New Yorkban minden évben megrendezik a SuperTuscan and the Other Great Wines of Tuscany nevű borbanzájt, amely egy hárometapos sorozat első tagja. Erről a kereskedőknek és a sajtónak szánt bemutatóról tudósít Greg Tatar babérkoszorús alkoholista barátunk. A szupertoszkánokkal nem sokat bíbelődött, de a mennybe menesztett 2001-es évjárat brunellóit és a csapnivaló 2002-eseket, valamint az ifjú és üde rossókat alaposabban is szemlézte. Utólag levont néhány következtetést és föltett pár kérdést az árpolitika, az árérték, illetve a nemzetközi fajták témakörében. Íme, a beszámoló.

Az első nap szokás szerint a brunellóké volt. A termelők ilyenkor általában több bort is hoznak a bemutatóra; fehéret, az aktuális Rosso di Montalcinót, és persze brunellót, esetleg riservát is. Mivel az idő kevés volt (aznap este még várt rám egy spanyol kóstoló), a lista meg hosszú, a jegyzeteim többnyire rövidre fogtam. Néhány név mutatóba azok közül, akiket szerettem volna megkóstolni, de nem jutott rájuk idő: Il Palazzone, Il Marroneto, Caparzo. Ezzel együtt kirajzolódott bennem egy általános kép, és fömerült néhány kérdés. De lássuk először a borokat!

Bellpoggio

A 2005-ös rosso nagyon karcsú, föld- és bőrjegyekkel. Nem tolakodó, de nem is túl érdekes. Viszont százszor jobb, mint a csapnivaló 2002-es brunelló. Ez csípősen alkoholos zöldségkoktélnak hatott – zöld volt, fanyar és keserű. A 2001-es sokkal jobb, de az sem nagy dobás. Számos jó nevű termelőnél ért hasonló csalódás. A Banfi, a Barbi vagy a Fanti brunellói szintén haloványak és elkeserítőek voltak. Ugorjunk!

Il Poggione

Brunello di Montalcino 2001: Bőr, csokoládé, föld és fanyar gyümölcs. Ez a bor nem a gyümölcsről szól, hanem az azt körülölelő textúráról és zamatokról. Nagyon szép.
Brunello di Montalcino Riserva 2001: bőrös, húsos illat, kóstolva cseresznye és puha tanninok. A válogatás a normál brunellónál csiszoltabb benyomást kelt: az utóbbi durvább élei lekerekedtek, de nem tűntek el nyomtalanul. Összességében nekem jobban tetszett, de el tudom képzelni, hogy vannak, akik a normál brunello szögletesebb, kevésbé barátságos stílusára szavaznak.
Brunello di Montalcino 2002: könnyebb, lágyabb, mindenből kevesebb jutott bele, mint a 2001-esbe. Ez a képlet újra meg újra ismétlődött az egész kóstoló folyamán.
Rosso di Montalcino 2004: Fűszeres illat, kóstolva intenzíven meggyes. Akik szeretik ezt a fanyar, savas stílust, azoknak tetszeni fog, de nekem kissé túl sok volt a jóból. Általában véve hibának tartom a túlzott savakat, ha nincs mellettük elegendő mennyiségű gyümölcs ellensúlyként.
Rosso di Montalcino 2005: Érett meggyes aromák a 2004-es agresszív savai nélkül. Ez volt az egyik vörös, amely azt mondatja velem, a 2005-ös évjárat sok örömet tartogat. Nagyon tetszett. (Persze ekkora mintavétel alapján hiba volna messzemenő következtetéseket levonni.)

Lisini

Régi kedvencem. Az 1999-es Riserva (Ugolaia) a tavalyi gála egyik kiemelkedő bora volt, szerencsére a pincémben is akad belőle néhány palackkal. Idén a normál 2002-est hozták.
Brunello di Montalcino 2002: Elég sötét és kátrányos, fanyar gyümölcsökkel és csokoládés felhanggal. Alig közepes test, de jól definiált, tiszta bor, hosszú, szép lecsengéssel. A brunellókat általában jellemző súly hiányzott belőle, meg az a selymesség is, ami segít az árakat indokolni, összességében azonban élvezetes bor. A nagyon kevés sikeres 2002-es közül az egyik.
Ugolaia (Brunello Riserva) 2001. Álomszép. Még erősen tanninos, kissé szárít, krétás, fanyar, cseresznyés ízzel. Ez volt az egyik kedvencem. Lehet, hogy a pozitív értékelésbe az is belejátszott, hogy napon szárított paradicsomot és gombát ettem közben, de egészen biztos vagyok benne, hogy aki az Ugolaiából vásárol néhány palackkal, annak néhány év múlva sok öröme lesz benne.

Mastrojanni

Rosso di Montalcino 2004: Az illat juharszörpöt idézett, kóstolva csokoládé és ribizli. Puha tanninok. Sima.
Brunello di Montalcino 2001: Nagyon fanyar, meglehetősen tanninos és zárt. Még sok időre van szüksége, hogy összeálljon, kinyiljon.
Brunello di Montalcino Riserva 2001: Valamivel lágyabb, mint a normál brunello, gyümölcsös és bőrös jegyekkel. Nem barrikolt, a komplexitás kizárólag a gyümölcsből ered. Az egyik kedvenc termelőm, és 1999-es brunellóiból most is van otthon (még mindig eléggé zárt).
A borász egészen felvillanyozódott, amikor megtudta, hogy a borait nem akarom azonnal meginni, hanem hosszabb távra tervezek. Szívesen és szenvedélyesen beszélt a brunellóról. Szerinte legalább tíz évet kellene várni, hogy a 2001-es a legszebb arcát mutassa. A 99-esek most sokkal barátságosabb életszakaszukban vannak, mint a 2001-esek, de még mindig nem érettek a fogyasztásra. A 2001-es nagy bor lesz, de ha valaki most bontja föl, csak halvány képet kaphat arról, hogy milyenné nemesedhet. Bűn ilyen fiatalon elpazarolni őket. Ez volt az egyik kedvenc asztalom.

Máté

Kóstoltam a borokat, de nem jegyzeteltem. Volt néhány francia fajtájuk, egyik sem volt rossz, de kiemelkedő sem. Viszont fölhívták a figyelmemet egy érdekes dilemmára.
Általában véve elmondható, hogy Olaszországban számos fajtából készítenek kiváló borokat. Olasz merlot-ból például nem sok van, de a minősége jobb, mint a legtöbb országban. Az árakkal azonban gond van. Ha annyi helyen tudnak jó merlot-t készíteni, miért fizessünk csúcsárat egy olaszért? Elviekben nincs kifogásom az ellen, hogy egy adott fajtát a világ bármely pontján telepítsenek, de figyelemre méltó tény, hogy a klasszikus olasz fajtákból – sangiovese, negroamaro, aglianico, nebbiolo, barbera  – kiváló borokat ez ideig csak Olaszországban tudtak készíteni. Pusztán gazdasági szempontból is indokolt volna ezt a tényt kihasználni, ahelyett, hogy világszerte sok ezer más termelővel versenyezzenek a nemzetközi fajtákban. Ám ha az olaszok úgy vélik, képesek fölvenni a versenyt a világ többi részével, a lelkük rajta.

Valdicava

Rosso di Montalcino 2005: Talán ez volt a legszebb 2005-ös rosso. Dúsan áradt belőle az érett cseresznye és az eper, de a remek savgerincnek köszönhetően pillanatra sem vált gejllé vagy alkoholos gyümölcslévé. Eszményi bor: alacsony ár, nagy élmény.
Brunello di Montalcino Riserva 2001 (Madonna del Piano): nagyon különös, földes illat, kóstolva fanyar, piros bogyós gyümölcsös, a lecsengés sima és lágy. Azt hiszem, ez az a fajta bor, amire az emberek olaszként gondolnak, és van, aki utálja, van, aki esküszik rá. Ami engem illet, nem vagyok benne biztos, hogy nagyobb élvezetet jelentett, mint az egyszerűbb, egyenesebb rosso.

Még jó néhány bort kóstoltam, de ezek voltak a leginkább figyelemre méltóak (a többiről csak nyúlfarknyi jegyzeteim vannak).

Néhány általános észrevétel. Két ilyen ellenkező megítélésű évjárat, mint 2001 és 2002, határozottan előtérbe állítja a termelő becsületességének kérdését. Sokan alig vagy egyáltalán nem készítettek brunellót 2002-ben, mások ellenben úgy dobták piacra az évjáratot, mintha mi sem történt volna. A legtöbb esetben az ember csak csóválta a fejét a 2002-eseket kóstolva: tényleg azt hitték, hogy nem fog föltűnni a különbség? Ráadásul az árak változatlanok. És saját tapasztalataim szerint nem volt egyetlen olyan 2002-es, amelyet érdemes lett volna megvenni azok után, hogy az ember a 2001-est is kóstolta.
Találkoztam már néhány egészen iható 2002-essel Dél-Franciaország és Olaszország eső sújtotta vidékeiről, de ezek a kivételek. Minthogy az 1999-es, a 2000-es és persze a 2001-es brunellók is kaphatóak, és hamarosan megjelenik a 2003-as, vajon miért akarna bárki 2002-es brunellót vásárolni?

Ez a kérdés gyakran felmerül a gyengébb évjáratok kapcsán, de mivel most egymás mellett lehetett kóstolni egy kétcsillagos és egy négycsillagos évjáratot, sokkal élesebben vetődött fel. Amikor a múltban néhányszor rákérdeztem, mindig az volt a válasz, hogy valamiből meg kell élni. Rendben van. És? Mintha ezzel azt akarnák mondani, hogy a fogyasztó valamiképpen támogatni köteles a termelőt. Szerintem aki ezt az érvelést elfogadja, az vagy naiv, vagy buta, vagy mazohista. Vagy mindhárom.

A borászat kockázatos vállalkozási forma. Az egyik legsúlyosabb kockázat az, hogy egy egész évjárat gyenge lesz. Van, hogy a borászok már nemzedékek óta művelik a szőlőt, van, hogy csak mostanában vásárolták meg, de mindkét esetben tudatosan döntöttek úgy, hogy vállalják ennek a gazdasági tevékenységnek a kockázatait. És nagyon ritka az olyan hely a világon, ahol a borász nem szeretné eladni a borát. Mindezt figyelembe véve a fogyasztónak szerintem semmilyen kötelezettsége nincs a borász irányába. Sértő a fogyasztóra nézve, ha egy gyenge évjárt boráért ugyanannyit kérnek, mint a kiváló évjáratért – mintha eleve megtiszteltetés volna, hogy megvásárolhatjuk a bort.

A borászokat nagyobb tisztelettel övezni, mint bármely más mesterembert vagy kereskedőt, az én szememben romantikus nonszensz. Ha a borász a pénzemet kéri, bánjon velem tisztelettel. Ha ezt nem kapom meg, egy másik borászhoz viszem a pénzem, akitől több tiszteletet kapok.

(Igazság szerint a helyzetet tovább bonyolítják az importőrök és a forgalmazók, akik gyakran elvárják a kereskedőtől, hogy a gyengébb borokat is forgalmazzák, máskülönben nem kapják meg a jobbakat. Ez törvénytelen, de nehéz ellene bármit tenni, és nehezen bizonyítható. Vannak kereskedők, akik nem mennek bele az ilyen árukapcsolásba, és egyszerűen nem árulnak brunellót. Szerintem ez a helyes hozzáállás.)

A második észrevételem az, hogy a rossók ismét megmutatták, miben áll Olaszország erőssége. Spanyolország kivételével nincs még egy ország, amely ilyen széles körben kínálna ennyire komplex és érdekes vörösborokat kedvező áron. Kimondottan vállalkozó kedvű fogyasztó vagyok, szívesen kipróbálok bárhonnan bármit, és azt kell mondanom, a $20 alatti kategóriában hasonlóan komplex borokat gyakorlatilag egyetlen más ország sem tud fölmutatni. Az olaszoknak valahogy sikerül megőrizniük a természetes savakat anélkül, hogy a szőlő teljes érettségét feláldoznák. És a barrikolással is viszonylag csínján bánnak. A fiatal rossók remek hétköznapi borok.

A barolók és a brunellók kistestvérei képesek a nagyok jellegét és kvalitásait megcsillantani töredék áron. Ráadásul ezeket az olcsó vörösöket kóstolva az embernek ritkán támad olyan érzése, hogy kicsit lehetett volna frissebb vagy komplexebb – inkább örömmel nyugtázzuk, milyen szép bort kaptunk ennyi pénzért. Tehát azt javasolom mindenkinek, hogy amennyiben a jobb nevű kurrens rossók közül találkozik valamelyikkel az üzletek polcain, ne habozzon vásárolni belőle. Mindhárom forgalomban lévő évjárat kitűnő (2003, 2004 és 2005).

Mindent egybevetve a 2001-es brunellók szépek voltak, de kevés volt közöttük az igazán lenyűgöző. A 2002-eseket viszont felejtsük el! A 2003-as évjárat szerencsére ismét szépnek ígérkezik.

(folyt. köv.)