbi időben rengeteget kóstoltam, és mindannyiszor lenyűgözött. A kékfrankos újvilági arca, vastag, meggyes, borsos, szép fás jegyekkel, sok gyümölccsel, fűszerekkel, kis csípősséggel. Csodás bor.
A sok nullás összegekből mostanában újrabrandelődő Wunderlich pince 1999-es cabernet francja következik, ami illatban szépen hozza a franc szedres-fűszeres és a fahordó csokoládés-kávés jegyeit, ízben viszont inkább a villányi őserő kap benne erőre: rengeteg tannin viszonylag kevés gyümölccsel. Ennek ellenére valami perverz gondolattal eljátszva még azt is mondhatom, hogy tetszik, jól áll neki ez az őserő, ráadásul a cserek is szépen lekerekedtek benne a korral.
A Monarchia „new generation” sorozata keretében következik a villányi Kürti-pince 2000-es (!) kékoportugízere, ami a cefrés szilvakompót mindent letaroló illata mellé ízben némi fanyarságot csempész szájpadlásomra. Ihatónak éppen iható, de nem nagy bor – mondhatnók.
Szintén a Kürti-pincétől egy 2003-as cabernet franc kerül aztán orr- és szájpadlásközelbe, ami viszont egészen rendben van, szép, fajtajelleges, bár visszafogott illatú. Itt most kötelességem remegő térdekkel és feltett kézzel bevallani, hogy a franc nekem a másik gyengém, mégpedig generálisan, ez a bor is tetszik rendesen.
Az úgyszintén villányi Mackó pince zweigeltje jön 2005-ből, ami a rozé mellett, úgy tűnik, hogy vörösborban sem lesz az évszázad évjárata (bár mint tudjuk, minden évjárat kiváló évjárat). Ez a zweigelt is inkább szikárra van hangolva, ugyanakkor szép, virágos, szilvás illata kifejezetten kellemes, ízében sem tarolnak a savak.
A „nomen est omen” mozgalom jegyében a Nimród III-mal folytatjuk a kóstolást, ami változatlanul nagyon tetszik nekem, de változatlanul nem eléggé nagyon. Meggy, ribizli, fűszerek illata (kis fahéj, szegfűszeg), hatalmas test, szinte már perverz mennyiségű, szájat betöltő savakkal, tipikusan „egri” bor (és itt most tényleg a szó legnemesebb értelmében, elfelejtve a Szépasszonyvölgyet). Igen hosszú, fűszeres, áradó, nekem továbbra is csak az a kis finesz hiányzik belőle, amitől a legnagyobbak közé sorolnám.
Amerikai borok
Az amerikai kört azzal a Reflection Pinot Noirral kezdjük, ami nem is amerikai. A történet valahogy úgy szól, hogy Burgundiában megtermelték, a tengerentúlra hazavitték, mi pedig itt, a Kárpát-medencében megisszuk. És – csodák csodája – nem is újvilági stílusú a bor. Diós, mogyorós, fás fanyarsággal támad, viszonylag kevés gyümölcsösséggel. Decens, visszafogott. Ízében is fanyar, ugyanakkor egész elegáns, a fanyarság ráadásképp jól is áll neki.
A Starry Night „Tom Feeney” Zinfandelével folytatjuk, ami viszont az újvilági stílus iskolapéldája, illatában kapor, rum, marcipán, mindenhol édes és kerek, fűszeres, nagy testű, magas alkoholfokú, egzotikus és buja. Aki szereti ezt a stílust, térden állva fog hálát rebegni érte, nekem speciel kevésbé jött be.
Aztán a Napa-beli Allora három versenyzője, emelkedő erősorrendben. A 2003-as Cielo, mely még csak egy „szép” bor málnával, tölgy illatával, meggyel, diszkrét fűszerességgel. A 2002-es Tresca, mely egy őszintén újvilági bor, nem túl édes, inkább kifinomult, fűszeres, fineszes, fás. Nagy testű, sok alkoholú bor édes extraktokkal, medvecukros emlékekkel, mégsem gejl annyira, amennyire lehetne. És a 2003-as Lusso, amelyben a legnagyobb francia és olasz borok kifinomultsága és aromagazdagsága köszön vissza, elképesztően szép, igazi nagy bor. Feketeribizli, eukaliptusz, fűszerek, finesz, nagyság és komplexitás, órákig csak ülnék felette.
Édes borok
Az édes borokkal újfent úgy jártam, mint tavaly ősszel, az előző portfólió-kóstolón. Kóstoltam ezt, azt, amazt, aztán jött Demeter Zoltán, és zárójelbe tette nemcsak a többi édesbort, hanem úgy általában az egész addig eltelt délutánt (némi kivétellel persze). Kezdtük egy német Beerenauslesevel, a Paulinshof Riesling BA 2001-essel, ami illatban csodás, méz, dohány, grafit, fehérhúsú gyümölcsök kavalkádja, ízben viszont vékonyabb mint várnánk, ennek köszönhetően az illat ígéretét nem tudja beváltani. A Hétszőlő kövérszőlője is a vékonyság bűnébe esik, bár nála az illat is inkább a visszafogott oldalon ténfereg, mintsem az áradón. A Tokajicum Borház 2003-as édes szamorodnija ellenben már igazán szép bor birssel, ásványokkal, grafit illatával, hihetetlen tisztasággal és eleganciával, de itt is kevésnek érzem kicsinyég a korty közepét.
Aztán távoli, halk ágyúdörejjel megszólal Demeter Zoltán 2004-es késői furmintja, és az ember élete azonnal új értelmet nyer. Vibráló életteliség, áradó gyümölcsök, birs, virágok, méz, és ez szájban is terül és árad, testes, gazdag, hosszú, a végében elegáns kesernyével. Majd a korona az estén: a 2003-as Főbor, amiről már szinte nem lehet mit írni. A gyümölcsösség és a komplexitás megkapó ötvözete, hatalmas testű, végtelenül hosszú. Ásványok, virágok, gyümölcsök, kering minden az emberben és árad szerte. A levezetésképp bevett Tokajicum-jégbor eltörpül mellette, és hiába oly szép, már alig tudjuk értékelni a Főbor után.
És a végére még a meleget is megszoktuk.
Utolsó kommentek