Az Economist életmódkiadványában, az Intelligent Life-ban (2005 nyári szám) jelent meg John Andrews cikke, amely megfutja az obligát köröket a Nossiter-film és a Kerülőutak körül, mint minden nagy magazinos boranyag, de fő állítása eléggé súlyos, és nagyon egybecseng mindazzal, amiről nemrég Jásdi István (a Balaton Heimann Zoltánja) nyilatkozott a Világgazdaságnak. Azt feszegeti ugyanis az economistos ember, hogy amíg Európában szigorúan tilos, addig a kaliforniai borászatokban napi gyakorlat a borok utólagos vizezése.

Andrews elmagyarázza tövirül hegyire: Kaliforniában piszok meleg van, sokkal melegebb, mint mondjuk a híres francia bortermő vidékeken, a szőlők brutálisan magas cukorfokkal érnek be, ez azt jelenti, hogy a belőlük készített bor alkoholtartalma igen magas lenne (vagy ki sem erjedne az összes cukor, akkor meg ott maradna nekik a jó félédes merlot és pinot, és ezt nem szeretik ottan, nem úgy, mint Balatonbogláron), ha nem találnának ki valamit. A víz meg olcsó és nagyon népszerű anyag.

Hosszú cikk ez, beszél benne szőlőtermelő, borász, hatósági ember, a lényeg, hogy igen aggodalmasnak találja a helyzetet, miszerint az amerikai boripar kvázi titkolja a fogyasztók elől a vizezést (legalábbis nagyon kevesen tudnak róla), ám most úgy tűnik, az európai-amerikai borügyi egyezmény után kirobbant egy kisebb fajta botrány. (Ti. az EU morgott egy kicsit a vizezés miatt, meg erősen lobbiztak a franciák is, hogy ilyen borokat ne lehessen forgalmazni Európában, de végül megegyeztek, hogy jöhetnek a vizesek, cserébe viszont az amerikaiak tiszteletben tartják az európai eredetvédelmi szabályozást.) A szerző még sír egy félkörnyit a cikk végén azon, hogy ezekkel a technikai kavarásokkal eltűnik a borok egyénisége, varázsa, uniformizálódás vs. terroir, a szokásos mantra, és örökké aktuális is marad.

Ami érdekes a mi szempontunkból, ugye, az éppen az, amiről Jásdi beszél a fent linkelt interjúban: hogy tudniillik az amcsi-eu borpaktum után már minálunk is feltűnhetnek a vizezett kaliforniaiak, amelyek ugyebár nem kevés versenyelőnnyel indulnak, mivel a víz jóval olcsóbb a mustnál. És ez a nem mindegy.

De lépegethetnénk tovább ezen vonalon: vajon a minálunk is törvényes technikai trükközések - mustsűrítés, fordított ozmózis, tanninhozzáadás meg a többi - nem tartoznának a fogyasztóra? Nem kellene jelölni a derék osztrákoknak, mondjuk, hogy mitől olyan snájdig az a kékfrankos? Vagy Ebner Andinak, hogy a tannin nem a Mozsgón termelt szőlőből van ám, hanem valahonnét külföldről érkezett ízléses csomagolásban?

Persze, mit aggódunk ilyesmiken egy olyan országban, ahol a borok jó negyven százaléka még szőlőt sem látott. Ez legyen a pinceborozók közönségének gondja. Viszont nekünk, borbuziknak meg akkor fog furcsán állni a szánk, amikor ötezerért betárazott bombasztikus vörösünk három év múlva ihatatlan lötty formájában szabadul ki a palackból. Akkor fogjuk még a fordított ozmózist emlegetni, akár tudjuk mit jelent, akár nem.