Milyennek kéne lennie a száraz tokaji furmintnak? A Furmint Február  borain merengve ez a kérdés visszhangzott a fejemben. Ekkora merítés  mellett már feltétlen érdemes a stílusokon elgondolkozni, viszont  jelenleg még főbb csoportokba szedni sem egyszerű őket. Kezdjük például  az alkoholtartalommal: a skála alsó határa 12, a felső 15 százalék, és  egyik sem egyedi eset. Ez hatalmas különbség, egy-egy bort véve a  tartomány két széléről, aligha nevezhetjük őket összehasonlíthatónak. A  történetet tovább komplikálja a szintén változatos képet mutató  maradékcukor, ami nagyjából 0 és 7  gramm/liter közötti szórást mutat. Azaz csontszáraztól a félszárazig (savtartalom  függvényében itt persze változhat a megnevezés), karcsútól az öblösig  bármilyen lehet a bor. Készülhet továbbá acéltartályban, vagy érhet  hosszan hordóban is. A nagy kérdés az, hogy miként is lehet ezt a  változatosságot összeegyeztetni egy lehetséges dűlő alapú klasszifikációval?  Párhuzamba lehet állítani Tokajt Burgundiával, miközben az egyenlet  esetünkben többváltozós, és a borokat még cukortartalom/stílus szerint  is kategorizálnunk kell?
 
 A maratoni kóstolóra kanyarodva végre, magányos harcosokkal kezdtem a  délutánt. Az Egri és Mátrai borvidéket egy-egy bor képviselte, Kovács Nimród Nagyegedije és Losonci Bálint  portfóliójának egyik új darabja. Előbbi a 2010-es évjáratot tükrözve  kemény és szikár, ugyanakkor nagyon hosszú és finom textúrájú, némi  palackéréssel egészen jó borrá válhat; utóbbi még csak minta, a 2011-es  termésből, érdekes, ám egyelőre kialakulatlan karakterrel, belépő szintű  bornak szánva. Számomra ismeretlen termelőt, az Árpád-hegy pincét találtam a következő asztalnál. 2010-es Király furmintjuk az évjárat tükrében meglepően tiszta és krémes volt, pláne meg a 2011-es Zafír, ami még elegánsabb, noha per pillanat egy kicsit cseresnek tűnt. Érdemes lesz figyelni rájuk a jövőben. 
 
 30-100 éves tőkék termését, a Palandor dűlő szülöttét kínálta 2009-ből a Karádi-Berger  borászat. Kerek, tiszta, testes furmintnak bizonyult, a magas alkohol  adta édességérzettel. Hasonlóan magas (15%) volt a szesz a Bardon Alpha 2009-ben  is, amelyben az újhordót is határozottan érezni lehetett. Modern  stílusú, őrülten gazdag és intenzív bor, szinte földbe döngöli az embert  – az eleganciát azonban ne itt keressük. Neutrálisabb és arányosabb a "102"  névre hallgató párja, ahol az évszám természetesen a tőkék korát  jelenti. Szép fajtajelleget mutat, kerek, testes, igazán remek, inkább  őt választanám. Vissy László 2009-ese orrban a nehezebb,  fahéjas-fűszeres-sült almás vonalat hozta, amit tetszetősebb, légies,  arányos és lendületes korty követett. A Királyudvar 2009-esei  (Sec, Demi-Sec, Lapis) kifejezetten hasonlítottak egymásra, ugyanakkor  másra meg nem igazán. A kedvenceim között voltak eleganciájukkal,  gyönyörű szerkezetükkel, könnyedségükkel.  
 
 A következő sort Somló töltötte ki, nem kevésbé változatos stílusú borokat reprezentálva, mint a tokajiak. A 2010-es Györgykovács remek szerkezettel igyekezett elbűvölni, viszont kifejezetten fülledt volt. A St. Ilona  nem kis meglepetést tartogatott erre a délutánra: a kellemesen kerek,  fejlettséget mutató 2009-es mellett határozottan szebbnek mutatkozott a  2010-es, ami az eddigi legjobban sikerült évjáratnak tűnik.  Kristálytiszta és friss, lendületes, arányos, őt is felvettem a  kedvencek listájára. A Tornai pincészet alapbora ellenben rettenetes volt, remélem csak én fogtam ki egy hibás palackot. A 2008-as Apátságival viszont nem volt gond, noha inkább izmos, mint elegáns, élénk savakkal és jelentős koncentrációval. A Kolonics 2009  képviselte azt a somlói stílust, amivel sehogy sem tudok megbarátkozni:  erőteljesen oxidatív, vegetális-gyógyszeres aromákkal. Egészen más  jellegű a Dénes Hegybirtok szűztermése 2009-ből: ízgazdag, friss, behízelgő, noha kicsit édeskés.
 
 A Dereszlával tértem vissza ismét Tokajhoz: a 2011-es Lapisban egyelőre még erősnek tűnik a fa, viszont feszes és arányos, nagy ígéret. Akárcsak az évjáratazonos Disznókő "Lajosok", bár még ez is csak minta. Nem is tudom, tetszett-e már ennyire Balassa-bor, mint a 2009-es Mézes-mály: igazi hedonista típus, gazdag, behízelgő, édesen gyümölcsös. Szintén favorit. A csúcspont azonban Demeter Zoltán  2011-es Kakasa volt számomra ezen a napon; igaz, hogy még primőrösen  friss, de így, ebben az állapotban is hibátlannak tűnt. Lendületes,  tiszta, egyensúlyos. Korábban még nem volt még szerencsém a Szent Tamás Szőlőbirtok  boraihoz, így örömmel pótoltam a lemaradást: hiába a gyengébb évjárat, a  2010-es verzió annyira egyedi volt földes, narancsos aromáival, hogy  meglehetős szikársága ellenére is jobban szerettem, mint  2009-es  fivérét. Utóbbi kerekebb, teltebb, kicsit talán alkoholos is. 
 
 Az este folyamán még néhány furmint megjárta a poharamat, de utólag számot vetve csak arra jutottam, mint tavaly: annyi minden kimaradt ismét. Jövőre jobban bele kell húzni!
[kép: vinoport.hu]


                                                                
Utolsó kommentek