Didier Barral a francia protekcionizmus, kollektivizmus és terrorizmus fészkének tűnő Languedoc kevés névről is ismerhető borászainak egyike. Amikor 2008 végén a biodinamikus road show-t eltérítették Magyarországra, akkor a példátlanul magas színvonalú felhozatalon belül is kitűntek Barral megnyerő és egyedi vörösei. Ellenben azok a korábbi évjáratokból származó borai, amelyek a Terroirclub kóstolóin terítékre kerültek nem arattak osztatlan sikert. Aztán valahogy belebotlottam Robert Parker honlapján David Schildknecht értékelésébe a nálunk is jutányos áron elérhető 2005-ös Faugeres-ről, és nem tudtam ellenállni a csábításnak.

A Borkollégium idén új kóstolósorozatot vezetett be, Grand Vins-nek keresztelve el azt. A koncepciója, hogy olyan drága tételeket is meg lehessen kóstolni, amit magának az ember nem venne meg, 12-14 fős társaságban viszont megkóstolhatók. Dagadtossal belekóstoltunk Bordeaux bal és jobb partjába is – világmegváltó bort nem kaptunk a poharunkba, de úgy éreztük, egyszer-egyszer megéri ennyit invesztálni egy kóstolóba. Reménykedtem, hogy a riesling kóstoló is legalább ezt az érzést megadja. Aztán csalódnom kellett.

Több mint egyéves nyomozás után hivatalosan is vádat emeltek 13 languedoc-i gyanúsított ellen, akik többmillió euró értékben adtak el hamis pinot noirt az Ernest & Julio Gallo által forgalmazott Red Bicyclette márkához. A vádlottak között két borászat és öt szövetkezet, köztük a Ducasse kereskedőház, illetve a Sieur d'Arques vezető beosztású munkatársai szerepelnek. Az érintettek közül a vádakat csak a Sieur d'Arques vezetése tagadja (ez a megaszövetkezet évente 14 millió palack bort értékesít). Francis Battut ügyész elmondása szerint ők arra hivatkoznak, hogy nem tudták, hogy amit az amerikai partnerüknek eladnak, az nem pinot noir (noha az egyik borászuk már beismerte a csalást). A vád szerint 2006 és 2008 között a Sieur d'Arques 135.000 hektoliter vin de Pays d'Oc-ot adott el pinot noirként az E&J Gallonak 4 millió euró értékben. A bibi ott van, hogy a francia disztribútoroknak beszállító birtokok éves össztermelése mindössze 15.000 hektolitert tesz ki. Az ügyész azt állítja, hogy a vádlottak tudatosan kevertek a drágábban eladható pinot noirhoz a jóval olcsóbb merlot-ból és syrah-ból. Így összesen 16 millió palack hamis pinot noir készült. Battut a maximális büntetés kiszabását kérte, ami egy év börtönbüntetést és 40 ezer euró bírságot jelent a Ducasse kereskedőháznak dolgozó Claude Courset esetében, illetve 180 ezer eurós bírságot a Sieur d'Arques esetében.

Tavaly november közepén tudósítottunk arról, hogy a Magyar Bormarketing Nonprofit Kft csapata testületileg felmondott. Az eredetileg Magyar Bormarketing Kht.-nek hívott testület tevékenysége 2007-től indult be érdemben, miután a borászok hosszú időn át küzdöttek azért, hogy az államkasszába irányuló befizetéseik egy része fölött maguk rendelkezhessenek, és azt közösségi bormarketingre fordítsák. Az FVM Agrármarketing Centrum és a Magyar Bormarketing Nonprofit Kft között 2009 nyarától mérgesedett el a viszony, aminek eredményeként az MBM az ősz végére már nem tudta az alkalmazottai bérét sem fizetni. Az interregnum most véget érni látszik: az MBM feladatait átvenni készülő Közösségi Bormarketing Kft. ma sajtótájékoztatót tart. Csakhogy a borászok tekintélyes többségének határozottan nem tetszik az új felállás, sem az előző stáb sarokba szorítása, sem az utód kiválasztása. A tiltakozó borászok és szakmai szervezetek az alábbi levelet juttatták el a sajtónak:

Előző két középkorú kékfrankosom nem okozott csalódást: a Villa Tolnayt és az Orsolyát is szépnek találtam. Ezen aztán jó fel is bátorodtam, így a mini-maraton végére fokozva a tempót - mintegy dőzsölve - együtt bontottam rögtön kettőt. Egyikük sem újonc itt nálunk: Csutorás Ferenc bora majd egy éve sprintelt egyet az egriek futamában, nem is rossz eredménnyel; a Ráspi-bor pedig testvérei vertikumában villantott, több, mint tizenöt hónapja. Biztosra persze így sem mehettem, hiszen láttam én már karón idő vasfogát. Bizakodó azonban mindenképp voltam, szerencsére joggal, mint kiderül a hajtás után.

A Decanter arról tudósít, hogy a francia borok esetenként az eredeti ár huszonötszöröséért kerülnek piacra Oroszországban. Igor Artemijev, az orosz monópoliumellenes testület vezetője elmondta, hogy van olyan Franciaországban mindössze 6 eurós bor, amit Oroszországban 150 euróért árulnak. Vadim Dobriz, az orosz szövetségi piackutató intézet vezetője megerősítette, hogy a francia borok gyakran hatszor annyiba kerülnek náluk, mint Franciaországban. Pl. egy 2005-ös Chateau Brane-Cantenac 6080 rubel (kb. 147 euro) a www.finewine.ru listáján, míg ugyanez 45 euro körül kapható francia online kereskedésekben. Artemijev ráadásul hozzátette, hogy az orosz borpiacon kartellszerű működésre, illetve monopólium kialakulására utaló jelek érzékelhetőek. Az importborokkal kapcsolatos vizsgálat eredményét még a tavasszal nyilvánosságra fogják hozni, és a jelentés alapján trösztellenes eljárást indulhat. Oh, those Russians.

A Stew egyik szerzője megkérte a Bonny Doon bohém filozófusát, Randall Grahmet, hogy sorolja föl a három leggyakoribb hibát, amit szerinte az átlagfogyasztó borvásárláskor elkövet. Grahm nagyvonalúan 3+2 hibát, illetve intelmet fogalmazott meg. Íme, az öt főbaki:

1. Az átlagfogyasztó tisztánlátása a bor valódi értékeit illetően igencsak elhomályosult, és ez nem egészen az ő hibájuk. Az újvilágban a bor "minőségét" általában a telt színhez, a "puha" tanninokhoz, az új fához és az általában vett "ütősséghez" vagy ízintenzitáshoz társítják, mintha a zene értékelésében az lenne a szempont, hogy mennyire hangosan játsszák, vagy hogy mekkora fúvós szekciót alkalmaznak.  

Az alábbiakban Dan Berger kaliforniai boríró és -kritikus kolumnáját közöljük. Az írás főképp a kaliforniai viszonyokat veszi alapul és ostorozza, mikor ítéletet mond a cabernet sauvignonra, de ezzel együtt a felemelt mutatóujjat nem lehet nem észrevenni kis hazánkban sem. A stílus kissé csapongó és felületes, de a lényeg talán így sem sikkad el.

Egy igazán barátságos borkóstolóra invitáltak a minap, ahol Váli Péter és a Janus Borház mutatták be boraikat. Gondolom a Váli borok felfedezésének örömére írt bejegyzéseimnek köszönhettem a meghívást, éltem vele, örömmel mentem. Az öröm amúgy visszatérő eleme volt a kóstolónak, Péter „Saját örömömre” ars poeticájára rímel a Janus borosok Öröm bora is, ez utóbbiról később külön is megemlékezek.

Ex-szerzőnk, Csite blogján hirdetett meg tiltakozó demonstrációt a tervezett szerencsi szalmatüzelésű hőerőmű ellen. A demonstráció dátuma 2010. február 5. 17:00 - 19:00, helyszíne Budapest, Vértanúk tere. Napirendi pontok: 1. a Szerencsre tervezett erőmű jelenlegi állapota, 2. petíció ismertetése, benyújtása, 3. koccintás egy pohár tokaji borral, amivel demonstráljuk, hogy a civil erők tettre készek Tokaj-Hegyaljáért!

Tokaj után Villány is fölkerült a térképre. A februári brit Decanterben négyoldalas cikk olvasható „Hungary sees red” címmel (igénytelen szóvicc), amely általában a magyar vörösökről, konkrétan a villányiakról szól. Mivel a Decanter valószínűleg Európa legolvasottabb bormagazinja, a cikk jelentőségét nehéz túlbecsülni. Az írás szerzője, Caroline Gilby MW visszatérő vendég Magyarországon, a Pannon Bormustra egyik bírája,  újdonsült tokaji borlovag. A cikk a Gilby által legjobbnak tartott négy villányi pincével - Vylyan, Malatinszky, Gere és Bock -, illetve egy-egy borukkal foglalkozik részletesen. Két szédítő pontszám is elcsattan.

A válasz voltaképpen egyszerű, leginkább ott, ahol jó kis meszes talajt és kellemesen mérsékelt klímát talál. Persze ilyen körülmények között sem mindegy, hogy éppen hová telepítik, de ha kedvére való területre akad, bőven szórja áldásait. Etyek és Pannonhalma Eger néhány kitűnő adottságú dűlője mellett a kezdetektől fogva jó termőhelynek bizonyul. Tudomásul kell vennünk, hogy az igazán szép pinot noirok eleganciájukkal, simaságukkal, finom savaikkal hódítanak, nem pedig magas alkohol tartalmukkal vagy éppen túlérett gyümölcsösségükkel. Igaz, ilyen borokat készíteni és fogyasztani is nehezebb talán, mint egy vastag, erős szerkezetű gyümölcsbombát. A fogyasztás nehézsége persze itt csak viszonylagos, mert gurulni gurul lefelé bármelyik, de az igazi szépségek felfedezéséhez kell némi szellemi és gyakorlati feltöltöttség és tapasztalat.

A Tamás Pincét olaszrizlingjeik révén ismertem meg, alighanem ezzel nem vagyok egyedül a klubban. Kiváló és nagyon úgy tűnik, időtálló borokat készítenek a fajtából, számomra egyszerűen kihagyhatatlanok a témában egy komoly sorból. Vörösboraikkal, úgy emlékszem, akkor találkoztam először, mikor 2007 nyarán a pincénél jártam. Azok még a 2004-esek voltak, ám a nehéz évjárat ellenére engem nem sikerült elriasztaniuk. Most 2006-os vöröseik vannak terítéken, akik lentebb is megírt élményeim szerint egy lépcsővel följebb léptek: ebben alighanem szerepe volt a jobb évjáratnak és a közben gyűjtött tapasztalatnak egyaránt. Azonban arra sem kell már sokáig várnunk, hogy meglássuk hová vezet a következő lépcső, ugyanis Tamásék példás kitartással frissített és informatív honlapja szerint február 20-án jönnek az újabb Tamás-borok.

A borászok sem mind szentek. A borversenyek szabályai kijátszhatóak. A bizonytalan fogyasztó bölcs tanácsadóra vágyik. És máris kész a baj. A fair play szelleme azt kívánná, hogy borversenyen csak kereskedelmi forgalomból beszerzett borokat bíráljanak. De többnyire nem így történik, ezért fennáll annak a veszélye, hogy olyan bor nyer díjat, amiből esetleg egyetlen hordónyi létezik. A győztesnek járó matricát viszont a másik száz/ezer hordóból/tartályból kikerülő távoli rokon viseli. Mi meg vakarjuk a fejünket, hogy milyen faszájúak kóstolnak a borversenyek zsürijében. Ugyanez igaz a bormagazinok értékeléseire. Csak kereskedelmi forgalomból beszerzett borokat lenne szabad bírálni, illetve kereskedelmi forgalomban már kapható borokat. Mert mire megyünk egy hordóminta értékelésével? Egyrészt minden borász tudja, hogy vannak jobb és rosszabb hordók/tételek, hiába került beléjük ugyanaz (vagy majdnem ugyanaz) a bor. Másrészt egy hordómintától a bolti palackig hosszú utat jár be a bor, és ezen az úton számtalan veszély leselkedik rá. Ennek a sokváltozós egyenletnek a borulékonyságára most Dél-Afrikából érkezett bizonyíték. 

Most kaptuk kézhez a Tokaj Reneszánsz és a Tokaji Bormívelők Társaságának sajtóközleményét a szerencsi szalmatüzelésű hőerőmű környezetvédelmi engedélyének kiadását jogszerűnek tartó bírósági ítéletről, és az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk. (Az előzményekről itt és itt (és a kettő között még nyolc további posztban) olvashatnak.)

Wachau avatott szakértője, Albert gazda, a minap egy érett rajnait kóstolt. (Egészségére.) Majd az erről szóló bejegyzés végén meg is alkotta a Knoll pince Kellerberg rizlingjének helyes időben történő fogyasztásának tételét. Eszerint wachaui borokat általában 3-4 évesen igyunk, kivéve ezt, itt minimum 7 év érlelés kívánatos. Mivel volt otthon egy 2001-es Loibenberg dűlős borom Emmerich Knolltól, így egy vasárnapi ebédhez fel is bontottam, kíváncsi voltam, hogy erre a tételre igaz-e a fenti megállapítás?

Bréking: Mint azt az MTI nyomán Index anyánk is írja, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság jogszabálysértés hiányában jogerősen elutasította a jövő nemzedékek országgyűlési biztosának a szerencsi szalmatüzelésű erőmű engedélyezési eljárásával kapcsolatos kifogásait. A bíróság mostani döntése szerint jogszerűen adta ki az Észak-magyarországi Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség a Szerencsre tervezett szalmatüzelésű hőerőmű építéséhez szükséges engedélyt. Vagyis épülhet az erőmű, ami ellen borászok, borkedvelők, természetvédők és még oly sokan tiltakoztak. Ezúton gratulálunk Hujber Ottó szocialista nagyvállalkozónak. Tevékenységére az utókor még sokáig emlékezni fog.

Aktuális cikkében Matt Kramer egy tipikusnak mondható helyzetet ír le: a beszerzésre kész fogyasztó körülnéz az üzletben, de amit ismer, az nem elég érdekes, amit nem ismer, arról nem kap megfelelő tájékoztatást, így aztán fogódzó nélkül nem vállalja a kockázatot, és üres kézzel távozik. Lehet persze, hogy a soha nem hallott borvidék soha nem hallott nevű termelőjének soha nem hallott fajtából készített bora tökéletes választás lett volna, de a szótlan, életunt vagy egyszerűen tájékozatlan eladó, és a sablonos, semmitmondó hátcímke nem tudja meghozni a kedvet a kockázatvállaláshoz. Pedig ez a vesztes-vesztes helyzet kis ráfordítással győztes-győztesbe lenne fordítható.

Nem olyan régen, decemberben kezdtem kalandozni az almaborok világában. Cseppet pontosabban fogalmazva: brit típusú, szénsavas almaborokat, azaz cidereket kóstolgattam. Már akkor rájöhettünk, hogy készítés módja tekintetében a cider inkább bor, viszont csomagolás, marketing és fogyasztás szempontjából inkább a sörhöz áll közelebb. Ez persze nem véletlen, hiszen például az angol piacvezető Bulmers jelenlegi tulajdonosa nem más, mint a Heineken. Az előző etapba négy angol cider került, ennyi most is lesz majd, kiegészülve egy ír és egy belga versenyzővel.

Ezennel pont kerül az elhúzódó újévi dőzsölés végére. Mint az előző részből kiderült egy jó és egy klasszis Szepsy furmint után az új év ünneplése drámai fordulatot vett: Pierre Frick almás rizlingjei nem egyszerűen elrontották a szánk ízét, hanem teljes resetre kényszerítettek. Csakhogy a folytatásban két Nicolas Joly-bor következett volna, amikről eleve sejtettük, hogy almásak lehetnek, ezért az óvatos borúlátás jegyében házigazdánk csak az egyiket bontotta föl. Joly-t gyakran nevezik a biodinamika „pápájának”, ám rossznyelvek szerint inkább az enciklikák szövegezése és az igehirdetés az erőssége, mintsem a borászkodás. Mások ellenben áhítattal isszák minden borát. Én egyszer már megégettem vele magam, de most azt reméltem, hogy kiköszörüli a csorbát (más megközelítésben: esélyt kapok, hogy kiköszörüljem a csorbát). Dupla kudarc. De azért a vég végén lösz vögösz (courtesy of Tandori).

Nagy vörösboros íz-túráink sorában a spanyolokkal viszonylag ritkán találkozunk, aminek vélhetően csak az egyik oka az, hogy sokkal kevésbé elérhetők itthon nagy minőségű boraik, mint az olasz vagy francia szépségek. A Vega Sicilia az egyetlen kivétel, de ezeknek a boroknak a hazai megjelenése is csak az Oremus létének köszönhető. A Bortársaság ugyan már évek óta hozza Miguel Torres borait, de hogy-hogy nem a pincészet nagyágyúiból soha nem jutnak el palackok hozzánk. (Meseszép merlot és syrah válogatás például). Most viszont nagy örömünkre szintén a Bortársaságnál megjelentek Alvaro Palacios priorati borai, akárcsak testvér pincészetének szépségei Bierzoból. Saját pincénkben is gyűlt már jó néhány ibériai finomság, így ideje volt egy spanyol kóstolót összedobni.

Miközben szeretett hazánkban épp omlik összefele a bormarketing, déli szomszédaink, a horvátok gőzerővel indultak el a nagyvilág borszerető közönségének meghódítására. Kis mennyiségekkel, de néhol igen jó borokkal. Ebben még hasonlítanak is ránk. Viszont - velünk ellentétben - következetesen és céltudatosan haladnak. És lassan ki is dugják fejüket az "other countries" imaginárius kalapjából.

Egyik nagykövetüket Cliff Rames-nek hívják, foglalkozására nézve pedig a francia tulajdonú New York-i vinoterápiás wellness-szálloda, a Caudalíe's sommelierje. Hogy miért választotta a horvát borokat, nem tudom, de ugribugri borcelebritásunkat, a szakállat növesztő Gary Vaynerchukot már meggyőzte. Várnám a magyar epizódot is a Wine Library TV-n, de sajnos azt gyanítom, hogy e várakozás meglehetősen hosszúra nyúlna. Tanítani való lecke a horvát bormarketingről (és csendes siránkozás a hazai állapotok felett):

Előrebocsátom: konyakozni nem szoktam. Sőt, a konyakról kifejezetten negatív emlékeim vannak, középiskolában menő dolognak tűnt ugyanis, ha valaki a házibuliba jugoszláv Napoleonnal állított be. A másnapokra ma is élénken emlékszem. Úgyhogy teljesen laikusként, viszont nagy várakozásokkal mentem a Royal Cognac House által szervezett kóstolóra.