Megtiszteltetés történt. Nem vicc, kaptam meghívást Pók Tamás születésnapi bikavérszemléjére. Örültem és elmentem. Továbbá megkóstoltam pontosan tíz bikavért, vertikálisan, 2004-től 1995-ig. A Pók-Polónyi Pince – a vadásztatásban otthonos Polónyi György igazán csendes társ, a borkészítés Pók reszortja volt, maradt – tízéves, ez volt az egyik úgynevezett apropó. A másik az, hogy a tízéves Pók-Polónyi Pince megszűnik. Beolvad a Monarchiába, végképp. Az elmúlt négy-öt esztendőben sem nagyon volt már külön. A márkanév viszont marad, ha minden igaz: lesz még tavasz, lágy kenyér és PPP-bika meg leányka-zengő. Ez jó.

Mondtam már biztosan – hiszen ismételgetem mostanában feszt –, hogy mindenáron őszinte vörösborokat akarok inni. Elegem van a 15-ös alkoholfokokból, unom az édes tanninokat, nem kívánom a másfél évesen perfekt, bársonyos, jó ivású monstrumokat. Küzdeni akarok. Azt akarom, ne illegesse magát a veres. Hagyja, hadd dolgozzam vele.

Amíg Pók Tamás borai fiatalok, addig nehezen nyílnak. Ez régi tapasztalat. Volt például az 1997-es Nagy-egedi Kékfrankos. Ezt másfél évesen piszkáltam meg először, és visítva menekültem. Brutális savakra emlékszem, semmi másra. Aztán megnéztem még egyszer, másfél évvel később. Tökéletes volt. Széle-hossza egy struktúrával, állatokkal és gyümölcsökkel, mindennel, ami kell. Aztán amikor Pók Tamás borai megöregebbednek, akkortól megint nehezen nyílnak. Ez újdonatfriss tapasztalat. Viszont élnek, mint a vöcsök. De idő kell nekik, a palackban, a dekantálóban, a pohárban. Nem gyorstesztborok, az fix. További érdekesség: a legöregebb delikvens is élénk rubinszínben játszik, itt-ott vöröses reflexekkel, de semmi barna, sehol. És elöljáróban még ezt: nulla alkoholtúltengés, nulla édesség, nulla Parker. Egriség. Az egriség az, amiben nincs az, amiről az előző mondatokban szavak estek.

Szóval, őszinte borokkal kedveskedtek nekem. Nekünk. Tízzel, szám szerint. Most nem pontozok, mert egyformán iskolázott, egyenletes színvonalú darabokat egymáshoz mérni így minek. Úgyis kiderül, melyek tetszettek leginkább.

A 2004-es hordóminta – amit úgy dobtak össze, a kóstoló kedvéért – szederrel és hasonló színű gyümölcsökkel hozakodott elő illatban, aztán borsot és mentát mutatott. Kis füstöt még. Közepes test, jelentős savak, a végén savanyítanak. Nagyon magas bor, ám érezni, hogy összeérik, kiegyenlítődik ez előbb-utóbb.

A 2003-as színében, hm, már van kis téglavörös, illata sűrűbb, füstösebb, animálisabb, izgalmasabb, a pohár falára gyönyörű ablakokat rajzol. Ízben lényegesen vastagabb, mint utóda, meggyes-epres, szerkezetileg még mindig inkább magas, mint széles, utóízét sem a díszítés viszi. Hanem a savak. Superiornak szánják.

A 2002-es készen van, majdnem. Piacon még nincs. Vörös csillanások ebben is, orrban gyümölcsök és mélység. Játszik, teste több a mediumnál, de nem nehézkes. Struktúrája abszolút rendben, nem lóg ki semmi, utóíze hosszú és tartalmas. Dinamikus, nagyon egri.

A 2001-es vehető, iható most. Négyévesen. Nagyon helyes: Pók Tamás bikavéreinek pontosan négy évre van szükségük. 2001 ocsmány év volt Egerben. Nem egy derék mester nem is palackozott bikavért. Pók igen, jól tette. Fűszeres és elsősorban szép. Épphogy közepes test, egyensúlyban minden, ami kiegyensúlyozandó. Nyílik a pohárban, játszik, megy előre. És még kétezret sem kell fizetni érte.

A 2000-es színében fiatalosabb, mint az előző három, semmi tégla. Sűrű, sok gyümölcs, aszaltak, ebben az vintédzsben először, árnyalatnyi animalitás, csepp bizonytalanság. A legszélesebb a sorban – az utána következőkhöz képest is, mondom utólag –, de tartása derekas, 2000-hez képest pláne. Hosszú, utóíze kifejezetten zamatos és nemkülönben harmonikus.

Az 1999-esben egyformán játszik a gyümölcskosár meg az animália. Érett, tartalmas, izgalmas. A legszebb – megint csak, az öregebbekkel összevetésben is. A 2000-es szélesebb, ez szebben felépített. Struktúrája egészségesebb már nem is lehetne. Integrált savak, tannin, amennyi kell. Öt perc alatt is rengeteket fejlődik, a gyümölcsök felől az érett, kifinomult animalitás felé hajol, kávés jegyeket mutat. Az én borom.

Az 1998-as rőtebb, előbb megdöbbentően animális, aztán növényessé fejlődik. Főtt hús, leveszöldséggel. A kor már megérintette – hiába, ez is egy olyan évjárat, amelyben ismert nevek nemhogy vörös, még fehérbort sem feltétlenül palackoztak Egerben. Ahhoz képest él. Bár: egyszerre lesimultak a gyümölcsei és erősek a savai, magyarán, kissé már széttart, savanyít.

Az 1997-es előbb sűrűnek mutatja magát, majd szerény erjedség üti fel imaginárius fejét. Vagy inkább lekvár. A savak megint külön pályán mozognak némileg, de szó sincs a bort értékelhetetlenné nyomorító disszonanciáról. Aztán múlnak a percek – és egyre szebb, koncentráltabb, okosabb lesz a bor, sokadszor.

Az 1996-os érdekes mód világosabb, majd jön az eggyel fentebb már bemutatkozott lekvár. Ribizlilekvár, mondjuk. Nyílik, játszik. Ami elsőre furcsaságnak tűnt, élénkségbe megy át. Picit savanykás, de tartalom bőven van. Aztán a nagyszabásúnak ígérkezett kitárulkozás elakad valahol.

Az 1995-ös szenzációs start volt a PPP-től - ezt a maga idején is tudtuk, most megerősítjük. Színe még mindig szikrázik, illata animális és lekváros. Sűrűn, olajosan mozog a pohárban, két ablaksort rajzol a pohár falára. A percek múlnak, az érett gyümölcsök jönnek. Többször nem mondom, de utoljára: tökéletes struktúra. Mellesleg: magnum verzióban még hozzáférhető, nem is embertelen áron.