Millenéminium bébivel úgy kerültem orális kapcsolatba, hogy őt előre megfontolt szándékkal besztbájgyanúba keverték. Korrekt fehér nevetséges áron - oltogatott az általam megnevezni nem kívánt személy. Ezerötszáz a Tom Selleckről elnevezett magnum palack, tehát a rendes hét és fél decis egység ára hétszázötvenre jön ki. Az tényleg nem sok. Belesétáltam az árértékcsapdába, mint ahogy magyarok száz és százezrei nap mint nap.

Leányka, királyleányka és zengő Pók Tamás keze (nyolc lába?) alól. (Bocsánat, a Pók Tamás olyan szép gyerekmesenév, mint a Sün Balázs.) Még akármi is lehet.

Az illat és a szín tényleg nagyon sokat ígér. Testes, komoly borra számítok, elsősorban nyilván a nagyon erős tölgyfás illatból. A három összetevő minimum egyike barrikban erjedhetett is, meg érhetett is, tippelek, aztán a címkéről kiderült, hogy egyik sem volt barrikban, viszont mindhárom alapbor (tehát leányka, királyleányka és zengő) huszonnyolc hónapig (!) volt hatszáz literes, idős tölgyfahordóban. Hm. Az illatnál maradva: a tölgyfa alól csak némi mezeivirágosság tud előbújni. De nem baj, ez a tölgyfásság még kulturált és izgalmas, nem érzi az ember túlzottnak, nyomasztónak.

A bor ehhez képest, hopp, egy pillantás alatt csúszik le, szinte észre sem vesszük. A savak halovány emléke, egy kis glicerinesség marad utána, mint egy igazán jó bor után lennénk negyed órával. Pedig most ment le a korty. Hát, sajna, a test csak ígéret volt, a tölgyfa hamis ígérete (mondjon le!), az illat és a szín meg a korty eleje fölkorbácsolja a vágyakat, aztán meg semmise. Bántó üresség. Szomorúság. Keser. Sanyar. Sajna.

Jó, persze, ha mindent egybevetek, és azt mondom, hogy hétötven palackja tulképpen (pedig nem annyi, hanem ezeröt, de az dupla), akkor mondhatnám, hogy pénzemnél vagyok. De valahogy mégsem. Csak ár-érték aránnyal kalkulálva tudnék adni egy négyes alát, de inkább mégis hármast adok.