Egy kedves barátom, értesülvén arról, hogy egri bortúrára készülök, figyelmeztetett, hogy ez az út meg fogja változtatni az életemet. Ha azt nem is, egy-két ácsszöget ütött a fejembe. Eredetileg 2 pincét készültünk meglátogatni, 2,5 lett belőle. A St. Andreába és a Vincze Bélába full hivatalosan, a Tóth Istvánba belógtunk.

Első útunk a magyar borászat szentfazekába, a St. Andreába vezetett. Ha van a magyar sajtóban szeplőtlen pincészet, akkor ez az. Nem, hogy rossz szót nem írtak róluk, de még nem is mondtak (ja, de mégis, Szekszárdon kétségbe vonták a bikavérük vérvonalát). De biztos, ami biztos – néhány millát nem sajnálva – összedobtak egy saját magazint is, ahol sűrítve olvasható minden dicséret. A leírások és az anekdoták alapján, nem csak a borászat, hanem a Lőrincz család is szent. Annyira rokonszenvesek, szerények és barátságosak, hogy szinte nemzeti érdekünk, hogy sokasodjanak. De hadd szálljak be én is a hagiográfiai licitbe: szerintem nincs még egy hazai pincészet, ahol ilyen tisztán vennék a nemzetközi bormarketing-adást. A St. Andrea olyan mintha egy tankönyv lapjairól lépett volna le.

Nézzük a hozzávalókat:

1. Végy egy provokatív, könnyen megjegyezhető nevet! Nekem ugyan nem kenyerem a szentségelés, és továbbra is csak szabad-a-gazdával tudok válaszolni arra az általános műveltségi kérdésre, hogy a kánonjog szerint ki az a személy, aki a feleségét boldoggá avathatja?, de ez egyéni szocprobléma.

2. A bor számára a legfontosabb út az, amelyik a polctól a pénztárig vezet. Ehhez vagy bejáratott név, vagy látványos, könnyen azonosítható, igényesen kivitelezett címke szükséges. Az előbbiben a Szentandi szépen halad, az utóbbiban piacvezető.

3. A bor neve ne legyen se hétköznapi, se érthetetlen! Itt szintén bónuszpontokat szereznek, hiszen a holtnyelvbuzi magyar borászok névadási gyakorlata után (Carissimae, Solus, Merum, Duennium, Primarius, Capella, Loliense, stb.) a Merengő, a Napbor és a közeljövőben piacra kerülő Kutyafája friss fuvallatként hat.

4. A T. Fogy. a legjobb fajtát keresi. A Szentandi kínálata nemzetközi és trendi. Az ABC-mozgalomban ("bármit, csak ne cabernet-t", ill. "bármit, csak ne chardonnay-t") benne is vannak, meg nem is (cs. kilőve, chardonnay dűlőszelektálva). Bár vanni van, a magyar fajtákat, az Olaszrizling kivételével, nem nagyon futtatják. (A kf.-t és a kadarkát a bikavér nyeli el.)

5. Ha van szalonképes trend, nyergelj, fordulj! Most éppen a terroir a V6-os dakotaló. A terroir-étosznak ugyan része volna a világfajták mellőzése, azaz a visszatérés az "őshonos" fajtákhoz és az "őstermelői" módszerekhez, de ekkora kockázatot egy sikerorientált és becsvágyó pincészet aligha vállalhat. A Szentandiban mindenesetre elszántan faggatják a termőhelyet (courtesy of Alkonyi László), és a művelt magyar alkoholista karácsonyfája alá az első terroir-kóstoló-kittet (Tokajt nem számítva) a Szentandi hozta el dűlőszelektált boraival.

6. Építs brandet vagy nyomj a régibe kollagént! Bár az Egri Bikavért mindenki megdúlta, a Tokajin kívül mégis ez az egyetlen külföldön is ismert magyar borbrand. Valószínűleg könnyebb lesz finom megkülönböztető jelzésekkel új pályára állítani, és a vevőkkel elhitetni, hogy ez már egy pedigrés magyar szürke vére, mint egy csontúj törzset a Petri-csészében összehegeszteni és a piacra bevezetni. A legkézenfekvőbb ezirányú próbálkozást, a bikavér superiort azonban úgy tűnik, hogy megfektette a bürokrácia. Ez minden bizonnyal érzékeny veszteség a Szentandi és személyesen Lőrincz György számára, minthogy ők voltak a gründolásban, a szabvány kidolgozásában és a bv. sup.-értékesítésben a legaktívabbak.

7. A T. Fogy. vevő a minőségre. A Szentandi borok röhögve hozzák a magyar átlagot. A csúcsokat még nem ostromolják (árban sem!), de lőrét sem ittam tőlük soha. Én nagyjából a prémium-kategória alsó harmadában helyezem el őket. És valószínűleg a St. Andrea ma a legegyenletesebb teljesítményt nyújtó magyar borászat.

8. Csatlakozz a legjobb értékesítői hálózathoz! A Szentandit a Bortársaság nyomja ezerrel, és ez még akkor is mennyben köttetett házasság, ha olykor egy kis hipermarketes polcon térdeltetés is becsúszik.

9. És persze végy egy tőkeerős csendestársat! Ez is megvolt, de elhunyt. Biztosan lesz másik. Erre a lendületben lévő szerelvényre érdemes fölkapaszkodni.

Burgundiát Egerszalókra!

De lássuk, mit láttam a helyszínen! Dizájn-főhadiszállás nagyjából a semmi közepén (stílusában is). Az enteriőr a világ bármely hasonló méretű pincészetének díszére válna. Az egész komplexum úgy, ahogy van nemzetközi színvonalú és ízlésű. Lehet, hogy van benne valami magor csavar, de akkor jól elrejtették. Egy-két évtizede ez még vegytiszta bók volt (világszínvonalú, mondták), ma már én sem tudom, hogy hányadán állok vele (uniformizált, globális, hörgik).

A pince és a technológia azonban némileg anakronisztikusnak hat, különösen annak tükrében, hogy a borok mindig nagyon tiszták és technológiailag hibátlanok. Az enyhén elcseszett kivitelezésű pince-szakaszban az egyik fő látványosság pl. az árnyékszék-fedeles fa erjesztőkád. [17] Ugyanez pozitívabb hangütésben: a Szentandi szabadnak született. Nem ismer határokat, könnyedén szökell át a kézműves/technológiai bor vagy a hagyományőrző/korszerű eljárások közötti frontvonalakon. Az új program, Burgundiát Egerszalókba!, is a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében fogant. Szerintem ezek a tájegység-, és hagyományátültető programok nem sok jóval kecsegtetnek (Villányból sem lesz Újbordó, hál' istennek), de nem vagyok én de Maistre, hogy előre károgjak.

Mindenesetre Egerszalókon robog a burgundi úthenger. Nem tudom, hogy a kékfrankos, a cabernet franc vagy éppen a kadarka mit szól majd a burgundizáláshoz, de az is előfordulhat, hogy a bordói kényszerzubbonyból szabadulva kivirulnak. A pinot noir meg nyilván erre várt. A nálam okosabbak szerint a 2003-as Szentandi az első igazán pinot-s pinot itthon. A lehető legjobbkor érkezett, mert globálisan már tombol a pinot-láz. A cabernet-imperializmus után nyakunkon a pinot-dekadencia. Jöhetnek a nüanszok, a beteges kifinomultság és a kurvadrága Riedel-poharak. A lábszagú idegenlégiósok után a rózsaszirmok, a tejszínhabos eper és a pasztellszínek. Én nem bánom, csak nehogy az legyen a vége, hogy pinot címkével vérszegény cabernet-ket sóznak majd ránk.

Egyébként a mi közelmúltbéli mini pinot-vaktesztünkön jól befürödtünk a Szentandi 2003-as PN-jával. Még abban az erősen újfás vonulatban is, amihez tartozik, akadt szebb: a 2003-as Heimann prototípus és a nagyszériás Malatinszky Noblesse 2002-es. A Weninger 2002-ese pedig kenterbe verte az összeset. A Szentandi Pinot-ja egyedül a rosé-szerű halványságban villogott. Úgy látszik, nekünk még tanulnunk kell ezt a műfajt. Akik már vágják az igazi burgundi stílust, azt mondják, hogy a magyar pinot-kból hiányzik a könnyedség, túlságosan testesek. De ki tudná megmondani, hogy ez a hozzánemértés következménye vagy éppen a mindenható terroir megnyilvánulása? (A mi kóstolónkhoz hasonló eredményt hozott Thomas Zöbeliné – ki ő? – a Borportálon.)

Pornó helyett intellektus

A pincészet hosszútávú jövője szempontjából a 30 millás kérdés persze az, hogy az áramvonalasított Szentandi borok képesek lesznek-e a borfogyasztókat a komplexitás és az elegancia intellektuális örömével kárpótolni a testes/tanninos bordói stíl taktilis örömeinek elveszítéséért. A művelt alkoholisták maroknyi előőrse – az a 3-400 borbuzi, aki képes naponta átfésüli a netet egy boros hírmorzsáért – bizonyára hajlandó lesz 3-4 palack árát leszurkolni, hogy kitanulja, megismerje és megszeresse az új dezájnt. Kétséges azonban, hogy a borfogyasztók bordói stíluson szocializálódott derékhada ad-e majd második-harmadik esélyt a szép, de deszka Szentandinak. (Ellenben nem kizárt, hogy a borral most ismerkedőknek jobban bejön majd ez a feminim stílus, és a villányi erőboroknak bealkonyul.)

Noha a "Burgundit Egerből!" viszonylag új program, a pincészetet mintha kezdettől fogva jellemezné a hagyományos "magyar" fajták és stílus kerülése. Hiába hajtogatja ennek az ellenkezőjét a papagájkommandó, még a hungarikum-gyanús bikavér és olaszrizling is nemzetközi stílusú. A pince zászlóshajója, a Merengő besorolhatatlan (volt már tiszta CF, most éppen Bv. Superior, és furcsa módon megmaradt bordói jellegűnek), a Napbor a magyar hagyománnyal szakítva selymes és édeskés, a rosé barrikolt, komplex és nem pezseg. Tudom, hogy szentségtörés, amit mondok, mert a borász valójában lánglelkű költő, akinek alkotóerejét vétek volna műfaji gátak közé szorítani, de azért szívesen meghallgatnám, hogy Lőrincz György hogyan nyomja a bluest egy szál gitárral (étsd: kadarka vagy KF).

A helyszíni kóstoló alapján a 2003-as merlot, a CF és Merengő is nagy előrelépés a 2002-eshez képest. És bár enyhén szólva nem vagyok egy fehérspecialista, én a 2004-es Napbort is a 2003-as elé helyezem, mert élénkebbnek találom (igaz, én pont azt nem szerettem a Napborban, amiért mások rajongtak érte). A 2004-es pinot gris és a Sziráki Chardonnay pedig abszolút élvonal. Viszont csalódás volt a 2003-as pinot noir, ami közvetlenül a bontás után alig mutatott valamit.

Visszakóstolni eddig a 2003-as merlot-t és a 2004-es rosét állt módomban. Mindkettő csattanós választ adott az elméleti kételyeimre. A merlot egy hibátlanul elkészített, karcsú de komplex és fajtajelleges vörös, ami 2.050 ft-ért abszolút best buy. A rosé pedig egy olyan új stílus pionírja, amit remélem, hogy idővel mások is követnek: nem kánikulai instant fröccsbor a gyengébb minőségű vagy fölösleges szőlőből, hanem értően komponált, komplex és teljes élményt kínáló különlegesség. Az én ízlésem szerint a legszebb magyar rosé.

*

Paley annak idején azt mondta, hogy ha az ember egy mezőn barangolva a fűben egy órát találna, majd otthon alaposan megvizsgálná, akkor látván a finoman illeszkedő fogaskerekeket és rugókat, óhatatlanul azt a következtetést kellene levonnia, hogy amit lát, az csakis egy értelmes tervező munkájának lehet az eredménye. Ezzel a metaforával az evolucionisták azon érvét akarta megcáfolni, miszerint a véletlen változások hosszú és kusza láncolata egy kis evolúciós noszogatással képes lehet olyan bonyolult és kifinomult szerveket létrehozni, mint az óránál ezerszer összetettebb emberi szem. Én nem vagyok Paley, és a St. Andreát sem a mezőn találtam, de óhatatlanul azt a következtetést kellett levonnom, hogy amit látok, az nem lehet véletlenek láncolatának csodaszámba menő eredménye. Ezt a pincészetet a kezdetektől fogva nemzetközi piacra szánták. A fajtaválasztéktól a borok stílusán át a marketing munkáig bezárólag semmi sem "magyaros". Mint ahogy az a kifinomult ízlés, az a naprakész érdeklődés és az a vérprofizmus sem, ahogyan a birtokot igazgatják. Hosszú időn át nem értettem, hogy egy 60.000 palack volumenű, viszonylag fiatal és per pillanat bizonytalan anyagi hátterű borászat miért költ ilyen látványosan erőn felül a reklámra és az arcépítésre, amikor egyáltalán nincsenek eladási gondjaik, sőt. Most már érteni vélem. És a gulyás-kommunizmusban szocializálódott, érzelgős értelmiségiként vérző szívvel veszem tudomásul, hogy ez lehet a magyarázata annak is, hogy miért eszi a nemes penész tízezerszám a szintén egri Tóth István bámulatosan szép és magyar borait a tufapincéjében. (Jól picsán is tudnám rugni érte a Monarchiát!)

Szóval, bárki engedte be a stylistot a présházba, jól tette. (Csak ne nőjön a borász fejére!)