Péntek estig megtörtént minden, ami józan ésszel elvárható, ráadásként pedig ott voltak a kis botlások, hogy a képzeletnek legyen mit anekdotává fújnia. Egy seggel nem mertünk ezerhatszáz kilométert lenyomni, így ha töredékben is, de várt még ránk egy nyaralásnap Piemontban. Különösebb terveket nem szőttünk, olívaolajat és gran padanót akartunk vásárolni és raktározni a hosszú őszre, prosciuttót és pecorinót majszolni pomodoróval, és talán még belenyalni egy-két barolóba Barolóban. Ez a nem sok/nem kevés összejött.

Mozgalmas nyár van mögöttünk. Végig versenyt kellett futnunk az idővel, hogy utolérjük magunkat. A kép vegyes: van amelyik dűlőben a gyenge rügyfakadás, van ahol a rossz kötődés, van ahol a peronoszpóra tizedelte meg a termést. És van olyan is, ahol minden tökéletesen sikerült, sőt nem győztük ledobálni a fürtöket. (Nagyon szép most augusztus végén a Leányka a Hermányban és a Sík-hegyen, az Olaszrizling a Tag-dűlőben, a Kékfrankos a Nagy-Galagonyásban.)

Megkóstoltunk 13 kékfrankost, és arra jutottunk, hogy. Röviden: aki kékfrankosra szomjazik, vegyen Heimannt. Hosszabban: akit az árnyalatok gazdagsága kárpótol az enyhe érettségdeficitért, az soproniakat vegyen. Bulvárosan: a mezítlábasok legázolják a nagymellényűeket. Megfontoltabban: ez a kóstoló azt sugallta, hogy a kékfrankos megkomolyítására - és drágítására - tett kísérletek hiábavalóak; a túlbonyolított überfrankosokat elveszejtik a részletek, míg a cicomázatlan alapborokat megnemesíti az idő. Tanulság: if it’s not broken, don’t fix it.

Tokaj szerelmese vagyok - talán nincs is más borvidék Barolót leszámítva, amit ennyire szeretnék. Olcsó, édes tokajit azonban ritkán iszom. Miután átböngészem egy-egy borászat árlistáját, a pénzemet szinte mindig a drágább 5-6 puttonyos aszúkra koncentrálom. Ezekben van meg az a dimenzió, komplexitás, a hosszú élet ígérete, a vulkanikus terroir jelenléte, amit a borok királyában keresek. Nem sok könnyet ejtenék, ha egy nap a késői szüretek, cuvée-k és édes furmintok eltűnnének. Nem mintha azokat nem szeretném, feltéve, hogy jól vannak elkészítve - a Disznókő Késői Furmintja például etalonértékű, és kedvelem a Dobogó Mylitta Cuvée-jét –, de ezek számomra csak megállók az úton. Leszállunk a buszról, készítünk egy-két fotót, iszunk egy kávét, de aztán induljunk már végre, mert várnak a nagy piramisok Gízában.

Talán tudat alatt vonzódom a kódnevekhez, vagy csak a hárslevelű keresztezésekhez, mindenesetre a Dereszla remek T10-ese (na jó, kabar névre hallgat az már) után újabb jól csengő nevű fajtát kedveltem meg. A Tarcal-7-ből az Erzsébet Pince hozott piacra egy kisebb tételt, némiképp megtévesztő módon B-7 néven (nem mindegy ám). Alanyunk tájbor minősítésű, azaz valószínűleg még kísérleti stádiumban van a szőlőfajta, de úgy tűnik, készítői láttak benne elég fantáziát ahhoz, hogy megjelenjenek vele. Jól tették, az általam elfogyasztott palack legalábbis egy több, mint ígéretes bort rejtett.

Ott tartottunk legutóbb, hogy míg az ausztrál shirazok előítéleteimet megsemmisítve brillíroztak, az egyetlen francia versenyző épp csak megütötte a szintet, Kaló Imre 2007-es fajtaborára pedig egyenesen az a feladat várt, hogy megmentse elődje és a hazai syrah-k/shirazok becsületét.

Ugyanabban a Pécsi Borozó cikkben, ahol Kiss Gáborról olvashattunk, szerepel Iványi Zsófi is, aki borvidék új generációjának másik, a vájtnyelvűek körében ismert és elismert neve. Ezen információk szerint Zsófi igazi keményvonalas terroirista, a hagyományos borkészítés híve. Példaként általában azt szokták felhozni/mesélni, hogy vörösborait az édesapjától tanult sárréteg a törkölykalapon technológiával készíti: az almasavbontás így természetesen megy végbe, a színlé vadélesztővel történt erjedése után. A borok maguktól stabilizálódnak, szűrés és derítés nélkül. Ami a külsőségeket illeti: minimalista cimkék, még ennél is kevesebb marketing (saját honlapot például nem találok), vendégek nem mehetnek a pincébe, mert vigyázni kell a tisztaságra - szóval nem egy sztereotip, villányi kirakatborászatról van szó, éppen ellenkezőleg. A hajtás után két cabernet bort vizsgálok meg a pincétől: egy sauvignont és egy késői szüretelésű válogatott franc-t.

Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra! Ez a mondás erre az esztendőre teljesen igaz. A májusi özönvíz után is teljesen kiszámíthatatlan maradt az időjárás: napokig 35 C, majd zivatarok. Olyan is előfordult, hogy 2 nap alatt 100 mm csapadék esett. Tehát mindig nagyon ki kellett használni az alkalmas napokat, hogy a zöldmunkát elvégezzünk, kapáljunk vagy permetezéseket időben el tudjuk végezni.  Sajnos olyan is volt, amikor a frissen kijuttatott vegyszert lemosta az eső és újra kellett permetezni.

A nyaralásnak is van dramaturgiája, vagy legalábbis adhatunk neki. No nem nagy truvájok ezek, de azért örülök, hogy idővel rájöttem egyre s másra. Amikor még nagyon süldők voltunk a külföldi nyaralásban, és egy egész év túlórázásának és takarékoskodásának kellett értelmet adjon az a hat nap/hét éjszaka, akkor a csúcspont bizony nagyon korán érkezett, szinte a megérkezés pillanatában (amikor mélyen belélegezzük a más levegőt, szemünkkel isszuk a más tájat, és csordultig vagyunk kalandvággyal), és az aurája jó, ha két-három napot világított be, aztán egyre gyakrabban szorongatta a gyomrot a visszaszámlálás (most vagyunk a felénél, szigorúan a félig üres szemszögéből, aztán már csak három nap, aztán kettő, és végül a vég), az utolsó nap rendszerint áldozatul esett a megelőlegezett gyászmunkának, és már-már jól esett elindulni haza. Szóval kitanultam, hogy az utolsó nap, az utolsó este is bearanyozódhat, ha nem táborzárásra és siralomházi mélabúra fecséreljük, hanem valami életerős programot szervezünk, lehetőleg egy kedves ismerőshöz, aki kirakja a szívét és a teljes szortimentet az asztalra. [A képen a Saurel-házaspár - Montirius.]

Az Újvilágból a merlot mellett a malbec az a fajta, ami nem egyszer okozott már csalódást, valódi sztereotip borokat produkálva, amelyekben a hordós vaníliával felszteroidozott édes gyümölcsök alatt megroggyant a sav- és tanninszegénységben gyengélkedő gerinc. Mentségükre szóljon, nem éppen top borok voltak ezek, mindenesetre az újvilági merlot-t mai napig kerülöm. A malbec viszont már meggyőzött, hogy igencsak jó is tud lenni, persze ha igencsak jó, akkor ezt meg is kell fizetni rendesen.

Hőség már nincs éppen, de a nyári meleg még tart, jólesnek a frissítőbb italok, fröccsök, rozék, kinek-kinek ízlése és ingere szerint. Hűsítő ital után kutatva én úgy döntöttem, olaszosra veszem a figurát, és Prosecco-t nyitok. A nagyvilágban rohamosan növekvő népszerűségű habzóbort gyakorlatilag erre a célra találták ki, minél fiatalabban, lehetőleg két éves kora előtt fogyasztandó, elsődleges aromáival és könnyedségével hódít, azaz alapvetően különbözik az érlelt és gazdag Champagne-októl. A lassan bővülő hazai választék nálunk is fokozódó érdeklődésre utal, bár Prosecco-boomtól vélhetően a jövőben sem kell tartani, egyrészt itt van nekünk a fröccs, még ha ez kevésbé előkelő is, másrészt pezsgőben/habzóborban mi sem vagyunk azért kezdők. Ennek szellemében egy klasszikus magyar pezsgőt is az olasz versenyző mellé tettem.

Kiss Gábor a villányi fiatal generáció legismertebb önálló arca az én fejemben nem kevés ideig tanninkirályként trónolt. Egy budai gourmet-n kóstoltam először néhány borát: emlékezetes volt mindenképpen, lelkesítő már nem annyira egyértelműen. Teltek-múltak az évek, gömbölyödtek a tanninok, edződtek az ízlelőbimbók: így aztán már nem újkeletű a terv, miszerint otthon alaposabban is megvizsgálok néhány (nem dadogok) Kiss Gábor-bort. Vettem is négyet, amiből kettő vendégek segítségével, írásos emlék nélkül lecsúszott hirtelen. A rozé és a Kissvörös is sikert aratott, tetszettek, utóbbi 1700 Ft-ért több, mint korrekt vétel. Mostanra maradt szépen a szortiment alsó és felső végéről is egy-egy darab, igazi villányi reprezentánsok: egy portugieser és egy cabernet franc válogatás.

Csütörtökön nagyot álmodtunk, és dideregve ébredtünk. Toszkánában évek kellettek ahhoz, hogy megtanuljuk: ami száz kilométernél távolabb van, azért fölösleges ácsingózni, mert egyrészt mire odaérünk, elfáradunk (és a szar is megkeseredik), másrészt biztosan akad közelebb is figyelemreméltó úticél, amit veríték és szentségelés nélkül érhetünk el (ergo a befogadás is mélyebb). Ezért előre fáztam attól, hogy kétszáz kilométert autózzunk Cote-Rotie-ig. Ráadásul bennfentes tipp híján az egyetlen választásunk a Guigal lehetett, az meg egy gigantikus borgyár, ahol a látogatás is turnusokban zajlik. István barátom azonban meghágta már a két szent hegyet (Cote-Rotie és Hermitage), és váltig állította, hogy aki ezeket még nem tapodta (vagy legalább közelről látta), az nem értheti meg a syrah lelkét. A távolságtól való félelem és a nagyüzemekkel szembeni gyanakvás együtt sem volt elég indok, hogy a syrah lelkéről lemondjak. Olvastam, böngésztem, mérlegeltem, leveleztem, és a végén összeállt egy vállalható nap.

Nem állítom, hogy szakértője lennék az ausztrál boroknak, de az biztos, hogy ki lehet kergetni velük a világból. Talán sehonnan nem ittam még annyi rossz bort, mint Ausztráliából – kiráz a hideg ettől a szemérmetlen szirupos enyelgéstől, a gumimacis-eukaliptuszos uniformistól, a mesterkélten puha tanninoktól, az elomló, mégis sokszor túl savanyú kortytól. Mostanában azonban – ahogy az lenni szokott – többször is felfeslett az előítéletek szövedéke, oszlott az undor, nőtt a vágy. Ausztrál shirazok a Terroir Clubban, Halász Attilával.

Arról még nem is tudósítottunk itt nálunk, mondhatni agyonhallgattuk a hírt, hogy Bolyki János lett idén az év bortermelője Egerben. Nem éppen ezért, de akár jó ürügy is lehetne, ha kellene ilyen egy (vagy két) Bolyki-bor bontásához. Az volt a terv ugyanis, hogy megnézem a két száraz metatémát egymás mellett, ahogy azt több, mint egy éve a pincénél tettük. Sajnos, azonban a TCA beleköpött a levesembe, pontosabban a 2005-ösbe, így maradt egyedül a 2007-es, no meg a szép és izgalmas emlékek.

Szerdán szabadnap volt, szóra sem érdemes, legalábbis egészen du. 5-ig (az előzményeket lásd itt). Szóval az úgy kezdődött, hogy valamikor az év elején hosszú heteken át adatbányásztam. Végül már francianyelvű fórumokba is alámerültem, noha hivatalosan egy szót nem tudok franciául (nem hivatalosan azonban erős a latin gyökér, és van már google translate). A legtöbb hasznos apróinfót azonban a Wine Advocate fórumistái szolgáltatták. Akad ott egy-két nagyon beteg ember, aki láthatóan egész életét olyan chateauneuf-delíriumban éli, mint én azt a néhány hetet, amíg a programot terveztem. A bolondok királya Harry Karis, egy holland orvos, aki monumentális chateauneuf-könyvet jelentetett meg magánkiadásban, a fia fotóival és Robert Parker előszavával. Aztán vannak a dán bolondok, akiknek örök hálával tartozom: egy aranybányát hordtak össze. A briteknél John Livingstone-Learmonth a CdP főkonzul, az amerikaiaknál pedig a már sokszor emlegetett Parker az übükirály.

Egy komoly hagyományokra támaszkodó, ám a nagyközönség számára kezdő hegyaljai pince két boráról olvashatnak az alábbiakban. A birtok tavaly már szerepelt a 7x7-en, ám azt nem mondhatjuk, hogy nagyon ismertté váltak volna azóta. A borkereskedelemben dolgozó Kiss János nagyapja nyomdokaiba lépett mikor másodállásban borászkodni kezdett a bodrogkisfaludi kis családi birtokon. A 2008-as évtől kezdve a szőlőben nem végeznek talajmunkát csak kaszálnak, nem használnak semmilyen gyomirtót, növényvédelemre csupán csalánteát, kamillateát, rezet és ként alkalmaznak. De nem is ez a lényeg. Az, aki beszélt már valaha Jánossal a borairól, tudja miért vagyok biztos abban, hogy nagy jövője van a Breitenbach pincének. Mert szép lenne hinni abban, hogy a jó emberek (vagy finomítva kissé: azok a borászok, akik jó emberek) jó borokat készítenek.

Régen sok Gál Tibor-bor volt a pincémben. Ez volt az egyik első minőségi magyar borászat, amelynek borai széles körben elérhetőek voltak Lengyelországban, és Gál Tibor maga fantasztikus házigazda volt, valahányszor találkoztunk Egerben vagy a Mátrában. Az évek során aztán a készleteim megcsappantak anélkül, hogy túl sok örömömet leltem volna a borokban. A gondot a dugó jelentette. Elképesztően sok volt a TCA-fertőzött palack (habár hallottam olyan véleményeket, hogy inkább a pince mikrobiális vagy gomba fertőzöttsége okozza a problémát). Bármi legyen is az ok, 2000 utáni chardonnay-t, cabernet-t vagy bikavért bontani orosz rulett volt. Emlékszem, hogy amikor 2004/05-ben egy varsói belvárosi étteremnek voltam a tanácsadója, és fölvettünk a kínálatba néhány Gál-bort, nem egyszer három-négy palackot kellett fölbontani, mire olyat találtunk, amit ki lehetett vinni a vendég asztalára.

Nemrégiben Matt Kramer a syrah lelkét faggatva arra a következtetésre jutott, hogy a syrah valódi szépsége csak hosszas érlelés után tárul fel. Erre valaki azt a megkerülhetetlen kérdést szegezte Kramernek, hogy meg tudja-e mondani, és ha igen, mi alapján, hogy melyik bort érdemes hosszú érlelésnek alávetni. Aztán a provokatőr gonoszul hozzáfűzte, hogy saját gyakorlatában tíz elfektetett borból jó, ha egy vagy kettő megy át minőségi fejlődésen. A kérdés tehát adott: vannak-e az időskori kivirulásnak kamaszkori előjelei?

94 Parker pont egy 35-40 eurós Margaux-ra? Már-már gyanúsan jól hangzik. Ráadásul a borpápa szerint 2006-ból az apelláció legjobb borát készítette el a Chateau d'Issan, maga mögé utasítva ezzel nem csupán a szupermásodik Palmert, hanem magát a premier grand cru classé Chateau Margaux-t is. A d'Issan a birtok rangja és hosszú történelme ellenére elég gyenge formát mutatott a huszadik század vége felé, azonban Emmanuel Cruse irányítása alatt alig egy évtized alatt hatalmasat ugrott a minőség. Ezt egyszer már sikerült megtapasztalni, a két évvel ezelőtt 55 euróért beszerzett 2005-ös évjárat egyszerűen mesés volt (bár igazán talán csak később tudatosult bennem, milyen kimagasló bort volt szerencsénk inni). Bizodalmam a birtok iránt mindenesetre jelentősen megnőtt, így a 2006-os esetében sem tartottam különösebb csalódástól, annak ellenére, hogy a nagy kritikusok értékeléseit böngészve Parker láthatóan egyedül maradt optimizmusával, a brit Decanter például laza 15 ponttal szórta meg a bort. Lapozás és a felvezető borok után megtudhatják, én milyennek találtam.

Ideiglenes lakhelyünk legizmosabb apellációja Gigondas, és ennek szupersztárja Louis Barroul, a Saint Cosme (ejtsd: szánkóm) tulajdonosa és borásza. Az utóbbi években Robert Parker egyik kiemelt kedvence, és e kegy konvertibilis bizonyítékaként behúzott tőle egy 100 pontos tökéletest (Hominis Fides – eszményi védőital a Kötcsei Piknikhez). Mint a hajtás után látható videóból kiolvasható, Louis jófej srác, és én a jófejség újabb jelének vettem, hogy pincelátogatási kérelmemre a válaszát informális „hello”-val indította, majd formális figyelmeztetéssel folytatta: aznap este még dolga van, ha késünk, a látogatásunkat töröltnek veszi. Ez az én emberem, gondoltam magamban.

Volt már vita nálunk arról, hogy a külföldi szájak értékítélete mennyire releváns a magyar borok szempontjából (Albert gazda kontra, Bob pro). Általános elvként a "több száj többet lát" talán elfogadható, de tény, hogy Angela Muir vagy Neal Martin elképesztő kalandjai nem a pro-pártot erősítették. A magyar borokat jól ismerő és széles külföldi kitekintéssel rendelkező Wojciech Bonkowski lecsóba csapása érdekesebb volt, hiszen egy olyan véleményt fogalmazott meg, amelyet magánemberként nem egy külföldi említett már: a nagy magyar vörösek stílusa közelebb esik az új, mint az óvilághoz, és ez az export szemszögéből kevés sikerrel kecsegtet (a lecsengés itt olvasható). Tekintettel arra, hogy Lengyelország történelmileg fontos felvevő piaca volt és talán lesz a magyar bornak, úgy gondoltuk, hogy érdekes lehet a Lengyel Borkalauz szerkesztőjének véleményét időről-időre ismertetni a magyar borokról. Talán ő észrevesz olyasmit, amit mi nem látunk az orrunktól, vagy vitára ingerel, és segít tisztábban látni. Fogadják szeretettel, vagy fogcsikorgatva.  

Éjjel megtörött a csend: a téli diadalmenetet követő szünet után néhány tokaji ismét bekerült a krémbe, nevük ott virít a világ legfontosabb borhasábjain. A Wine Spectator Insider (fizetős online tartalom) egyfajta zártkörű buying guide, melybe az Egyesült Államokban éppen forgalomba kerülő tételekből hetente szűrik a legizgalmasabbnak vélt 90 pont felettieket az aktuális tematikának megfelelően. A legfrissebb számban – olyan notabilitások mellett, mint például a burgundi Clos de Tart – nyolc tokaji desszertbor kapott helyet, a jegyzeteket író Bruce Sandersont pedig úgy tűnik, leginkább a mineralitás és a kivételes tokaji savak vették le újra a lábáról.