Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, Hugh Johnson Pocket Encyclopedia of Wine című művével első ízben 1998-ban találkoztam, amikor az egyre legendásabb V. prof New York-i útja alkalmából megajándékozott engem az aktuális évjárattal. Ebbe azóta is rendszeresen belenézek, legalábbis akkor, ha a borvilág kurrensebb részének – értsd: Nyugat-Európa, Újvilág – valamely pincészetéről szeretnék primér információhoz jutni. Merthogy a Johnson-borzsebkönyv bizonyos értelemben épp olyan, mint Rohály Gáborék Borkalauza. Vagyis a kezdő borbarátot kimondottan technikásan, magabiztosan és megbízhatóan igazítja el a nagy országok úgynevezett dzsungelében, az alapfokon megszerzeni érdemes tudás benne van, aki meg a részletekre is kíváncsi, és elmélyülést óhajt, az tájékozódjon tovább, másutt.

Még szép: háromszáz-egynéhány oldalba nem lehet mindent belezsúfolni, mint ahogyan azt sem okos elvárni, hogy szegény szerző esetenként ne írjon hülyeségeket. Más kérdés, hogy a vállalkozás önjellegéből fakadóan végül is a teljesség igényével lép fel, lelke rajta. Ennek megfelelően kiderül, mi az, amit Jonhson szeret és fontosnak tart, és mi kevésbé érdekes számára. Ahogyan nyolc éve, most is a bordeaux-i birtokok, valamint a sherry, a port és a madeira kap külön fejezetet – utóbbi a portóinak köszönhetően, a másik két műfaj mind kevésbé izgalmas –, a többi országnak meg kell elégednie kisebb-nagyobb fejezetekkel.

Minél kisebb és "újabb" – kelet-európai – egy ország, annál kevésbé pontos és művelt a szerző

Nem vitás, minél kisebb és "újabb" – kelet-európai – egy ország, annál kevésbé pontos és művelt a szerző. Magyarországról elég sok vicces dolgot állít, vagy mulaszt el említeni. Egyet mondok: a Szekszárdi borvidék legjobb termelőinek felsorolásából kihagyja Takler Ferencet. Az a megállapítása ellenben, amelyen 1998 óta szakadatlanul derülök, a 2006-os könyvecskéből már kimaradt: tudniillik, hogy Tokaj-Hegyalja Északkelet-Magyaroszágon található, "close to the russian (belarus) border". Persze az is lehet, hogy a fehérorosz határ szlovák határrá változása nem is Jonhsonnak, hanem a fordítónak (Bozai Ágota) vagy a szerkesztőnek (Dlusztus Imre) köszönhető.

Nem tudom pontosan, mióta kapható a Borzsebkönyv magyarul – az Alexandra Kiadó jóvoltából –, ám azt igen, hogy 2003-as már volt. A 2006-ost végre megvettem, történetesen a Damjanich utcai Wine For Youban, biztosan kapható országszerte is. Ha már a fordítót és a szerkesztőt szóba hoztam, szerintem üdítően alapos munkát végeztek. Noha akadnak sutaságok – nem tudtak például megbirkózni a vineyard és a single vineyard kifejezésekkel, bátran használják az értelmetlen fajbor kifejezést, és lehetne keresgélni még –, de tartsa fel a kezét, aki ily töménységű információmennyiséggel visszakézből és hibátlanul megbirkózik. Rendben van ez így, voltaképpen.

A lényeg most jön. Johnsonról sokan állítják, kikerült azon tekintélyek halmazából, akikre érdemes odafigyelni. Nem tudom, hogy ez így van-e, nekem azonban rég jött be annyira gondolatmenet, mint amely a bevezetőben olvasható. Arról van szó, hogy mára a borok megítélésében átvette a hatalmat "a méret a lényeg" megközelítés, tehát az jó, ami kellően hatalmas, sok tanninnal, sok szesszel, sok édességgel teperi le a fogyasztót. Ebben a rendszerben a bor úgy lesz, hogy készítői meghatározzák a legfontosabb kritériumokat, és cselekszenek. Sűrűség – kipipálva. Tannin – kipipálva. Alkohol, ha kell, rásegítve zsákos napfénnyel – kipipálva. Fajsúly, textúra, ízhatás – kipipálva, kipipálva, kipipálva. Az ilyen bort mintha bürokraták állították volna össze, és olyan az íze is – mondja a derék szerző. Ilyen bort úgy lehet venni, mint egy tucat tojást vagy egy zacskó lisztet – sopánkodik ráadásnak.

Az igazi minőséghez manapság az kell, hogy a borban kockázat legyen

Panaszkultúra ide vagy oda, igaza van – mondom én, mert van folytatás is. Miszerint "a nagy borok titokzatosak, azzal kecsegtetnek, hogy az ember felfedheti titkukat, megfejtheti ízeiket". Továbbá "az igazi minőséghez manapság az kell, hogy a borban kockázat legyen, hogy felvállalja a termőterület jellegzetességeit, a marginális jegyeket, a kipipálatlan rubrikákat, a piacot befolyásoló újságírók nemtetszését".

Így. Lehet persze sznobozni, és rajongani édes, agyongömbölyített csersavú, brutálszeszes borokért, azok is mind finomak, jólesnek, érthetőek. Választhatják ezt az utat a borászok, jó sokan teszik, csak nem biztos, hogy hosszú távon is megéri. Mert amikor a szekszárdi vagy az egri – sorolhatnám még – pontosan olyan lesz, mint a Rosemount, a Concha y Toro vagy a Gallo, akkor előbb-utóbb felmerül a kérdés, melyik mennyibe van. És onnantól a történet a puszta gazdaságosság szintjén folytatódik tovább. A készítő és a fogyasztó szemszögéből egyaránt.

A magam részéről maradnék a kockázatnál, a megfejtendő, egyedibb, izgalmasabb tételeknél. Hiszen "mivel érdemes foglalkozni, ha nem ilyen borokkal?"