Mióta Takler Ferenc az Év Labdarúgója lett 2004-ben, annyit írtak róla különféle bor- és egyéb szaklapok, hogy felesleges szócsépelés volna itten bemutatást, vagy bármi hasonlókat írni róla. Hisz mindannyian tudjuk, hogy mennyi baja volt a visszaigényelt de meg nem kapott ÁFA-val, hogy a merlot náluk a családi kedvenc, és hogy patikamérlegen, valamint komoly családi viták során dől el a Takler-borok stílusa. Azt a népi anekdotát kevesebben ismerik talán, mikor is a körzővel rajzolt Lennon-szemüveg első számú hazai manifesztációja, megasztárok és megaslágerek szellemi atyja, Presser Gábor zenész a Vylyan pincészetnél járt a magyar Decanter életmódmagazin szervezésében, azt pedig végképp nem tudja talán senki sem, hogy mi köze van ennek a Takler-pincészethez, de talán egyszer ez is kiderül.
Taklerékben én leginkább azt szeretem, hogy nincs "alsó kategóriájuk". Míg hazánk számos sztárborásza vakítja a parasztot mindenféle ihatatlan szutymadékok lakossági fogyasztásra (értsd: hipermarket alsó-középső polc) való letöltésével, addig Takleréknél ez másképp működik. Ők a költséghatékony borokat is összerakják rendesen, legfeljebb nem a legbrutálisabban hozamkorlátozott tőkékről, és nem a legjobb talajú dűlőkről szüretelik hozzá az alapanyagot. Hosszasan el kellene gondolkodnom, hogy egyáltalán kóstoltam-e valaha igazán rossz Takler-bort. Talán sosem. Valahol mélyen hátul (Kozsósan: dipinszájd) tehát meghagyják az ember fiában azt az imaginárius szalmaszálat, hogy a globálimperializmus viharával dacolva nem csupán gazdasági vállalkozást üzemeltetnek ők, hanem a szó nemesebb értelmében vett borászatot is.
Frissebb szortimentjük néhány elemét (régebb óta piacon pörgő boraik némelyikével egyetemben) február utolsó csütörtökén kaptuk pohárvégre a Kinizsi utcai Monarchia borszaküzletben (hiába no, nekem is nő az átfutási időm). A borok között találkoztunk régi ismerősökkel és ismeretlen versenyzőkkel egyaránt. Felfedtük Presser Gábor sötét titkát, és megismerkedtünk a feketecímkés elitalakulat három újdonsült padawanjával is.
Takler Chardonnay 2005:
Illatában golden almát, körtét (abból is inkább a legillatosabb
testvért, Vilmost), valamint friss szőlős jegyeket találunk. Kellemes, gyümölcsös illat, üde és friss. Némi forgatás után egy édes,
talán mézre hajazó illatjegy is feltűnik. Belekortyolva élénk savak,
picit kilógó alkohol, és egy némileg még zabolátlan, kócos bor érződik. Van még ideje összeérni, így is frissítő és üde, de még valahogy nem az
igazi.
3 pont.
Takler Rosé 2005:
A 2004-es elsöprő sikere után nagy várakozással tekintettem az új
évjárat új rozéja elé, jó előre többkartonos beszerzéseket és
rozémámorban úszó nyári délutánokat vizionálva. A bor azonban sajnos nem
hozza a 2004-es minőségét. Taklerék a gyenge évjárat miatt inkább a
rozéba dobálták a cabernet-tőkék termésének nagy részét is, de a rozén
– sajnos – sokat ez sem segített, ha a 2004-est vesszük
viszonyítási alapnak. Nem volna ez amúgy egy gyenge versenyző, csak
magas a mérce. A bor halványabb pink színű, illatában eper, kis alma,
némi tuttifrutti érződik. Ízében paprika és meggy, valamint erőteljes
savak jelentkeznek némi szénsavassággal támogatva. Üde, lendületes bor,
de a savak túltengnek benne, végigkísérik az egész kortyot a
lecsengésig. Talán lesz még jobb is.
3 pont.
Takler Kadarka 2004:
Történt egyszer – nem is oly rég – hogy Presser Gábor a
Vylyan pincészethez látogatva felemlegetett egy régi történetet,
miszerint az átkosban az a kadarka volt a nagy szám, amelynek üvege
koszos volt, dugója pedig penész-lepte kívülről, és vörösre ázott
belülről. A túrát szervező Decanter életmódmagazin jótollú újságírója
ebből azon nyomban le is vonta a megfelelő következtetést, és kommentben
sietett megjegyezni, hogy most bizony nem "felázott dugójú,
rissz-rossz, penészes kadarkákat, hanem finom borokat"
kóstolnak ők. A kommentből viszont Takler Ferenc kadarkatermelő is
levonta a megfelelő következtetést és ennek a kóstolón hangot is adott,
a részleteket inkább mindenkinek saját fantáziájára bíznám.
Ellenben kétségtelen tény, hogy a Takler-kadarka se nem rissz-rossz, se
nem penészes. Kadarkához képest viszonylag régóta piacon van (2005
januárjában kóstoltam először), és még bőven ereje teljében pompázik. Buja, fűszeres, sokrétű, és a kadarka-sztereotípiákhoz képest jókora
testű bor. Színe is sötetebb a kadarka-stílnél, már majdnem vörösboros. Illatában meggy, vegeta, némi bőr, fűszerpaprika, majoranna. Szájban is fűszeres, telt. Magas és elegáns, a korty közepétől szép
kesernyékkel, ezek folytatódnak a lecsengésben is. Nem nagy bor, de egy
egyéni szín a cabernet-ktől fuldokló vörösboros világban, ideális
beszélgetőbor.
4 pont
Takler Bikavér Reserve 2003:
Ez az a bor, melyet hazánk már szinte összes borisszája legalább
százszor kóstolt, újdonságot ezért nem is vártunk tőle. A papírformát
azonban hozta, továbbra is szép, komplex bor: Illatban meggy, füst,
avar, némi állatos jegyek, ízben széles és magas, közepest testű,
tanítani való egyensúlyt mutat. Kicsit édes, de mégsem újvilági stílusú
bor szikár savgerincen, hosszú lecsengésel, érett tanninokkal. Még
mindig jó inni.
5 pont
Takler "Noir Gold" Kékfrankos Reserve 2004
(hordóminta):
Azért nehéz szembesülni ezzel a borral, mert az ember emlékeiben élénken
vibrál a 2003-as Noir Gold ízvilága a maga túlérett, édesbe hajló
jegyeivel, hatalmas testével, ez a bor pediglen nem az. Mi több: nem is
olyan. Van persze hasonlóság, de alapvető különbségek is. Hogy mást ne
is említsek: semmi túlérettség, már csak évjáratilag se. A bor már
illatban is kellően visszafogott, meggy, csokoládé jegyei jönnek, némi
füsttel kiegészítve. Ízben kicsit dominál a hordó, diós, tölgyes
aromákkal kell szembesülnünk az egyébként szép gyümölcsösség mellett. Az
alkohol kicsit kilóg az egyébként méretes testből, összességében ez egy
szép bor, de nem több.
4.5 pont (istenemre, nem tudom eldönteni. Na jó, legyen 5.)
5 pont
Takler "Noir Gold" Kékfrankos Reserve
2003:
Megjött mindjárt a referencia is, a túlérett, az újvilági stílusú
2003-as. Nem nagyon tudok róla sem újdonságot elárulni (főképpen,
hogy Alföldi Merlot pár hete már hősénekbe öntötte vele kapcsolatos
érzéseit), továbbra is csodás bor. Illata főként a meggyre,
szilvalekvárra és a füstös-pörköléses, hordós aromákra (vanília,
csokoládé, kávé) épül. Ízében kerek, nagy testű, kevés savval de sok
tanninnal, kicsit csípős alkohollal, szép harmóniával, szépen integrált
hordós aromákkal. Nagy és erőteljes bor, nem egy "szokványos",
gyümölcsös kékfrankos. Továbbra is egyike kedvenceimnek.
7 pont
Takler Regnum 2003:
A Regnum Taklerék (egyik) csúcsbora. 2003 pediglen igen kedvező
vörösboros évjárat volt, itten tehát valamiféle csodának,
megvilágosodásnak, revelációnak kellett volna történnie. Nem történt.
Talán bennem van a hiba, de valahogy nekem a Regnum (és nemcsak ez,
hanem elődje, a 2002-es is) egy csodálatos, erőteljes, túlérett,
nagytestű, robusztus, koncentrált bor, amiből viszont rendszeresen
visszatérő jelleggel hiányolni szoktam a fineszt, az eleganciát. Így van
ez a friss, 2003-assal is: valahogy engem nem fogott meg. Kétségtelen
ugyanakkor, hogy ez egy igazán nagy bor, annak minden stílusjegyével. Koncentrált, hatalmas testű. Illatában túlérett (már a cefrésségbe
hajló) szilva, meggy, kapor, fás-pörköléses aromák, aszalt gyümölcsök és
tinta. Hatalmas test, magas alkohol, markáns, maszkulin
erőbor-stílusjegyek. Ugyanakkor köze sincs a korai villányi
tanninbrutalitáshoz, ezek a cserek érettek, kerekek, szépen integráltak. Ha erőbor, akkor abból az egyik legszebb. Kicsit több finesszel már
kikiáltanám róla, hogy az ország egyik legjobb bora. Így csak azt
mondom, hogy igen-igen szép bor.
7 pont
Takler "Proprietors Reserve" Cabernet Franc
2004:
Némi csodálkozással fogadtuk többen, hogy a (főleg 2003-hoz képest)
gyengébbnek tartott évben Taklerék mégis úgy döntöttek, hogy kijönnek
ezzel a borral. Ezzel, melynek 2003-as évjáratáról szinte kizárólag
felsőfokon, elcsukló hangon és szent áhitattal nyilatkoztak a bor
barátai szerte a világon (talán ezért is maradt belőle fájóan kevés
palack belföldön). Takler Ferenc megnyugtatott minket: ez a bor nem
olyan, mint elődje. Egyrészt 2004-ben ez lesz az egyetlen csúcsboruk,
másrészt igencsak visszafogták a hozamokat az időjárásnak megfelelően
(hektáronkénti 18 mázsáról susmorogtak a szekszárdi madarak),
harmadrészt a stílus is módosult egy picit.
És a bor valóban nem olyan, mint a 2003-as, de a maga módján –
szerintem – ugyanolyan közel áll a tökéleteshez, mint amaz.
Illatában meggy, föld, vanília, gomba, fűszerek, kávés-csokoládés
aromák, csodásan komplex, gazdag és mély. Szájban nagy testű, széles,
magas, határozott, koncentrált, de nem bántó. Fűszeres, pikáns ízű,
fineszes, elegáns, kifinomult. Lecsengése szinte végtelen. Az ilyen
borokért daliásabb időkben vérre menő párbajokat vívtak volna.
8 pont
Kóstoló után a borász többeket megkérdezett személyes kedvencéről, én – őszintén szólva – nem tudtam dönteni. A Proprietors Reserve és a Noir Gold is letaglózó, napokra szóló élmény, más stílusban, más árfekvésben, de a maga módján meghatározóan szép. A Regnum is többeknél kiverte a felsőkategóriás hurrák és ejhák szintjét, és összességében mindhárom "feketecímkés" igen parádésan vette az akadályt (a 2004-es Noir Goldot most – hordóminta lévén – nem számoljuk a feketecímkések elit köreibe). Ugyanakkor jól látszik a borász törekvéseinek iránya mint az újvilágiasra hangolt borok, mind a hazai stílusra faragottak tekintetében, és összességében is úgy látom, hogy nagyon rendben van a pincészet termékskálája, évbortermelője-cím ide, vagy oda.
Utolsó kommentek