A kadarka a vörösborok Törőcsik Andrása. Legalábbis reméljük, hogy az, és nem, mondjuk, Duró Józsefe. Mindenki sejti benne a magyar géniuszt, a világraszóló tehetséget, de azt még igazából senkinek sem sikerült belőle előcsalogatni; inkább csak ígéret, nagy ígéret - egy-két szép villanás, néhány emlékezetes csel, a döntő pillanatban rendszerint kapufa, elesés, kiállítás, tizenegyes kihagyása -, és lehet, hogy ez így is marad örökre, sőt, ha megszólal mibennünk a nemzeti önismeret, akkor tudnunk kell, szinte biztosan így marad.

Néha lehungaricumozzák, lehet, hogy egyenest turáni fajta, mert valahonnét Kis-Ázsiából származhat, minálunk törökszőlőnek is hívták, pedig az oximoron, ugye, mert az iszlám nem az a kifejezett borkultúra. (Nem feledve, hogy az Úr 622., de inkább 640-650. esztenedeje előtt még arrafelé sem volt senki muszlim, tehát nyugodtan borozhatott akár.) Tény, hogy a kadarkát csak ott ismerik és termesztik, ahová annak idején eljutott az oszmán birodalom. Valószínűleg inkább a szerbek (rácok) hozták magukkal, és már a török kiűzése után, a XVIII. században terjedt el igazán. A Balkánon elég jól otthon van, többnyire gamza néven. A bolgárok állítólag egyre szebbeket hegesztenek. (Apropó: ha valaki összefutott már igazán jó bolgár gamzával, írjon már ide nekünk!) Viszont a gonosz nyugatiak is megpróbálták lenyúlni, mondván, hogy ez a gamza nem más, mint gamay, de ez az elmélet tudományosan cáfoltatott.

Hogy milyen fontos fajta volt valaha, azt ma nehéz elképzelni. Kétszáz éve Magyarország összes vörösszőlőterületének kétharmadán kadarkát termesztettek, de még ötven éve is ez volt az uralkodó vörösfajta. Ma meg védendő, kihalásszéli nemzeti kincs.

Ez volt az alapbora a Tokaji mögött második magyar borbrandnek, a Bikavérnek.

Bőtermő fajta, ha hagyják bőteremni; nem volt nehéz elzülleszteni tehát. Sikerült is, amennyire csak lehet, mert ez egy antikommunista, reakciós szőlő, és a korszerű, szocialista nagyüzemi termesztést rohamos minőségeséssel honorálta. Csak karó és hajolgató parasztok mellett érzi jól magát a feudális csökevény.

A kilencvenes évek második felétől feccölnek újra sok energiát bele, főleg Szekszárdon, de újabban Villányban is. Tiffán Ede azt mondja, hogy az Arad melletti Ménes ősi, erősen vesszentrianon jellegű borvidékén van még nagy génbankja és jövője, onnét szerzik a jobb klónokat. Helyi élmatadora, Balla Géza, a Wine Princess nevű román-osztrák-magyar borászat vezére. Arrafelé aszút is csinálnak belőle, ahogyan régen. Mert állítólag az aszú is innét, és a kadarkából származik. (Fajilag kitűnően tud ám aszúsodni a drága. Más kérdés, hogy mai nyelvvel az édes vörös nem, vagy csak kevéssé pálya, de még fordulhat akkorát a világízlés, hogy győzzünk utánarohanni a keceli-édeszweigeltes műanyagkannával.)

Hosszú magyarországi népszerűségét (a vonatkozó óbudai népies műdalt azért is kihagyom) valószínűleg az is alapozhatta, hogy jó minőpségben szinte hibátlan kiegészítője a legmagyarabb magyar ételeknek, a pörköltöknek, és a borilag igen problematikus halászlének mindenekelőtt, de jószerével mindennek, ami paprikadomináns.

A puszták pinot-ja: cserző- és színanyagokban nem túl gazdag, inkább a savakban van az ő erőssége, nem annyira finom és játékos, mint a pinot, ott van benne a parasztos rusztika, vagy a rusztikus parasztság, de hát ez a leglényege is neki.

A borászok érzik a világfajtáktól lassan besokalló, szoftosan bornacionalista közönség igényét, és egyre próbálkoznak a kadarkával. De hogy merre induljanak, nem nagyon tudják. Nyilván nem lehet a már eltűnt tradícióra alapozni, és könnyen meglehet, hogy az a tradíció nem is volt olyan nagyon követésre érdemes, tehát hogy a kadarka inkább mennyiségével és nem minőségével vívta magát annak idején legendastátuszba.

A legemlékezetesebb kadarka, alighanem a Vylyan 2003-asa. A szekszárdiaknak persze lenne ehhez néhány szavuk, pláne, hogy a Vylyan eléggé eltért a hagyományos kadarkastílustól, már ha van olyan, jóval sűrűbb, koncentráltabb, villányibb bort csinált.

Az autentikusabbnak tartott szerkszárdi eresztésből Dúzsi Tamás (1999!, 2003!) és a Vida Péter kadarkái jutottak talán legmesszebbre. Ja, és a Liszt Pincészet Domaine Gróf Zichy 2002-est is jegyezzük meg!

Teljesen új irány Heimann Zoltán 2004-es, egészen pirosboros, silleres, könnyű, de játékos és izgalmas kadarkája. (Egyébként jelentős rozéalapanyag Szekszárdon, régen a sillerek alapja is volt, sőt fehérbort is készítettek belőle.)