Az energiamágnás Bill Koch a 80-as évek végén kezdett bort gyűjteni, és potom 12 millió dollárból negyvenezres kollekciót tapasztott össze. A nagy menetelés közben bedőlt Hardy Rodenstocknak és a Christie’s-nek, és koronaékszernek megvásárolt több, Thomas Jefferson állítólagos párizsi pincéjéből származó palackot. Amikor kiderült, hogy lóvá tették, az amerikai vadnyugatért szenvedélyesen rajongó Koch elhatározta, hogy rendet vág a borárverések világában: ő lesz a borseriff. Több részsiker után most döccent az offenzíva, mivel az ügy "fő mellékszereplője", a számunkra joviális borjodaként ismert Michael Broadbent ellen közvetve irányuló keresetét elutasította a bíróság.

Az ügy háttere: Thomas Jefferson az amerikai történelem egyik legnagyobb alakja, Amerika harmadik elnöke, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik szerzője 1785-től négy éven át Párizsban teljesített külügyi szolgálatot. Polihisztori érdeklődése a francia kulináris kultúrára és borokra is kiterjedt. Amerikába való visszatérése után is nagy tételben rendelt magának bordóit - első elnökségének idején például 7500 dollárért vásárolt bort (mai értéken 120 ezer dollár) -, és őt tekintik az első nagy amerikai borértőnek.

1985-ben Hardy Rodenstock, egy a prefiloxéra-éra boraira szakosodott kereskedő - aki előző életében nyugat-német popimpresszárió volt, és eredetileg Meinhard Görkének hívták - szenzációs bejelentést tett: valakik, valahol Párizsban megtalálták Thomas Jefferson befalazott borospincéjét, és a készletet neki ajánlották föl megvásárlásra. A nagytekintélyű Christie's aukciós ház igazolta a palackok eredetiségét, és 1985 és 1987 között rekordáron elárvereztek három tételt Jefferson gyűjteményéből: egy 1787-es Lafite-ot, egy 1784-es Château d'Yquemet és egy félpalack 1784-es Château Margaux-t. Christopher Forbes az 1787-es Lafite-ért 156 450 dollárt fizetett, ez máig világrekord. [A képen Rodenstock]

Az évek során különböző forrásokból Bill Koch is vásárolt a történelmi palackokból nagyjából félmillió dollár értékben – vett például 1787-es és 1784-es Branne Moutont, 1784-es és 1787 Lafitte-ot. A nagy svindli akkor lepleződött le, amikor Koch magángyűjteményének tervezett kiállításakor a "Jefferson-pince" néhány kincsét is közszemlére akarta tenni, és a Bostoni Szépművészeti Múzeum vizsgálatot kért az eredetük tisztázására. Kiderült, hogy a palackokon található gravírozás modern eszközökre vall, és a palackok tartalma nem lehet idősebb 1952-nél. A palira vett milliárdos bosszút esküdött, elhatározta, hogy az amerikai pionír korszak nagy rajongójaként a dicső elődökhöz méltó tettet hajt végre: rendet tesz a boraukciók világában. Beperelt vagy féltucatnyi kereskedőt, aukciós házat és magánszemélyt, akiket hamis/kétes eredetű borok elpasszolásával vádol. A rendcsinálás hozott már részeredményeket, Rodenstock ellen például mulasztási ítélet született, a Zachys Auctions és a Chicago Wine Company beleegyezett, hogy megváltoztatják az aukciós katalógusaikban szereplő felelősségkizárás szövegezését. Ám Koch fogyasztóvédői szabadságharcában most csatát vesztett. [A képen Bill Koch.]

A Rodenstock-svindliben kulcsszerep jutott Michael Broadbentnek, a Decanter mai sztárkolumnistájának, a borvilág doyenjének, aki 1985-ben még a Christie’s borüzletágának vezetője volt. Az állítólagos Jefferson-palackok hitelesítését ő végezte el, részben a cégnél dolgozó üvegszakértőknek a palackok autentikusságára adott pozitív szakvéleményére alapozva, részben érzékszervi próbával, azaz megkóstolt egy palackot, és a kételyei elszálltak. Az 1784 Th.J. Yquem Broadbent szerint “tökéletes minden szempontból: szín, illat, íz”. 1986 júniusában pedig két palack 1787-es Th.J. Branne Moutont tesztelt, és azt írta, hogy a bor “szenzációsan jó”, illetve „ha bárkinek maradtak volna még kételyei e rendkívül idős bor hitelességét illetően, akkor azok most teljesen eloszlottak. . . . Kétségtelen, hogy nincs írásos bizonyíték arra vonatkozóan, hogy e konkrét palackok Jefferson birtokában voltak, de én most szilárdan meg vagyok győzödve arról, hogy ez az a bor, amit Jefferson rendelt meg.”

Koch a Christie’s ellen benyújtott keresetét most elutasította a bíróság arra hivatkozva, hogy a borgyűjtő úgy vásárolt meg egy 1870-es Lafite-ot 4200 dollárért a Christie’s egyik árverésén, hogy ő már abban a hitben volt, hogy ez a palack hamis, és azért akarta megvenni, hogy bizonyítékként szolgálhasson a Christie’s ellen. A bíró szerint az elszenvedett kár oka nem a Christie’s félrevezető állításai, hanem a felperes azon szándéka, hogy bizonyítékot gyűjtsön a Christie’s ellen. Koch-nak ebben a perben azt kellett volna bebizonyítania, hogy az aukciós ház személyesen neki okozott kárt. Koch azt állította, hogy ő annak idején azért mert vásárolni más kereskedőktől az állítólagos Jefferson-palackokból, mert a Jefferson-palackokat elsőként áruba bocsátó Christie’s hitelessége és a Christie’s-nek dolgozó Broadbent hírneve számára garanciaként szolgált. Koch azt is állította, hogy bizonyítani tudja, hogy a Christie’s szisztematikusan figyelmen kívül hagyta az arra vonatkozó bizonyítékokat, hogy hamis borokat bocsátanak árverésre. Végül azt is állította, hogy az 1870-es Lafite-ot azért vette meg, mert úgy vélte, hogy hamis, és aztán laboratóriumi vizsgálatra küldte, és ott cézium-izotópos eljárással kimutatták, hogy a bor 1952 utánról származik. Jones bíró szerint Koch nem ésszerűen cselekvő vásárlóként viselkedett, hanem „úgy járt el, mint egy nyomozó, aki úgy dönt, hogy kifizet 4200 dollárt dacára annak, hogy tudta, hogy a bor sokkal kevesebbet ér”. Koch egyik képviselője úgy nyilatkozott, hogy ez csupán formai kifogás, ami az ügy lényegét nem érinti, ezért fellebbezni fognak. [A képen Michael Broadbent.]  

Egyébként roppant tanulságos és pikáns történet, hogy Rodenstock miként csavarta az ujja köré a borvilág véleményformálóit Michael Broadbenttől Robert Parkeren át Jancis Robinsonig. Dióhéjban: Rodenstock rendszeresen tartott fényűző és végtelen hosszú borvacsorákat az arra érdemeseknek, ahol a történelmi borokat természetesen nem volt szabad kiköpni. Következésképpen mire eljutottak a XIX. századig már mindenki illuminált állapotban volt, és persze a nagy kegytől és a rengeteg bortól szédülten röpködtek a szuperlatívuszok. Másnap aztán a időutazástól (is) megrészegült szerzők eposzokba foglalták Rodenstock nevét, akinek így legitimációja kikezdhetetlenné vált.