Az előfizetők számára már hétfő óta ismert az, amit a honlap fokozatosan csöpögtet, vagyishogy 2009-ben az "év bora" a Wine Spectator szerzői szerint egy Washington állambeli cabernet sauvignon. A Columbia Crest Cabernet Sauvignon Columbia Valley Reserve 2005 27 dolláros árával - most már persze 100 körül adják - szinte olcsónak mondható, és ez hangsúlyozottan nem a világ legjobb bora, hanem "az év bora". Ezt a címet a minőség, a mennyiség, az elérhetőség, a méltányos ár és a rejtélyes X-faktorból összekatyvasztott titkos recept alapján köpi ki a stáb. A véletlen úgy hozta, hogy én ezt a bort augusztusban kóstoltam, és szégyen, gyalázat, de semmire nem emlékszem belőle. Ráadásul, ahogy öregszem, egyre nehezebben tudom a WS listáját komolyan venni, pedig nem teljesen ártalmatlan: ha véletlenül egy jó bor belekeveredik az első tízbe, akkor bottal üthetjük a nyomát. Aki bírja az angolt (vagy az olaszt), az olvassa el Franco Ziliani szatirikus posztját a friss TOP 100-ról. Egyébként kis magyar sikernek örülhetünk: a 2005-ös Royal Tokaji 5 Puttonyos Aszú (piros címkés) 44. a listán. A Royal Tokaji stábjának gratulálunk, és aki tudja, hogy ez a boruk itthon hol kapható, és mennyiért, vésse be a poszt alá. 

A Kérdőív második fejezetében kézműves borászok értékelik az idei évet és a közelmúlt évjáratait. Amit annak idején nehéz volt elhinni, azt most már talán a borok bizonysága alapján igazoltnak vehetjük, vagyishogy 2008 nem törte meg a 2006-tal indult jó sorozatot. 2009 pedig, bordeaux-i arccal fogalmazva: az évszázad évjárata lehet.

Ha azt mondom keresek egy kékfrankost, kevesen érzik, hogy itt valójában kétértelműen fogalmaztam. Ez azért van, mert a kontextus általában egyértelművé teszi, hogy melyik olvasatról van éppen szó. Tegyük fel azonban, hogy a pincében fekszem, mikor váratlanul belép valaki, és indiszkrét módon megkérdezi, hogy mit csinálok. Erre én azt válaszolom, hogy keresek egy kékfrankost. Ha a pincében az alsó polcokon tartom a kékfrankosaimat és azért feküdtem le, hogy jobban lássam a cimkéket a félhomályban, és így könnyebben megtaláljam azt a 2007-es szekszárdi tételt, amit az előző héten vettem, akkor a keresek egy kékfrankost kifejezés de re (a világ szerinti) vagy extenzionális olvasatáról van szó. Egy bizonyos, konkrét kékfrankost keresek. Ha azonban azért fekszem a pincében, mert megfáradtam, hiszen aznap már az ötödik kékfrankos kidugózásán és alapos megkóstolásán vagyok túl, ám a fajtajelleg, a terroir és az egyensúly megfelelő arányát hiába kerestem bennük, akkor a keresek egy kékfrankost kifejezés de dicto (szavak szerinti) vagy intenzionális olvasatáról van szó. Nem egy konkrét, biztosan létező bort keresek, hanem egy kékfrankost, ami megfelel az elképzeléseimnek. Ez utóbbi olvasat jegyében vettem részt múlt szombaton egy remek kóstolón a Terroir Club harmadik születésnapja alkalmából. A keresésben Karner Gábor, Kaló Imre, a Ráspi Pince és a Strekov 1075 három-három kékfrankosa volt társunk.

Jamie Oliver sommelierje beismerte, hogy olyan borokat is ajánlott legutóbbi könyvében, melyeket sosem kóstolt. A Mitchell Beazley által kiadott The Juice 2010 című könyvben (a képen ennek előző évi kiadása) Skinner olyan újvilági borokat jelölt meg, melyek hónapokkal a könyv kéziratának leadása után kerültek csak palackba. A turpisságra az új-zélandi The Listener magazin borszakírója, Michael Cooper derített fényt. Cooper állítása szerint Skinner nem ajánlhatott új-zélandi borokat hónapokkal azok piaci premierje előtt, mi több: mielőtt Cooper és az új-zélandi borsajtó egyáltalán kóstolhatta volna őket.

A Borravaló arról tudósít, hogy a Magyar Bormarketing Nonprofit Kft csapata, azaz Nemes Richárd és stábja bedobta a törülközőt. Az eredetileg Magyar Bormarketing Kht.-nek hívott testület tevékenysége úgy két éve pörgött fel, miután a borászok hosszú időn át küzdöttek azért, hogy az államkasszába irányuló befizetéseik egy része fölött maguk rendelkezhessenek, és azt közösségi bormarketingre fordítsák. A Magyar Bormarketing Nonprofit Kft - a honlapon olvasható alapító kiáltvány szerint - azzal a céllal jött létre, hogy "egy szakmai szervezetbe tömörítse a hazai borászati ágazat szereplőit, és azok marketing és értékesítési tevékenységeihez kapcsolódó érdekeit képviselje, érvényesítse". A közös pénz elköltésének elvi és szakmai kérdései már a kezdettől vitát kavartak. Az olcsóbb piaci szegmensnek termelő termelők nehezményezték, hogy az ő pénzükből a legismertebb és/vagy legsikeresebb magyar borászokat népszerűsítik külföldön, és azt is méltánytalannak tartották, hogy egy 800 forintos és egy 8000 forintos palack után egyaránt 8 forint a befizetendő összeg (ez a fonák helyzet azóta megszűnt). Az MBM kampányai és az azokra költött összegek szintén megosztották a borközvéleményt (l. lent). A lemondás okairól egyelőre senki nem nyilatkozik.

Elindítjuk szokásos sorozatunkat, amelyben a borászelit értékeli az aktuális évjáratot, és visszatekint az elmúlt néhány évre. Az eddig beérkezett válaszokból úgy tűnik, hogy 2009-ben a természetre nem lehetett panasz. És 2007 kezd kilépni a csúcsnak gondolt 2006 árnyékából. Az első etapban három meghatározó borvidékünk vezető borászának válaszait adjuk közre.

Régóta képzem magamat, hogy ne legyek bordzsihádista. Hogy ne irtsam tűzzel-vassal az egyetlen igaz nevében a sok igaztalant. Hogy ne egyre kevesebbnek örüljek, hanem egyre többnek. De ha őszinte akarok lenni, az Almageszt egy káoszelméleti alapvetés az én borvilágképemhez képest. Nálam a világfa tetején a klasszikus borszerű borok trónolnak, szőrrel, bőrrel, palásttal. A kis testi hibával született óvilágiak remegve kapaszkodnak a törzsbe. A gyökerek közötti alvilágban pedig csupa újvilági: az irreális és szürreális aromák hordozói, a szurokborok félpénzen, amelyekben megáll a kanál, kátrányos a tannin és savat legfeljebb pipettával kaptak. Persze olvastam sokszor, hogy az alsó féltekén is készülnek igényes, sőt, kézműves borok – de hát olvastam azt is, hogy a mexikói kardfarkú halak a farkukkal kardoznak. Szóval azok a mitikus újvilági kézművesek nem tudják átúszni az óceánt, a nagyüzemek pedig semmi olyat nem kínálnak a 15-20 eurós sávban, ami följebb csábítana. Lehet, hogy egy Henschke Hill of Grace, egy Cheval des Andes, vagy egy Penfolds Grange elvarázsolna, de én sokkal kisebb odszokkal játszom.  

Szentesi József nemcsak készít, hanem forgalmaz is kézműves borokat. Borász és borkereskedő egyszemélyben, és ahogy az elsőben úgy a másodikban sem mindennapi karakter. A Kézműves Borok Háza elődje az én fejemben a Maligán elviteles listája, amiből szép lassan komoly kereskedés kerekedik ki, mindenesetre azért a honlapot nem ártana gyakrabban frissíteni. A kínálat a magamfajta borkedvelőnek több, mint csábító, az pedig, hogy a tavaszi alkalom után idén már másodszor tartottak csúnya szóval portfolió kóstolót, több, mint örvendetes. Tizenhat pince képviseltette magát, a legtöbb asztal mögött maga a borász állt, lökdösődni sem kellett, szóval ideálisak voltak a körülmények. Posztolás szempontjából az volt a koncepcióm, hogy új felfedezésekről írok majd, ám ez hamar dugába dőlt. Lettek helyette az este kedvencei, amik akkor éppen és ott, a hivatkozások pedig mutatják, hogy bizony gyakran nincs új a nap alatt, illetve a pohár fenekén.

Amit a figyelmes olvasók jó része már rég tud, bevallom őszintén: befürödtem a kadarkákkal. A kezdeti lelkesedés hamar megbicsaklott, nemcsak azért, mert több bortól egyszerűen többet vártam volna, vagy mert egyre nehezebb volt kóstolótársaimat újabb körre ösztönöznöm, de azért is, mert jól láttam, mások jobban értékelik ezeket a borokat, kevésbé süket nyelvvel kóstolják a fajtát. (Pl. itt és itt.) Úgy döntöttem, nem lenne szerencsés, ha pont az festene körképet a kadarkáról, aki legkevésbé szereti, de a vágy, hogy egyszer igazán jót írjak róla, továbbra is élt bennem. A „Nagy Bor” megjelenése éppen kapóra jött, neve és ára alapján joggal gondolhattam, hogy végre eljött az én időm.

Szeretem, ha egy bor mögött történet is van. Sokszor pincelátogatáskor mesélnek a borászok arról, hogy mit, miért csinálnak, néha ez is elég. Ilyenkor az otthoni kóstoláskor óhatatlanul többet, kicsit mást, többet kapok az adott palacktól. Persze az ember óhatatlanul a bort igyekszik megítélni, de jól esik elmesélni a mögöttes történetet is. Az egyik legkedvesebb történet Bolyki János kékfrankosa mögött van, ami immár kézzel is fogható.

Az MTV1 Ma Reggel című műsorában öt vendég bevonásával folytattak vitát a Magyar Bormarketing Nonprofit Kft által támogatott borismereti kurzusok kapcsán felmerült kérdésekről. A vendégek: Kovács Tibor (Szent Gaál Borászat), Zilai Zoltán (Magyar Szőlő- és Borkultúra Kht), Mészáros Gabriella (Borkollégium-Akó Kft.), Szabó Borbála (Magyar Bormarketing Nonprofit Kft), Kovács Tibor (Hétszőlő Birtok). A műsor 1:26:25-től érhető el itt. Nagyjából mindenről szó esik és semmiről.
 

Kevesen hinnék, de az óvilági borhagyomány felfújható közellenségének, Robert Parkernek nem Napa vagy Barossa, hanem a Rhone-völgy a kedvenc borvidéke. Immár három évtizede tanulmányozza behatóan a régiót és borait, van tehát súlya annak, amikor azt mondja, hogy 2007 az eddigi csúcs, sőt, a legnagyobb évjárat, amivel valaha találkozott valamennyi borvidéket beleértve. „Egy évjárat minőségét – írja - nem csak az minősíti, hogy a referenciának számító birtokok hogyan teljesítenek, hanem az is, hogy a szerényebb körzetek mire képesek. Márpedig soha nem kóstoltam a 2007-esnél jobb Côtes du Rhône-okat, Gigondas-kat, vagy ennyire pazar, gazdag, komplex Vacqueyras-kat. Ráadásul a mélységesen koncentrált, élénk aromatikájú és rendkívül friss, ugyanakkor tartalmas, telt és hibátlan 2007-es Châteauneuf du Pape-ok, amelyeket augusztusban és szeptemberben kóstoltam egyszerűen felejthetetlenek.”

A zipp.hu, dizájnját tekintve pimaszul index.hu koppintásnak tűnő új oldal, páros lábbal beleszállt a Bormarketing Kht-be. A cikk szerint a borászoktól beszedett és marketing célokra szánt pénzből jut arra is, hogy a Wine & Spirit Education Trust eredetileg 120.000 forintos középfokú képzéséből átvállaljanak 84.000 forintot, azaz mindössze 36.000 forintba kerüljön a hallgatóknak. A felsőfokú tanfolyamnak 30 százalékát állja a Bormarketing Kht. (Mi most már tudjuk, hogy ennek a fele sem igaz, lásd lent.) Ezeken a tanfolyamokon, állítja a zipp.hu, a hallgatókkal a külföldi borvidékeket és fajtákat ismertetik meg. Kovács Tibor, a Hétszőlő birtok igazgatója szerint „Szereptévesztésben van a Kft.: neki nem borszakértőket kell képeznie, hanem a magyar borokat kell népszerűsítenie. Minden ország előnyben részesíti a saját borait. Ha megismerteti a külföldieket, akkor azokat fogja inni a hallgatók egy része.” A cikk továbbá pikánsnak nevezi, hogy "a WSET-tanfolyamok magyarországi oktatói között vannak olyanok is, akik külföldi borok importjával foglalkoznak". Nem kell kristálygömb annak megjóslásához, hogy fog itt még kő, kenyér, cipő röpülni.

Amit az első eresztéshez írt előhangban írtunk, érvényes most is: "Talán akad olyan olvasónk, aki örömmel veszi, ha egy-két (nagyjából ötven) általunk is rendszeresen használt fogalmat egyszerűen és tömören kifejtünk. Szakavatott olvasóink pedig talán lesznek olyan segítőkészek, hogy ahol tudatlanságunk, vagy a túlzott tömörítés miatt tévútra tévedtünk, ott jó szóval helyreraknak bennünket. Nem akarunk boros wikipédiát, de minden segítséget és kritikát köszönettel fogadunk." Íme, az öt porcióból a harmadik:

Prantner Ferencék borával eddig egyszer találkoztam, a Pannon Top 25 kóstolón; akkor azt jegyeztem meg róla, hogy más, mint a többi, ott épp nekem a másság inkább negatívum volt, de azt már akkor eldöntöttem, hogy ha tehetem, meg fogom kóstolni a pince borait. Ezt most a Radovin borszaküzletben vett kadarka révén el is kezdtem – és bár most sem voltam maradéktalanul boldog, de lesz még folytatás is, úgy érzem.

Múlt héten az Iparművészeti Múzeum aulájában vendégeskedett a Soproni borvidék. A tavalyi bemutatóhoz hasonlóan idén is maradt bennem hiányérzet az összképet és a kiemelkedő tételek kiemelkedését tekintve egyaránt. Szerencsére (ahogy ő mondaná) ügyesen megírta ezt már előttem és helyettem Albert Gazda, aki szintén ott volt persze; én pedig csak egyetértőn bólogathatok, illetve kényelmesen linkelhetek. Bár egy éve már kaptam kapanyéllel a fejemre ezért, most mégis újra olyat játszottam, hogy megvásároltam kettőt a kedvenceim közül, és róluk írok részletesebben - 46 rám mély benyomást nem tevő bor futólagos említése helyett. Az egyik befutó az este számomra legjobb kékfrankosa, a másik pedig az este legjobb shirazbőrbe sodort kékfrankos dzsointja lett.

Amit az első eresztéshez írt előhangban írtunk, érvényes most is: "Talán akad olyan olvasónk, aki örömmel veszi, ha egy-két (nagyjából ötven) általunk is rendszeresen használt fogalmat egyszerűen és tömören kifejtünk. Szakavatott olvasóink pedig talán lesznek olyan segítőkészek, hogy ahol tudatlanságunk, vagy a túlzott tömörítés miatt tévútra tévedtünk, ott jó szóval helyreraknak bennünket. Nem akarunk boros wikipédiát, de minden segítséget és kritikát köszönettel fogadunk." Íme, az öt porcióból a második:

London átesett a tűzkeresztségen. November 2-án megtartották az első csak Tokajnak szentelt bemutatót az Egyesült Királyságban. A brit Decanter, a Tokaj Reneszánsz Egyesület és még sokan mások által szervezett, szponzorált Discover the Magic of Tokaji keretében 11 borászat mutatkozott be (valaki elkallódhatott, mert eredetileg tizenkettőt ígértek) két felvonásban, előbb a szakmának, aztán este a nagyközönségnek. A kiállítók közül a cikk szerzői a Royal Tokajit (Hugh Johnson, a szoborba öntött borhős résztulajdona), a Dobogót, a Patriciust és az AXA-birodalomhoz tartozó Disznókőt emelik ki. Széles volt a paletta: a britek számára is ismerősen csengő aszún kívül száraz, késői szüret és szamorodni szerepelt a kínálatban. A beszámolóból úgy tűnik, nagy volt az érdeklődés és a tetszés, bízzunk benne, hogy a jó kezdést beszállítói szerződések követik.

Az év első bora természetesen már rég megszületett, de hagyományosan mégiscsak Márton napja környékén kezdenek szállingózni az első olyan újborok, amik már halvány bepillantást engednek az évjárat sajátosságaiba. Mielőtt azonban nekiállnánk kardélre hányni 2009 magyar termését, vigyázó szemeinket Bordeaux-ra és Itáliára vetjük. Mindkét helyen egészen kiváló évjáratról csiripelnek a madarak. Reméljük, nem lesz ez másképp a Kárpát-medencében sem. Szüreti körképünk folytatódik.

Talán akad olyan olvasónk, aki örömmel veszi, ha egy-két (nagyjából ötven) általunk is rendszeresen használt fogalmat egyszerűen és tömören kifejtünk. Szakavatott olvasóink pedig talán lesznek olyan segítőkészek, hogy ahol tudatlanságunk, vagy a túlzott tömörítés miatt tévútra tévedtünk, ott jó szóval helyreraknak bennünket. Nem akarunk boros wikipédiát, de minden segítséget és kritikát köszönettel fogadunk. Íme, az öt porcióból az első:

Szerencsére akad már néhány Master of Wine, aki láthatóan azon van, hogy Magyarország-szakértővé képezze magát. Mivel a MW-lefedettségünk minimálisnak mondható, ez kölcsönös előnyökkel járó törekvés, számunkra publicitás, nekik karrierlehetőség (a magyar niche-t nyilván kevesebb könyökléssel lehet meghódítani, mint mondjuk a portugált vagy a görögöt, hogy a többiről ne is beszéljünk). Lényeg a lényeg: végre őszintén érdeklődnek irántunk olyan borszakértők, akiknek szavára és ajánlásaira a fél borvilág hallgat. És ezért minden segédeszközt érdemes a kezükbe adni, információt szájukba rágni, bort orruk elé tolni.

Az alábbiakban kedves olvasóink kedves olvasónk, Mistinguett gasztroriportját olvashatják a grenoble-i Millésime-ről: Ilyen az én szerencsém. Csütörtökön délután négykor kezdődik Grenoble-ban a „Millésime” borfeszt. Este nem tudok elszabadulni, pénteken meg délben megy a vonatom. Ez is kimarad, gondoltam, de azért csütörtök délután csak benéztem egy órára. Aztán péntek délelőtt ott toporogtam fél órával nyitás előtt, hogy még egy kicsit szétnézhessek.

A kiváló szekszárdi borász és borközszereplő, Heimann Zoltán nyilatkozik a Kossuth Rádió Magánhangzó című műsorában. A beszélgetés apropója a Vincze-affér, és indítója Kling József a Magyar Narancsban megjelent borászati tízparancsolata (ne vizezd a bort, ne használj szintetikus színezéket, mesterséges édesítőszereket, se glicerint, se izocukrot stb.), ezt kontrázza meg Heimann Zoltán a saját aranyszabályaival. A Pannon Bormíves Céh ügyvezető társelnöke sorra veszi a magyar borászatot sújtó külső és belső problémákat, és az osztrákhoz hasonló újjászületésben reménykedik. [A Kossuth honlapján olvasható beharangozó névtelen szerzőjét pedig terjesszük föl Arany Kakadu-díjra: "Az elmúlt években híres és neves emberek milliárdjait forgatták a magyar borászatban, amelynek híre ennek ellenére megkopott a mostani glicerin ügyhöz hasonló botrányok nélkül is."]