"Szép bor az, amelyik érdek nélkül tetszik."
Kant után szabadon

Az ember egy önzésre programozott génrobot, akinek gyárilag maga felé hajlik a karja, és folyton azon mesterkedik, hogy csuháját a másik levesébe juttassa. Ezért van szükség a vaktesztre. Köznapi tapasztalat, hogy még egy tét nélküli baráti vacsorán is akadnak olyanok, akiket csak az izgat, hogy verbálisan megköcsögöljék a másikat, és a borába beleverjék a csúfot. Ők azok, akikben igazán virulens önző gének csapolják a hormonfröccsöt, amitől aztán beindul az intellektuális szarvasbőgés a suták legnagyobb riadalmára. A közösbe bedobott palack egyfajta agancs-pótlékként funkcionál, és úgy látszik, nincs szebb, mint a másik agancsával verni a csalánt. Vagyis az én borom legalább Masseto vagy Ch. Margaux, a tiéd maximum homoki-asztali. Ebből a reménytelen helyzetből csak a tudatlanság vezethet ki. Mert nehéz úgy hazudni, hogy nem ismerjük az igazságot, mondta valahol EP. A megkopott igazság helyére az érdeket behelyettesítve: nehéz úgy a malmunkra hajtani a vizet, hogy nem tudjuk, melyik a malmunk.

A nagytudású zsüri, ha teheti, csalni fog

A vakteszt komoly előkészületet igényel. Abból kell kiindulnunk, hogy pánikba esett vendégeink vagy éppen a nagytudású zsüri mindent elkövet, hogy ne égjen be, érdekei ne sérüljenek, alaptalan kijelentéseiért ne kelljen látványosan meglakolnia, tehát, ha teheti, csalni fog. Ezért a poharába kerülő italon kívül minden támponttól meg kell fosztanunk. A tökéletes vakításhoz 3+1 tényezőre kell figyelnünk:
1. dugó
2. kapszula
3. a palack formája és színe
4. a hőfok

Amennyiben a társasághoz tartozik egy nagykorú antialkoholista vagy kiskorú, de már beszámítható és jól idomított gyerek, akkor minden sokkal egyszerűbb. Mindössze annyit kell tenni, hogy egy külön helyiségben elhelyezzük a fölbontott palackokat, a kedves kivülálló összekeveri őket, tollal/matricával megszámozza a palackokat, egy tálcán beviszi a poharakat és mindegyikbe 4 cl-t csorgat, majd kihozza őket és átadja a beszart vagy nagytudású zsürinek, és amikor véget ért a kör, a poharakat a sötét szobában újratölti a soron következő borral. Ez nekünk még sohasem jött össze (mindenki iszik, ill. a gyerekeknek ez már túl bonyolult és nem kellően motiváltak).

A második változatban gondoskodni kell arról, hogy magunk se tudjuk melyik palack mit rejt. A dugót kihúzzuk és a kapszulát teljes terjedelmében eltávolítjuk. Ezután egy bő tasakba – ami maximálisan takarja a nyakat és elrejti a palack formáját – csomagoljuk a bort (jobb híján reklámszatyor is megteszi, az alufólia viszont alkalmatlan, mert túl testhez álló, és egyedi ráncokat vet). Ha a palack színe, alakja túlságosan jellegzetes, akkor tanácsos a bort egy másik palackba átönteni. (Akinek megvan az augusztusi magor Decanter, az megnézheti, hogy miként lehet a szigorú szabályokat látszólag betartva kijátszani a vakságot: a 26. oldalon középen jobbra látható fotón világosan látszik, hogy pusztán a palack szabadon hagyott nyaka és szája is mennyire árulkodó. Ennyi segítség egy közepesen tájékozott pohárnoknak bőven sok ahhoz, hogy minden szereplőt előre azonosítson.)

Szellőztessünk!

Mivel nekem régi mániám, hogy a vörös borok többsége néhány órás szellőztetés (olykor egy egész nap) után mutatja meg a valódi (szebbik) arcát, ezért arra szoktam kérni a kóstoló beszállítóit, hogy aznap délben dugótlanítsanak (még jobb volna persze, ha előző nap minden bor a helyszínre érkezne). Minthogy a vendégek és a palackok gyakran 4-5 helyről érkeznek, gondot szokott okozni a hőfok. A kiugróan hideg vagy meleg bor a tulajdonos számára fölismerhetővé válik (és annak is, aki a vakítást végzi, hiszen jóideig babrál vele), ráadásul, fölborítja az esélyegyenlőséget. Ez ellen azonban nehéz bármit tenni.

Népi megfigyelés, hogy bármely kóstoló-sor első bora hátrányt szenved a többivel szemben. Ha egy vakkóstolón végig ugyanazt a bort szolgálnánk föl, a sorban előre haladva a t. zsüri azt egyre jobbnak találná. (Ez még akkor is így van, ha rendeltetésszerűen használjuk a kármentőt. Egyébként határozott meggyőződésem, hogy amikor szakszerűen és következetesen köpünk, az ízlelés egy dimenzióját elveszítjük.) Ezért legalább az elsőt érdemes a végén újrakóstolni. De még jobb, ha egy általánosan ismert, bejáratott etalonnal nyitunk, ami egyúttal a pontozáshoz is támpontot ad.

A tárgyi feltételek megteremtése után jön a legnehezebb feladat: a humán erőforrás kezelése. Van, aki lámpalázas, van, aki ballábbal kelt, van, aki taknyos, van, aki pofázik, van, aki a fejét csóválja, és van olyan, aki látványosan élvez. A jó házigazda igyekszik rendet tartani a körletben, de futkosó és sika-mika nélkül nehéz fegyelmezni. Fájó, de a renitens szónokokat és pantomimművészeket idővel le kell építeni.

Az érdekek és így a hazugság kizárásán túl, a vakteszt további pozitívuma, hogy összpontosításra késztet. Mindenki igyekszik magából kihozni a maximumot. Persze a lámpaláz vagy egy zúzós szénanátha mindent felülír.

A vakteszt sötét oldala

A vakteszt előnyei tehát nyilvánvalóak, mégis meglepően sok minden szól ellene. Egy profi borteszt során a mászterek akár többszáz mintát is végigkóstolnak egyetlen nap leforgása alatt. Ilyenkor általában kevesebb, mint egy perc jut egy borra. Ez óhatatlanul arra emlékeztet, mintha valaki egy regényről úgy akarna véleményt mondani, hogy minden oldalon csak az első két mondatot olvasta el. Újabb problémaforrás, hogy a zsürorok is fáradnak, ezért mindig lesznek olyan borok, amelyek nem saját hibájukból süllyednek el a középszer tengerében, hanem a kóstoló tompultsága miatt. Végezetül ez a fajta kóstolás alapvetően hibakeresés, ami magánviseli a negatív hozzáállás minden hátrányát.

A baráti, amatőr kóstolókon a futószalag-kóstolás réme nem fenyeget, és a hibakeresés is kevésbé valószínű. De az egy borra jutó idő ilyenkor is max. 4-5 perc, és gyakran ezen a rövid intervallumon belül is sokat változik a bor. Számomra meghatározó élmény volt, amikor először fedeztem föl, hogy ugyanaz a bor mennyire más karaktert mutat órákkal később, vagy esetleg másnap. És ez nem csak azért van, mert a bor úgymond kinyílik, hanem azért, mert a saját kóstolási diszpozíciónk is hatalmas ingadozásokat mutat. Ideális esetben 2-3 órán át háborítatlan nyugalomban – lótuszülésben, mint egy hedonista-buddhista a présháza verandáján – kellene egy borral ismerkednünk. És gyakran még ez is kevés; vannak borok, amelyeket csak a 3-4. találkozás után szerettem meg.

A profi kóstolók hibakereső attitűdje az amatőrt ugyan ritkán fenyegeti, de az ide-oda kapcsolgatás negatív hatásától ő sem menekülhet. Egy nagy bor árnyékában a tisztes átlag csapnivalónak tűnhet, míg egy lefolyóba való lőre mellett bordói aranyérmesnek. A vakkóstolókon a pontozás kényszere miatt a különbségek fölnagyítására törekszünk, ami szintén torzulást eredményez. Mindenki a primér, szembeötlő, könnyen azonosítható jegyekre ugrik. Egy kiegyensúlyozott, elegáns bor így könnyen elbukhat csupán azért, mert nem harsány és tolakodó. Végezetül, egy bort lepontozhatunk azért is, mert egyszerűen más, mint a többi, és menetközben nem tudunk, nem akarunk új pályára állni. Én személy szerint ezt látom a sorozatkóstolás legnagyobb hátrányának. Az egyik legszebb élmény, amikor valami újat tanulunk meg értékelni. Ehhez azonban figyelemre és türelemre van szükség. Az eszményi kóstolás az, amikor a bort már nem mi gyötörjük keresztkérdésekkel, hanem hagyjuk, hogy maga beszéljen.

Összességében tehát a vakkóstoló szükséges rossz. (Nem mellesleg, remek társas játék.) De elmélyültségét tekintve inkább az állásinterjú és az IQ-teszt mellé helyezhető: kiszűri a reménytelen eseteket, esélyegyenlőséget biztosít a tehetséges fiatal versenyzőknek és kijelöli az elmélyültebb figyelemre méltó borokat.