Címkék

Utolsó kommentek

  • Didier Pénine: @alföldimerlot: If you need personalised Champagne just go to sayitwithchampers.co.uk (2020.06.07. 13:28) Rizlingek az óceánon túlról
  • Szikra Feri: Én most lettem szerelmes a zweigelt-be. Itta már valaki a Balaton-felvidéki Somodi Zsolt Borászat ... (2018.11.27. 11:21) A világ legjobb zweigeltjei
  • gbsz: A lecsós kép forrása nem a linkelt URL, hanem ez: www.gabojsza.hu/2007/07/kedvenc-lecsm.html Kéret... (2017.02.21. 16:44) Mit igyunk a lecsóhoz?
  • ecsabi: @fakanalhos: Aki pedig Angliában él és magyar borra szomjas, az lessen be ide: <a href="http://... (2016.01.31. 16:09) Villányi áttörés
  • tiboz: A Frittmann pincészet 2015-ben az Év pincészete díjat is kiérdemelte. Sőt még a Wall Street Journa... (2015.10.30. 08:37) Frittmann a tilón
  • Utolsó 20

Alkoholista Twitter

  • Hibás feed URL.

Alkoholista a Facebookon

Az Aranyszáj nyomában II.

Montalcino 2006, Valdicava

2007.01.27. 07:20 - alföldi merlot

Szerzőnk az előző részben fölvázolta a nagy brunellóhelyzetet, és beszámolt az egyik vezető birtokon tett, meglepően száraz látogatásról. Az első tanulmányi kiránduláson még Albert gazda és Műtannin kollégákkal közösen vett részt, a most következő Valdicava-vizitnél már más volt a fölállás.


Pontosan egy héttel a Siro Pacenti-experience után a második pincelátogatás a csendes optimizmus jegyében indult. Háromnegyed tizenegykor, perzselő hőségben, gyerekestől, feleségestől kerekedtünk fel azzal a szándékkal, hogy a mérsékelten izgalmas hordó- és koracélszemlének gondolt Valdicava-vizit után jóravaló turistaként sétát teszünk Montalcino mindhárom utcájában. A családbarátnak álcázott misszió férfi tagjai persze azt remélték, hogy mire megérkezünk a Fortezza tövébe, addigra a 98 pontos brunello már átmasszírozta az agyunkat, és angyali türelemmel viseljük majd az oldalbordák és az átkozott kölkök szeszélyeit.

A társaságból ketten is pontosságfixációban szenvedünk, így nagy megkönnyebbülésünkre szolgált, hogy sikerült a megbeszélt időpont előtt néhány perccel a helyszínre érkezni. A szokásos nyitott pince helyett zord vaskapu fogadott. A csengetés után egy koszlott mopszlira emlékeztető, csupa derű hölgy jelent meg, fülére hegedt mobiltelefonnal. Amikor nagy sokára felénk fordult, kiderült, hogy minden oka megvan mosolyogni, hiszen angolul alig beszél, és vendégekre a legkevésbé sem számított. A biztonság kedvéért azért beengedett minket.

Újabb hosszas mobilértekezlet következett (a napon legalább negyvenöt fokos hőségben minden perc, gyerekekkel és unatkozó feleségekkel, kínszenvedésnek tűnt), aztán basic  angolsággal türelmes várakozásra intett bennünket, ő pedig eltűnt a főépületben. Öt perc porrugdalás után átmeneti házigazdánk kidugta a fejét a vasajtó mögül, és beljebb invitált. A helyiség ahová beléptünk, és amelynek az elkövetkező fél órában minden szegletével meghitt ismeretségbe kerültünk, nem kóstolóhelyiség volt, de még csak nem is iroda. Három elcsigázott arcú melós, köztük a jószívű mopszli, háromliteres Madonna del Piano-palackokat cipeltek egyik sarokból a másikba, és kétségbe ejtően egyszerű módszerrel statikailag reménytelenül ingatag tornyot építettek belőlük.

A páholy nagymestere, Signor Abruzzese mindeközben (nekünk legalábbis ezt mondták) tőlünk néhány száz méterre, valamelyik dűlőben biztosítási biztosoknak a fagykárt bizonyította. Ennél valószínűtlenebb magyarázatot elképzelni sem tudtunk volna június utolsó hetében, amikor a kánikulát legfeljebb kéthetente enyhíti néhány perces, szelíd felhőátvonulás.

Már vagy tizenöt perce álltunk egyik lábunkról a másikra, és kezdtünk kifogyni a „kapjunk egy-egy Madonna del Pianót a hónunk alá, és fussunk!” típusú viccekből, amikor a társaság egyetlen arisztokrata hölgy tagja „na jó, én leülök” felkiáltással a lábtörlőre kuporodott. Szerencsére csak másnap tudtuk meg, hogy kóros tisztaságmániája miatt egy ilyen ugrás az ellenséges poratkák közé a hisztériás roham vagy az ájulás közvetlen előjele. Hál’ istennek mindkettőt megúsztuk, viszont újabb félórát kellett átmalmoznunk, mire összeszedtük a bátorságunkat, és bejelentettük, hogy távozunk.

A mosolygós mopszli ismét telefont ragadott, és kialkudott öt perc hosszabbítást. Természetesen a következő öt percben sem történt semmi. Távozófélben félig tréfásan, félig sértetten megátkoztam őket, és a megalázott és megcsúfolt családtagokért bosszút esküdtem (félig tréfásan olyan vitriolos posztot helyeztem kilátásba, amely csírájában fojtja meg a Valdicava magyarországi térhódítását). A bennünket kikísérő asszonyka búcsúzásként fölvetette, hogy amennyiben megadnánk a számunkat, úgy Signor Abruzzese még aznap visszahívna, hogy új időpontot javasoljon. Minthogy a látogatás kudarcát személyes sértésként éltem meg, eszem ágában sem volt még egyszer besétálni a Valdicava utcájába. István barátomat azonban sikerült megpuhítani, és így fölfűztük magunkat Abruzzese horgára. Aztán beszálltunk a hetvenfokos autókba, és a macskaevőket szidva elhajtottunk.

Másnap a tengerparton ért a hívás, hogy a Maestro elnézésünkért eseng, és készen áll a fogadásunkra. Mutattam, amit gondoltam. Ám péntek reggel már jóleső izgalommal ébredtem, arra gondolván, hogy akár át is ruccanhatunk a Valdicavába, ahol a bűnbánó tulajdonos bizonyára porolja már a dupla magnum Madonna del Pianót, amivel a két nappal korábbi malőrt szeretné feledtetni. Egy órával a tervezett fogadás időpontja előtt megszületett az egyezség: gyerekek és absztinens feleségek nélkül megyünk. GyPB barátomnak azonban oly hosszú ideig tartott a cukornádültetvényes, gyarmati rabszolgahajcsár jelmezének felöltése (hófehér lajbi, gatya és kalap), hogy a késés elkerülhetetlennek látszott. A hajtűkanyarokkal sűrűn tarkított pályát azonban sikerült új rekorddal abszolválni, és így ismét hajszálpontosan érkeztünk meg, igaz, a hátul ülők hálát adtak azért, hogy csak a reggelit és nem az ebédet kellett visszatuszkolni.

A mosolygós mopszli fogadott – mi már rosszat sejtettünk –, és közölte, hogy öt percet még várnunk kell, mert Signor Abruzzese a városban van. Addig is kinyitja a kaput, hogy a kocsival árnyékba állhassunk. Innentől déja vu: beterelt minket a már jól ismert szuterénbe, ahol az ismerős arcok Madonna del Pianókat tornyoztak pontosan ugyanoda és ugyanolyan magasságba, mint két nappal korábban. És mi álltunk és vártunk, és idétlenül mosolyogtunk.

Nyilvánvaló volt, hogy újra palira vettek, és megérdemeltük. Tíz perc elteltével már a bosszú módozatain törtük a fejünket, amely ezúttal teljesen civilizált, ám a magántulajdon szentségét időlegesen felfüggesztő formát öltött volna magára, vagyis az elhurcolni szándékozott palackok számában próbáltunk konszenzust kialakítani. Újra belesétáltunk a játékelmélet egyik alapdilemmájába: miután már befektettünk valamennyit, és hülyét csináltunk magunkból, nem akartuk, hogy néhány vacak perc megspórolása miatt mindent elveszítsünk. És húsz perc után megérkezett kitartásunk jutalma: a ragyogó és gagyogó Signor.

Bemutatkozott, elmotyogott néhány bocsánatkérő szót, aztán kiterelt bennünket a rekkenő hőségbe. Mert ahogy mondta, „minden a szőlőben dől el”. Negyedórával később már mi is egészen közel jártunk hozzá. Signor Abruzzese mintegy negyven percen át értekezett a természet és a szőlő harmóniájáról, noha a mondandója hat-hét percnél a hatásszünetekkel együtt sem lehetett hosszabb. Csakhogy ő egy kattanással visszatért a lemez elejére, és újra indult a műsor.

A harmadik ismétlés környékén jelentkeztek rajtunk a hőguta első jelei, hátrébb húzódtunk, szemünket lesütöttük, vagy a környező fákat néztük, vagyis mindent elkövettünk, hogy semmi módon ne bátorítsuk az előadás folytatását. Maga Signor Abruzzese is egyre megviseltebbnek látszott, ajkai közé nyálfonál feszült, a szájszegletében tajték fehérlett, a mellkasán tenyérnyi izzadságfoltok rajzolódtak ki, amelyek aztán a pokoli hőségben újra meg újra elpárologtak, miközben a jobb szemöldöke ütemesen rángott, de ő nem hátrált meg, nem tanúsított könyörületet.

„Respect the balance in the country”, mondta huszadjára, bájos, olaszos selyppel, és mélyen István barátom szemébe nézett, aki egy vértanú elszántságával még mindig karnyújtásnyira állt tőle, és – a papucscipő és a gyilkos fekete bokazokni ellenére – rendületlenül fenntartotta az érdeklődő értelem látszatát, vesztünkre. Signor Abruzzese pedig tovább finomította a mondandóját. Harmadszor is kifejtette, hogy a nagyapjának kulcsszerepe volt a Consorzio di Brunello megalapításában, és ez a nagy ember már akkor is dűlőszelektált, amikor ezt a lehetőséget hivatalosan még nem ismerték el. Mert a Valdicava Riserva, azaz a Madonna del Piano mindig is „single vineyard” volt.

Ekkor már legalább annyira vártuk, hogy pusztán viszontláthassuk azokat a legendás háromliteres palackokat a fenségesen hűvös raktárban, mint azt, hogy megkóstolhassuk. És könyörgésünk végre meghallgattatott. A verkli lejárt, szadista házigazdánk arcán mosoly suhant át, vonásai kisimultak, és elindult az épület felé. Megkönnyebbülve követtük. Mert bármennyire hosszúra nyúlt is az elődás, az a tény, hogy mindezt a lángoló olasz ég alatt kellett elmondania, józan számítás szerint csak egy dolgot jelenthetett: az elméleti bevezetés után a szőlőben szemlélteti holisztikus agrárfilozófiájának gyakorlati következményeit. Ha így is volt, meggondolta magát. És jöttek a gépek, a hordók, a csövek, a jól ismert rituálé. Házigazdánk néhány percnyi pihegés és nyálgyűjtés után új lendülettel vetette bele magát a magyarázatba. Nem szaporítom tovább a szót, kóstoltunk is. Állva, hordó mellett, mintát.

Két kétezerötössel kezdtünk. Összesen nyolc tételt mikrovinifikálnak. Egy eleve adott, ez a Madonna del Piano. A maradék hétből három a brunellóba megy, négy pedig rosso lesz. Itt érkezett el az újabb nagy pillanat, az éveken át csiszolt poén: kint a szőlőben, mondta, néhány száz méter, itt a pincében pedig csupán néhány lépés választja el a két dűlőt, mégis micsoda különbség! És valóban, a két kétezernégyes hordóminta homlokegyenest ellenkező karaktert mutatott. Az egyik tanninos volt és sűrű, a másik gyümölcsös és virgonc. Aztán újabb néhány lépés a pincében, azaz újabb néhány száz méter a szőlőben, és eljutottunk a Madonna del Pianóhoz. Az árát figyelembe véve valószínűleg utoljára. Nyilván nem mérvadó az ilyen kóstolás, de meg voltunk hatódva, vigyorogtunk, bólogattunk, hümmögtünk és udvaroltunk a maestrónak. Borgőzös fantazmák törtek föl belőlem „a hárman együtt összedobjuk a Madonna árát” irányból.

Signor Abruzzese végzettségére nézve mérnök, és bár holisztikus szőlészeti-borászati hitvallása már a biodinamikát hajazza, a fasza kis kütyük iránti gyermeki lelkesedés nem veszett ki belőle. Büszkén mutatta azt a bizarr kis pneumatikus szerkentyűt, amely voltaképpen egy pumpa, csakhogy az ihletet az emberi perisztaltika kíméletes működése adta. A gépészeti részletek sajnos kikoptak a fejemből, de az ötletgazda sugárzó arcát és az anyagcsere csillogó mobilszobrát most is magam előtt látom.

A következő állomás a pincének nevezett helyiség volt, ahol légkondicionálás helyett csorgatásos hűtés biztosítja a megfelelő hőmérsékletet. Házigazdánk elmondta, minden évjáratot archivál, mivel szeretné nyomon követni a borok és a birtok fejlődését. Mi is szerettük volna. A közel kétórásra nyúlt látogatásunk zárlataként visszavezetett bennünket a hordós érlelőszakasz egyik mellékhajójába, ahol kiderült, mindössze hét darab barrik hordójuk van, és ezeket csak végszükség esetén vetik be.

Végül megkóstolhattuk (palackból) a Wine Spectator által a legendák birodalmába emelt 2001-es brunellót, aztán a 2003-ast. Ekkorra már be voltunk hálózva, kenyérre lehetett kenni bennünket, és a borok tényleg nagyon szépek voltak. A 2001-es elegáns, kiegyensúlyozott, a 2003-as pedig brutális bestia. Ugyanebben a mellékhajóban tűnt föl, hogy a Montevertinéhez hasonlóan itt is cementkádakkal dolgoznak, és kiderült, ez az atavisztikus jelenés ugyanazon elme műve, Maestro Gambellié.

A szokásos kört a gonosz repülő borász és globalizátor (Carlo Ferrini) és a jóságos, bölcs hagyományápoló (Gambelli) kapcsán itt is megfutottuk, és a várt hatás ezúttal sem maradt el, Abruzzese végleg a szívébe zárt minket. Ezzel eljutottunk a látogatás grand fináléjához: a kárpótláshoz. Házigazdánk elnézést kért tőlünk a kellemetlenségekért, és elindult velünk visszafelé a bortrezorhoz. Megbocsátottunk neki. Fájdalomdíjként három évjáratot dobott föl: az 1990-est, az 1993-ast és az 1995-öst. Fejben gyorsan átpörgettem az adatbankot: úgy emlékeztem, hogy ’90 és ’95 aranyévek voltak, és hogy a borászat csillaga fokozatosan ívelt fölfelé, ezért a ’95-öset választottam. Aztán kölcsönös hálálkodás közepette elbúcsúztunk egymástól.

A palackot egész úton hazafelé az ölemben dajkáltam, miközben azt taglaltuk, milyen szertartás keretében fogjuk majd föláldozni. Én egy távoli, mindenesetre otthoni ünnepi alkalomra gondoltam, ám fölmerült, hogy még aznap, a búcsúest megkoronázásaként dugózzuk ki. Minthogy rendkívüli értékről volt szó, és ennek megfelelően én a maximumot szerettem volna kihozni belőle, hallani sem akartam az utóbbi megoldásról, bármilyen jól hangzott is.

Mire eljött az utolsó vacsora ideje, fáradt voltam és elbizakodott. Úgy gondoltam, hogy a „méltó körülmények között” szlogenben összegzett és a józan észre való hivatkozással aládúcolt érvelésem a borozási hierarchiában elfoglalt helyemmel nyomatékosítva eldöntötte a Valdicava-palack sorsát. Amikor a vacsorát jó borok kísérik, én mindig vigyázok a számra, de most nyakló nélkül ettem a salumikat, prosciuttókat és a történetünk szempontjából végzetes fokhagymás-articsókás tésztasalátát. A szükséges kalóriákon már bőven túljártunk, amikor háromnevű barátom fölvetette, időszerű volna kidugaszolni a közös brunellót.

A puccs teljesen készületlenül ért, ellencsapásként mindössze egy látszatdemokratikus javaslatra futotta: szavazásra tettem föl a kérdést. A döntő szavazat István barátomé volt, akinek konzervatív megfontoltságában bízva nyeregben éreztem magam. Ám a teli gyomor, a rossóktól zsibbadt agyalap, a balzsamos toszkán lég és a körülöttünk lustán imbolygó szentjánosbogarak fölülírták a józan ész szavát, és az én drága jó Istvánom csak annyit mondott: igyunk a mának.

Egy pillanat alatt lefoszlott rólam a jólneveltség máza, és durcásan bejelentettem, hogy márpedig én semmit nem fogok belőle érezni, mert a fokhagyma és az articsóka tönkre vágta a számat. De a két mohó alkoholista csak vigyorgott rám, és én elkullogtam a még csak be sem hűtött palackért. A gyászmunka részeként készítettem róla néhány fotót, aztán szétöntöttem a poharakba. Valóban nem éreztem semmit, és az udvariasság látszatáról is megfeledkezve igyekeztem mások örömét is megkeseríteni. Minden hiábavalóan lenyelt korty után megjegyeztem, hogy ezzel az erővel Dankó Pistát is ihatnék, illetve világfájdalommal az arcomon érdeklődtem, hogy ők milyennek találják. De hiába ültem magamba roskadva, savanyú képpel az asztal sarkán, rajtam kívül mindenki remekül érezte magát.

Csak hónapokkal később vallották be, hogy az alakításom nem volt hatástalan: nemcsak a Valdicava brunellója bizonyult felejthetetlen élménynek, de az én szenvedésem is, és háromnevű barátom részben azért ragaszkodott az azonnali fogyasztáshoz, mert félt tőle, hogy amennyiben a palack a Dél-Alföldön kötne ki, akkor ő többé nem találkozik vele. Talán már soha nem fogom megtudni, hogy a bűntudat, vagy a tényleges élvezet mondatja velük, de azóta is azt állítják, ez volt életük egyik legnagyszerűbb borélménye.

PS: e poszt utómunkálatai során vettem észre, hogy a mi drága jó Vincenzónknak összehegesztettek egy honlapot. Lesz még jobb is. Sokkal fontosabb, jelen beszámolóm szempontjából legalábbis, hogy Szopós Jakab összedobott egy videóinterjút Signor Abruzzesével, aki a rögtönzött stúdióban, a gyatra megvilágításban fölöttébb viharvertnek tűnik, de azért hozza a figurát.

Címkék: helyszíni szemle toszkána valdicava

30 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://alkoholista.blog.hu/api/trackback/id/tr3931143

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Massive Darab 2007.01.27. 10:26:34

Az addig rendben van, hogy valaki családostul jár a digókhoz macskahúgyot inni, de ennek mi kresnivalója van egy borokkal foglalkozó blogon?

Metzger 2007.01.27. 11:42:09

Kedves Massive Darab,valaki eltévesztette a házszámot.Aki eltévesztette,annak nincs kresnivalója.Javasolnám alternatívaként a Subba uram blogját.

egri Fehér 2007.01.27. 12:12:49

A sztori megfilmesítés, néhány kommentelő pedig a letiltás után kiált...
Ez volt tán' a legjobb bejegyzés a MA-n so far... (bár konkrétan a borokról nem esik sok szó, de nem baj)

Művelődő 2007.01.27. 12:44:58

Nekem is tetszk a stílus,de azért a bor hiányzik belőle...Mindegy,bizonyára ilyen is kell.

Metzger 2007.01.27. 12:45:13

Csatlakoznék a előttem szólóhoz,ritkán olvas az ember fia ilyen kellemest szombaton kora reggel

[by poros] 2007.01.27. 15:54:13

Eddig ezt hiányoltam. Emlékszem én is, mikor a nagybátyám először kínált meg Tokaji máslással. 12 éves lehettem…

teroldego 2007.01.27. 17:34:15

Nekem is tetszenek az ilyen tartalmú és hangvételű írások,a humor sem ment az ismeretterjesztés rovására.Ha már Itália,akkor Toscana és Piemont mellett időnként másfelé is elkalandozhatnak az Alkoholisták,van ott téma még bőven.

Metzger 2007.01.27. 18:50:25

Ha jól értem Benkőkém,ez azt jelenti, hogy aki nem járta végig hazánk minden négyzetméterét,az jogosulatlan a határ átlépésére...hm...?
Ránk férne ha megvilágosítanál minket,hogyan kell vergődni fel,zöldágilag.Koncepcióért,tematikáért szomjazunk Benkőkém,lessük miden szavad.

teroldego 2007.01.27. 19:23:27

Én sem értem.Miért sznob az,aki nem csak magyar bort kóstol és egy külföldi útján arra vetemedik,hogy pincét látogat?A minőséget nem önmagában,hanem mindig valamihez viszonyítva lehet megállapítani.A magyar borok minőségét is viszonyítani kell valamihez,ezért nem felesleges időnként kikacsintgatni...

Bor Béla 2007.01.27. 19:32:23

Nagyon jó cikk. Eddigi legjobb postod szvsz AM !!! Massive Darab-ot lécci moderáljátok ki, nagyon idegesít !

Krisztina (törölt) 2007.01.27. 19:34:55

Ez mar valoban vidam! Mint az oviban, amikor a homokozolapattal verik egymas fejet a kisfiuk. Milyen front van most otthon, hogy ily pikirt lett a hangulat? Benko, mint egyeduli lato, vezess Te, lassuk, mit tudsz :)

Bor Béla 2007.01.27. 19:36:57

Kedves Benkő !
A borkóstolásban a szakirányú képzettség szart sem ér. Egy dolog számít: a rutin, az addig megkóstolt borok mennyisége és sokfélesége. Ha érteni akarunk a borokhoz, nagy-nagyon sokat kell kóstolnunk. (Többet akár, mint Alföldi Merlot - őt persze nem könnyű überelni.)Nyitottnak kell lenni mindenre, minden új illatra, új ízre ... és ha végre mindig az újat, az érdekeset, különlegeset keresed a borokban, akkor majd nagyon nagy vágyat érzel arra, hogy mindent megkóstolj: toszkánt, burgundit, egrit, somlóit, villányit ... MINDENT. Csak, sajnos az élet ehhez nagyon rövid ...

Szegediszomelijé 2007.01.27. 21:36:29

Az írás nagyon tetszett, és a vitán is remekül mulattam:-))) Ritka jó nap! Vajon tendencia lesz, hogy minden nap bejelentkezik egy hibbant?

Metzger 2007.01.27. 22:29:56

Benkő,én igen jól érzem magam vakként és világtalanként,miközben azon rágom magam,melyik általad leganyált kontár lőréjét matassam ki a pinyómból.
Ha Te akkora szakirányú főtudász vagy,ugye hamarosan szembesülni fogunk a produkttal?Igérem,szeretni fogjuk.Már,ha megérdemli.Én most egy Tóth István Egedhegyi KF-t fogok szeretni,és Benkőkém hogy ezt szerethetem,azt a MA-nak köszönhetem,a dilettantizmus dicséreteként.

Szegediszomelijé 2007.01.27. 22:36:55

Az ironmEn többes szám, nem egy db. vas. Az egyes szám az ironmAn, mr. IQ!

Metzger 2007.01.28. 10:17:52

Semmit,Benkő.Menthetetlen vagy.

egri Fehér 2007.01.28. 14:34:33

én ezt nem értem. el akarok küldeni egy kommentet, de nem hagyja a blog.hu... :(

dalton1 2007.01.28. 15:17:47

Hát sikerült végigolvasnom ezt a sok bort nélkülöző baromságot. Egyszerűen röhejes ami itt folyik...
Gyerekségünk ne az értelmetlen kötekedésben nyilvánuljon meg hanem az egymás iránti tiszteletben. Játszunk együtt de ne háborúsdit.
Mellesleg itt eredetileg nem a borokról szoktunk vitatkozni-beszélgetni???
Most vagy öt okos fog erre felháborodva reagálni. Nincs bennetek a másik iránt semmi alázat? Mindenki úgy ír mintha minden bort és egyébként mindent ismerne és el tudna helyezni a világ rendjében.

Szegediszomelijé 2007.01.28. 15:40:41

Bár okos (?) vagyok, nem háborodom fel:-) Csumára igazad van Dalton1! Én pedig nem csak a jó írásoknak, a jó, és jóindulatú hozászólásoknak is örülök :-)Pedig nem is ismerek minden bort:-(

dalton1 2007.01.28. 15:44:20

Kössz ironman. Minden bort én sem ismerek...:)

limbekcs 2007.01.28. 16:56:50

Kedves AM, nagyon jól mulattam a beszámolódon (ugye folyt. köv. ?), azt a tanulságot már most levonom (már csak a jegyzőkönyv kedvéért is :), miszerint meglehet, hogy a mégoly könnyen megjegyezhető Signor Abruzzese nevét is hamarabb elfelejtem tán, mint a Szopós Jakabét... :)

szarospalacsinta 2007.01.28. 18:53:17

nagyon cinkes ez a szájber szájkarate.

RAMBO · http://szolo.blog.hu 2007.01.28. 18:56:58

benkő, te ritka nagy hülye vagy, baz'meg.

Metzger 2007.01.28. 20:30:38

Dinnyés,igyál Ludányi Józsi roset(2006),addig sem fogsz f@szságokat hablatyolni.Bár Neked a gyömbérsör inkább illik.Tulképp azt is emberek isszák.

nemjo 2007.01.28. 21:12:34

élmény volt a cikk , köszönöm !

RAMBO · http://szolo.blog.hu 2007.01.29. 09:32:45

benkő!

Már volt szerencsém hozzá, de nem ez a baj veled.

A baj az, hogy nem csak egyféle módon lehet szép egy bor, hanem ezerféleképp. Mindenki maga dönti el, hogy neki mi ízlik legjobban. Kaló Imre számomra (mint amatőr szőlész) példakép, de nem csak és kizárólag az ő borait tartom jónak. Szepsy István mondta a hétvégén: annyiféleképpen lehetnek szépek különböző virágok, nem lehet azt mondani, hogy a rózsa a legszebb.

Nem hiszem, hogy amikor végre van egy kitekintő cikk a MA oldalon, ami nemcsak a borról, hanem a pincészetről, vendégfogadásról IS szól (ami nagyon fontos, amikor kóstolni megy az ember), akkor azt a cikket le kellene savaznod.

dalton1 2007.01.29. 09:57:23

"Annyiféleképpen lehetnek szépek különböző virágok, nem lehet azt mondani, hogy a rózsa a legszebb."

És ez a nőkkel is így van, elképzelhetetlen lenne hogy mindenkinek ugyanazz tetszen.

Malbex 2007.01.29. 10:06:57

benko es dinnyes szerintem ugyanaz a szemely :) Konkretumok nelkul fikazni mindent, meg mindenkinek a hozzaerteset, az megy. meg a Kalo-istenites, mert most epp ez a trendi. Rohognom kell.
süti beállítások módosítása