Azt hallottam, csak ezút jön a tél, a hét vége felé, piha, úgyhogy gyorsan megzenésítem ezt a még december végén eszembe ötlött témát, amely a január–februári tavasz miatt elsikkadt menet közben. Karácsony és újév közt két napot bécseztem, mászkáltunk keresztül-kasul a városban, ettük az utcán a kolbászt, ittuk hozzá a forralt bort. Akárhol és akárhányszor tettük, a forralt bor mindig, mindenütt jó volt (a kolbász is, nyilván). Illatos és zamatos, egyszóval finom.

Nem sokkal korábban, december közepén Budapesten is széjjelnéztem ügyesen, jártam a Vörösmarty téri vásáron, például, meg egyebütt, és próbálkoztam szintén, de bár ne tettem volna. Savanyú szagú, büdös, émelyítő lőréket mertek a bögrémbe.

És akkor az jutott eszembe, hogy cui prodest, vagy cui bono, vagy valami ilyesmi. Hogy miért van az, hogy nálunk ezek a vendéglátó-ipari személyek – vagy kik – azt hiszik, a forralt bor akkor is jó, ha ocsmány  kannásból készítik. És azt miért, hogy a sok hülyének elég, ha forró és édes a lé. Nem elég. Ezt is el tudtuk kúrni, bizony, és a felívelésnek még nyoma sincs.

Néhány évvel ezelőtt a töki pompososokkal párban kitelepült a főváros említett centrális terére a Nyakas Pince, amely lédig irsai olivérjéből forralt. Az tökéletes volt. Nem vicc, nemcsak édességet és melegséget tartalmazott, hanem harsogott az ivóedényben a fajta, illatosságával, üde frissességével egyetemben. Felteszem, lehetne csinálni ilyet veresből is. Más kérdés, egy ideje a Nyakasék nem mennek vásározni, a forralt borozásom meg marad Bécsre.

Bár az is lehet, mégis vannak helyek itthon is, ahol érdemes lenne degusztálni, csak én vagyok kevésbé tájékozott, mint kéne. Tényleg, vannak?