Amikor kollégáimnak, barátaimnak bikavért szoktam ajánlani – ez elég gyakran előfordul –, rendszerint azt válaszolják, hogy mink nem szeressük a bikavért. Ennek szerintem az a magyarázata, hogy egy rendszerrel korábban alaposan lejáratták a márkanevet, amely azóta sem szedte össze magát. Mégpedig azért is nem szedte össze magát, mert manapság is készülnek olyan bikavérek, mint a Varga Pincészet 2004-es egrije.
Nemrégiben értekeztem itten arról, hogy Varga Péter, a talán legnagyobb magyar borászat tulajdonosa immár nem elégszik meg a remek kereskedelmi eredményekkel, hanem azt szeretné, ha borkulturális tényezőként is számolnának vele. Ehhez az kellene, állítottam, hogy finom dolgokkal is előhozakodjon végre a badacsonyörsi üzleti géniusz. Mindazonáltal utóbb azt hallottam, nem úgy van ám, mint volt régen, mert a Varga Pincészet borainak minősége menet közben igenis sokat javult.
Hogyan másként lehetne lemérni ezt, morfondíroztam, mint az egri bikavér aktuális évjáratán keresztül? Három okból is indokolt ez. Részint, mert a borászat tulajdonosa mostanában az Egri borvidék kistermelőinek szószólójává lett. Részint, mert cége honlapján ez olvasható, „a leghíresebb egri bor a Varga Pincészettől”. De a legizgalmasabb, hogy a 2004-es évjárattól működik Egerben az eredetvédemi rendszer, vagyis az ellenőrzött körülmények között termelt bikavérek büszkén viselhetik a Districtus Hungaricus Controllatus jegyet. A Varga Pincészeté viseli is.
E védett eredetű bor hátcímkéje is bizalomgerjesztő, nemhogy nevével, egyenesen arcával hitelesíti készítője a terméket. Meg egy hosszú szöveggel, amelyből többek közt kiderül, Vargáék 60 hektárnyi szőlőt telepítettek az Egri borvidék dűlőiben, miáltal jórészt saját termésükből áll össze a bikavér. Amely cabernet sauvignont, kékfrankost, kékoportót és zweigeltet tartalmaz, s minimum egy évig érlelődik fahordóban. Egyebek mellett ennek köszönheti, hogy évről évre kiegyensúlyozott színvonalat produkál. Teszi mindezt kábé ötszáz forintért, mellesleg.
Vacak, rövid, préselt dugó. Színe egészen világos rubin, nevezzük inkább pirosnak. Első illata zárt, savanykás hatású, másodjára, még inkább harmadjára előfordulnak némi gyümölcsök, leginkább éretlen meggy. A háttérben hatalmas, sokszor használt ászokhordók rémlenek fel. Ezek szájba' az előtérbe tolakszanak. Ízvilágáról nem nagyon van mit mondani, egyszerű a végletekig. A gyümölcsök vannak, amíg vannak és el nem tűnnek, teste, tanninja nincs, savai ellenben nagyon is sokan hepciáskodnak. Az utóíze konkrétan savanyú, és ez az érzet sokáig megmarad. Persze jobb, mint a Viniqum nemrég elemzett cabernet franc-ja. 2 pont felülről, kár, hogy ez így – még mindig – rettenetesen kevés.
Utolsó kommentek