A sajtóból azt szűrtem le, hogy 2006 Bordeaux-ban szerencsétlenül ötvözi az előző két évjárat hátrányait. 2004-ből a kevesebb napfényt és a több esőt, 2005-ből az arcátlan árazást. Alaposabban utánanézve, kiderült, hogy egy 2005-nél is ígéretesebben induló évjáratot rontott el a nyár végi özönvíz. Az eső felhígította a termést, a rothadás megtizedelte. A leggondosabb gazdák azonban ki tudták várni a szeptember végi, októberi napsütést, és aki ekkor szüretelt, az okkal bízhatott az átlagosnál jobb eredményben. Olyannyira, hogy Steven Spurrier  szerint 2006 nagyon jó, egyes esetekben (a szokásos nevek) nagy évjárat lett. A mindig józan Jancis Robinson 2006-ot a válogató asztal évjáratának nevezte. Mindezek fényében óvatos borúlátással készültem a Bortársaság hirtelen támadt Bordeaux-i szortimentjének bemutatójára. (A képen Thierry Manoncourt, a Ch. Figeac tulajdonosa.)

Nagy vonalakban arra számítottam, hogy félig érett szőlőből készült, engedélyezett és tiltott eszközökkel feldúsított, durva tanninú, súlyosan túlárazott borokat fogok kóstolni. Csalódnom kellett. Akadt zöld, akadt vékony, volt málnacukrosan-ánizsosan együgyű, és volt persze fájdalmasan drága, de ezek kivételek voltak. A szabály az, hogy Bordeaux-ban valamit nagyon tudnak. Mert ezek a borok - a szabvány vádakra rácáfolva - nagyon is tisztának hatottak, elevenek voltak, gyakran elegánsak, és ami igazán meglepett: nem tettek engedményt a közízlésnek. Ha a nagy és közepes nevek, drága és közepesen drága borai egy jó közepes évjáratból ezt tudják kihozni, akkor le a kalappal előttük. 

Egy borbolond amerikai barátom szerint mi, magyarok abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy a nagy vöröseink óvilágiak, holott újvilágiak. Nekem jobban ínyemre volna az a megközelítés, hogy a vöröseink inkább toszkán, mint Bordeaux-i stílusúak. A kilenc bordói mellé kontrollként bontott Sauska hetes ikrek – a siklósi és a villányi – is ezt támasztották alá. A villányi mércével rendkívül precíz és tiszta Sauskák a magyar borízléshez egyértelműen közelebb esnek, mint a Bordeaux-i átlag. Édesebbek, simábbak, érettebbek, bársonyosabbak, jobban építenek a hordó csokoládés-vaníliás jegyeire, egy szóval populárisabbak. De ami nekem leginkább feltűnt, az a savgerinc viszonylagos satnyasága. Ez egy olyan jelenség, amit a drága villányi és szekszárdi küvéknél gyakran tapasztalok, és amit én profán és bután a löszös-agyagos talajjal hozok összefüggésbe (de kétlem, hogy akad szakirodalom, ami ezt megerősítené). A másik oldalról közelítve, a bordóiak tisztábbak, szárazabbak, feszesebb szerkezetűek, dinamikusabbak, és pikánsabb, földesebb, fűszeresebb díszítő jegyeket mutatnak. A kedveskedés helyett magabiztosság jellemzi őket. Ám volt egy lefelé és egy fölfelé kilógó bor, amelyre nem érvényes a fenti jellemzés. A szamárpadba a Ch. Pedesclaux került, ami a kilenc kóstolt bordói közül  egyetlenként műalkotásnak tűnt – egyszerű, kiglancolt, kivasalt, csokis-negrós konfekciótermék. A dolog pikantériája, hogy ennek a birtoknak a 2005-ös bora több oldalas magyarázkodásra késztette a brit Decanter stábját, miután egy vakteszten az élmezőny élbolyában végzett, megelőzve többek között a Ch. Latourt és a Ch. Lafite-Rotschildot. A fölfelé kilógó bor a közel harminc rugós Ch. Figeac volt, amiről egyszerűen leperegnek a szavak. Talán egy leheletnyit magas az alkohol, de egyébként merő gyönyörűség. Nagy, telt, komplex, nem állít választások elé. Kár, hogy valószínűleg most kóstoltam először és utoljára.

Az elsőként kóstolt Dourthe No. 1 Rouge afféle mostohagyerek a szortimentben, no chateau, no comtesse, no terroir - nagy cég nagyszériás, olcsó bora. De pénzes istállóból származik (CVBG), és nem nyeretlen kétéves, hiszen a konzultáns Michel Rolland, minden repülő borászok atyja. Kétharmad merlot, egyharmad CS, és kétezerötszáz forint. Elsőre azt gondoltam, hogy ez nem zsánere a magyar szájnak, és nálunk bukásra van ítélve, de aztán visszaszívtam. Szokványos díszítő jegyek, viszonylag magas extrakt, némi elegancia – korrekt pályamű. Valószínűleg a maga árkategóriájában igenis versenyképes. Majd ránézek még.

A Sociando-Mallet a Bordeaux-i középmezőny egyik standard árérték bajnoka. Második boruk, a Demoiselle de Sociando azonban így is 6 rugó fölött. Az illat jóval mélyebb és komplexebb, mint a Dourthe-é. Kóstolva sajnos csalódás, eleinte mindenkit vitt még az orrban nyert lendület, aztán lassan kibukott belőle az éretlenség, lelepleződött a kortyközepi lyuk, és ráadásként jött a szárító tannin. Nem egy sorstragédia, de szerencsére találtunk sokkal jobbakat hasonló áron. A nagy testvér, a Sociando-Mallet ára sajnos nem hasonló, viszont nyugodtan letagadhatja, sőt, jobban teszi, ha letagadja a hugát. Nálam ez volt, a rendkívüli Ch. Figeac mellett, az est bora. Nem behízelgő, de hallatlanul komplex illat: avar, bőr, gyógyszer, fekete ribizli, eukaliptusz. Napestig eljátszanék vele. Kóstolva komoly, elegáns, tartalmas bor. Jó adag tanninnal indul a jövőnek, félek, az integrációt nem tudom nyomon követni. Klasszis.  

A Clos du Marquis, az überpedigrés Leoville-Las Cases második bora. Jelentős visszalépés a Sociando-Mallet után, de szerethető bor. Egyre kevésbé rajongok a negrós, tejkaramellás, málnacukros, sima felszínű, egyszerűbb szerkezetű borokért, márpedig ez ilyen. Árértékben beragadt a startnál. A következő bor, a fentiekben már említett Ch. Pedesclaux volt, a mezőny egyetlen plasztikgyanús versenyzője. Spongyát reá!

Aztán jött egy TCA-közeli Lacoste Borie. Ez az évszázad évjárataként elkönyvelt 2005-ből származik, és a Grand-Puy-Lacoste birtok második bora. Miután az első palacknál kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ha nem is menthetetlenül dugós, de azért nem százas, jött egy második, és az valóban gyümölcsösebb, teltebb és komplexebb volt. Az én Bordeaux-képemhez ez esett a legközelebb. Nagyrészt cabernet sauvignon. Pikáns, fűszeres, jól iható, remek savakkal, hosszú lecsengéssel. Csak felnőtteknek. Ennyi pénzt adtam már borért, így a sorból ennek van a legjobb esélye arra, hogy beválasszam a borhűtőmbe.  

A Ch. Tour de Mons és a Ch. de Fonbel egyaránt merlot-hangsúlyos, és annak, aki szeretne Bordeaux-val ismerkedni, ezt a két bort ajánlom. Gyümölcsösek, könnyebben érthetőek, de a honi átlagnál így is jobb tartásúak, sűrűbb szövésűek és kevésbé alkoholosak. Én a kettő közül a Fonbelt választanám, amely az abszolút elitbe tartozó - és képzetes árakkal dolgozó - Ch. Ausone testvérbirtoka.

Fináléként a Ch. Figeac következett. Más ligában focizik, mint a többi (l. fent). És az ára sem hétköznapi, sőt, számomra az ünnepnapin is messze túllendül. Viszont tehetősebb baráti társaságok a felsülés legkisebb kockázata nélkül vállalhatják a közös beszerzést. Emlékezetes este lesz.