Ceterum censeo. A bikaveres posztok elmaradhatatlan tartozéka egy mini-esszé a bikavér pokolra szállásáról az átkosban, jelenlegi imbolygásáról a pokol tornácán és a lelki üdvéért küzdő keresztes lovagokról. Örömteli tény, hogy a borban is sokszor hiányolt "polgári középosztály" fellángolásai egyre gyakrabban köthetőek a bikavér névhez (Tóth István 2000 BV vál., Szt. Andrea "Áldás" 2003, Buttler BV "Prémium" 2003). De hiába szépek ők hárman-négyen, ha némi túlzással bármely egri és szekszárdi cuvée viselheti ezt a nevet. Aki ma találomra leemel a polcról egy bikavért, sem minőségben, sem jellegben nem sejtheti, hogy mit fog kóstolni.

A közelmúltban kissé beleástam magam a chianti történetébe, és meglepően párhuzamokra bukkantam. Most csak annyit, hogy a chiantiért aggódó értelmiség szerint a Classico és a Riserva kategória válaszút előtt áll. A törvényben előírt legalább 80%-os sangiovese tartalom mellett ugyanis számos termelő csontig kihasználja a nemzetközi fajtákkal való fazonigazítás lehetőségét, és addig púderoznak, parfümöznek, míg a chiantiból gyümölcsös, selymes, könnyen csúszó bor nem lesz intenzív újhordós vaníliával. Ezeknél a boroknál a sangiovese szinte csak kolonc, amit kényszerből vesz a nyakába a merlot, a syrah vagy a cabernet. Az ortodox chianti-hívők szerint ez a chianti önfelszámolásához vezet, és kiadták a jelszót: Vissza a gyökerekhez! Ez a gyakorlatban a lehetőleg teljesen sangioveséből készített, fanyar, elegáns, jó savgerincű chiantihoz való visszatérést jelenti, ami elsősorban az étkezések nemes kísérője.

Ha az előbbi gondolatmenetet követve előírnánk, hogy a bikavérnek legalább 80%-ban a nálunk hagyományosnak mondható fajtákra kellene épülnie, azaz kékfrankosra, kadarkára, zweigeltre, akkor ezen a rostán az általam vérbeli bikavérnek gondolt mai bikavérek is mind fennakadnának.

Ennyit az elméletről. A közelmúltban kóstoltam egy "archetipikus" bikavért, egy névszédelgő "szuperszekszárdit" és egy potenciális "katicabogarat".

az alapanyag nyilvánvaló minősége, a bor tisztasága magával sodorja az embert

A komoly hagyománnyal rendelkező és a BV mellett a nehéz időkben is rendületlenül kitartó "őstermelők" egyike Vesztergombi Ferenc és fia. A 2000-es bikavérük klasszikusnak mondható, a 2002-est én zárkózottnak, de következetesen "vesztergombisnak" gondoltam. A 2003-astól vártam a teljes áttörést, hiszen az évjárat elit sorozata (Csaba Cuvée és a "Reserve" széria) számomra mérföldkő a nemzetközi fajták magyarországi történetében. Ráadásul, a bikavérhez nélkülözhetetlen kékfrankos mindig is erőssége volt a pincének (csak azt a Monarchiás olcsót tudnám feledni!).

Ez a bikavér következetes folytatása az eddigi vonalnak. Kezdetben zárkózott, inkább bútorillat, mint gyümölcs, szájban fanyar és egynemű – old-school Vesztergombi, semmi tuttifrutti. Idővel azonban ismerős jegyek bukkannak elő: cseresznye, cseresznyemag, cédrus, bors és paprika. Markáns tannin és savgerinc, erős közepes test. Kissé komor, férfias bor. Nem akar a kedvünkben járni, ám az alapanyag nyilvánvaló minősége, a bor tisztasága magával sodorja az embert. Egy vakteszten nem fogadnék rá; nem egypoharas bor. De úgy alakult, hogy három napon át kóstoltam oda-vissza, és összecsiszolódtunk: idővel egyre szebbnek találtam, a tannin kerekedett, a gyümölcsösség és a fűszeresség hangsúlyosabbá vált, és valószínűleg menetközben megtanultam az erényeit észrevenni. Azon ritka borok egyike, amiről el tudom hinni, hogy még komoly tartalékok vannak benne.
Erős 6 pont. (De talán lesz még 7 is. 3000 ft körül kapható imitt-amott.)

vonzó, behízelgő, élveteg. Muszáj szeretni.

Heimann Zoltán és fiai (bár a fiúk helyett inkább a feleségnek kellene a névben szerepelnie) hosszú évek óta Cervus néven palackozzák azt, ami lehetne akár bikavér is. A 2002-es Cervus tetszetős, de nem lehengerlő bor volt (egyébként szépen érik). Aztán a 2003-ast kissé beárnyékolta a Stílusgyakorlat, ami a nemzetközi stílus talán eddigi legszebb magyar megnyilvánulása volt. Az időközben kényszerű névváltozáson átesett Cervaest kb. féléve kóstoltam utoljára, és akkor a Stílusgyakorlat fűszeresebb és karcsúbb kiadásának tűnt. Mostanra mintha felnőtt volna hozzá. Szemben a Vesztergombi bikával a Cervaest nyugodt szívvel nevezném vaktesztre: az első pohártól az utolsóig vonzó, behízelgő, élveteg. Muszáj szeretni. Mesés dohányos, vaníliás illattal nyit, amihez pirosbogyós gyümölcsök és némi fűszeresség csatlakozik. Szájban is intenzív, élénk, kedves bor, beváltja az illat ígéretét. Ízében szilvalekvár, cseresznye, egy csipetnyi sárgabaracklekvár és szolid extraktédesség. A szekszárdi borokat általában jellemző paprikásság itt kevéssé észlelhető. A három napos próbatételt nem viselte olyan szépen, mint a Vesztergombi: harmadnapra már határozottan elváltak az újhordós, ill. a gyümölcsös jegyek (az előbbiek szilárdan álltak, az utóbbiak megroggyantak). De ezt a bort senki nem fogja három napon át inni.
6 pont

A Domaine Gróf Zichy Bikavér 2002-es valószínűleg a hazai mezőny matrica csúcstartója. Egyesek katicabogárnak becézik, mivel a palackon öt arany/ezüst petty hirdeti, hogy borversenyt nem rendeznek nélküle, és ritkán tér haza díj nélkül. A dolog egyébként működik: a mi körzeti hiperünk polcairól pillanatok alatt elkapkodták. Én beértem a pettytelen 2003-assal, gondolom, idővel majd jut neki is matrica. A magánkézbe került hajdani állami gazdaságok, ill. a díjnyertes borok nekem ezidáig nem jöttek be, de a Liszt Pincészetnek volt már egy-két jó dobása (pl. a Rézhegyi Pinot Noir).

Az eredeti terv szerint csak néhány órás levegőztetés után akartam megkóstolni, ám a bontást követően beleszagoltam, és azonnal elszégyelltem magam: a bódító, tiszta illat majd kiugrott a pohárból. Ráadásul, ez az a fajta dús erdei gyümölcsös, málnás illat, amire nagyon kevés vörösbor képes – leginkább örökös kedvencem a Tóth István BV válogatás. Nem sejtettem, hogy innen lejtmenet következik. Nem értek a borkészítés mesterfogásaihoz, ezért csak annyit tudok rögzíteni, hogy valahol elrontották a játékomat. A korty még ígéretesen indul, de aztán a magas alkohol és a favágó tannin mindent szétbarmol. Mintha egy szép szarvasgerincet valaki csúnyán odaégetne, aztán egy agyoncukrozott, műanyag áfonyaöntettel próbálná meg a bűnt palástolni. (Korábban valahogy megértőbb voltam a korty végén robbanó tanninrepeszekkel szemben, azt hittem, hogy ez természetes, de amióta fehérbor-leckéket veszek, leszállt a tűrésküszöböm.)

Másnap visszakóstolva: kihűlt, üszkös maradványok. A gyümölcs elillant, a tannin brutalitása megkopott. Ami megmaradt, abban nincs sok köszönet: fa és kesernye, és nyomokban egy jobb sorsra érdemes élénk szekszárdi bor.

Tanulságos bor, de tanulópénznek drága. 3 pont.