Amikor az eredetvédelem, a regionalitás, a hagyományőrzés, az identitás szeplőtlen hívószavak és potenciális fejőstehenek, az ember óhatatlanul felkapja a fejét annak hallatán, hogy Dél-Franciaországban valakik szembe hugyoznak a széllel, és grenache, syrah, mourvédre helyett Toszkána emblematikus fajtáját, sangiovesét telepítenek. Hasonlóan meglepő, hogy a languedoci partizán-akció hírét Andrew Jefford, a Decanter rezidens bloggere milyen sztoikus nyugalommal, sőt megértéssel fogadja („The great variety waltz”). Igaz, az időtávot irreálisan tágra nyitja: ő 50 ezer évet fog át tíz rövid bekezdésben.
Nekem 500 is sok lett volna, szerintem max 50 év az, amin érdemes elgondolkozni. A globális felmelegedés és a bor világának permanens forradalma egyetlen emberöltő alatt is olyan változásokat fog előidézni, amelyek minden képzeletet felülmúlnak (Tokaj lesz a világ leghíresebb borrégiója, az aszú a gyűjtők elsőszámú célpontja, a somlói hárslevelűt előjegyzésben árulják, a burgundiak tesco gazdaságos kiszerelésben szabadulnak meg a beragadt chardonnay-tól, Bordeaux-ból tartálykocsival szállítják az éj leple alatt Languedocba a cabernet-t etc.). Szóval Jefford szerint nincs abban semmi rossz, sőt törvény- és ésszerű, hogy Languedocban későn érő fajtákkal próbálkozzanak. Szerinte ez a természetes kiválasztódás: kikopik, ami nem tud a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni, és helyére lép az új környezetben is egészséges, a rátermett.
A 2009-es év nagy részét Jefford azzal töltötte, hogy bejárta Ausztrália borrégióit, és ekkor figyelt föl arra, hogy sok helyütt eljárt az idő a meglévő fajtaválaszték fölött. Szentségtörésnek hangzik, de ez alól nem kivétel a világhírű barossa-shiraz kombináció sem. Ha a borok évről-évre nagymértékű savpótlást igényelnek, akkor a borvidék folyamatosan azt az üzenetet küldi, hogy „Kérlek, válassz hozzám egy későbben érő fajtát, amivel természetes módon tudom az egyensúlyt elérni”. Mert ugye mégiscsak ez a minőségi borkészítés sarokköve bárhol legyünk is a világon.
Jefford most Languedoc-ban él, és azt mondja, hogy ott is valami hasonló üzenetet hall. A magasabban fekvő, hűvösebb területeken szép syrah-t készítenek, ám sokkal jellemzőbb, hogy a mélyebb, melegebb fekvésekben a szőlő túlérik, és kétes jövőjű, labilis egészségű borbrontoszauruszok születnek. És ettől a veszélytől a régió igáslova, a grenache sem mentes. A mourvèdre kellően későn érő fajta, ám borászatilag nem könnyű vele dolgozni, a carignan pedig kesernyéssége és darabossága miatt nem számíthat komolyabb népszerűségre.
Egy szó mint száz: Languedocnak új fajtákkal kell próbálkoznia. A sangiovese után jöhet az aglianico, a nero d’avola, a primitivo, a negroamaro, a sciacarello, a xynomavro, a touriga nacional és a saperavi. Sőt minden borrégiónak el kell gondolkodnia, hogy milyen új fajták telepítésével válaszol a globális felmelegedésre. Eljöhet a nap, amikor a merlot kiszorul Pétrus-ből vagy a pinot noir a La Tâche-ból. (Nálunk pedig kékfrankosból készül a Solus és a Magnifico, és Toszkánában átoltják a sangiovesét kadarkára.)
Utolsó kommentek