Az egyik nyugatról, a Nagy-Somló hegyről, a másik keletről, a Mátrából való. Az egyik mostanában került piacra, a másik jól ismert. Az egyik rajnai palackban várja végzetét, a másik burgundiban. Az egyiket dalba foglalták, a másikat népi hiedelembe. Talán az egyetlen dolog, ami összeköti őket, az a kézműves gondoskodás és a természet iránti alázat, amivel készültek. És ami ebből következik: hogy mind a kettő bitang jó bor, bár mind a kettő egész másképp. Ja, és mindkettő fehérbor, bár azzal talán nagy újnóvumot nem mondok, ha azt bátorkodom állítani, hogy fehérfronton mostanában izgalmasabb borokkal találkozom, mint a vörösök tengerében.

Persze megint kellene mostan egy nagyot káming áutolnom, hogy ha biodinamikailag szkeptikus vagyok is, azért az organikus borokért odaadnám a lelkem. Tenném is én nagyon szívesen, de az az igazság, hogy semmilyen borral kapcsolatos vallásnak vagy szektának nem vagyok híve, és bármennyire is fontos, hogy a kóstolt bor természetes alapanyagokból, természetes vagy annak nevezhető eljárással készüljön, az sem utolsó szempont, hogy jó legyen. Vagyis ugyanúgy nem békülök ki az ihatatlan, ámde kizárólag ökörszarral trágyázott és ként is csak elrettentő példaként látó bioborokkal, mint a nagy, áradó, minden szempontból tökéletesnek látszó, de érezhetően vagy tudottan technológiailag erősen manipuláltakkal.

Viszont ha olyan borral találkozom, ami nemcsak természetes módon készül, de ráadásképp jó is, akkor párás tekintettel áldozom fel magam Dionüszosz oltárán, hogy mihamarabb magamévá tehessem a palack tartalmát. Ilyen borral ugyanis sajnos nem mindennap fut össze a pannonalkesz, bármily buzgón is keresi az igazit. Mégsem tartom ritka szerencsének, hogy rövid időn belül két darabbal is összefutottam, mert mindkét bor termelője ismert és elismert, vagyis nem volt minden tudatosság nélküli ez a választás.

Németh Attila Veresföldi Chardonnay 2004

A bor, melyet a balga Bëlga már dalba foglalt. Németh Attila jó pár évig ügyködött csendes névtelenségben a Mátra alján, gyöngyöstarjáni pincéjében, majd oly hirtelen robbant be a hazai alkoholista köztudatba, hogy magam is csak másfél-két évvel ezelőtt tettem az oralitás célkeresztjébe első borát. Az ismerkedés egyébként nem volt minden zűr nélküli, hisz ez az első bor dugós volt. Ellenben mikor megbontottam, már nem volt piacon, így a palackpótlás is elmaradt. Valamit egyébként a dugósság ellenére is lehetett érezni abban a bizonyos olaszrizlingben: hogy a bor nem mindennapi.

Aztán jött ez, jött az, mígnem az etyeki pincefeszten belebotlottam Németh Attila 2004-es és 2005-ös chardonnay-jába, és a kettőezernégyes annyira megtetszett, hogy pár napra rá egy sixpack landolt belőle pincémben, majd hamarost nekiálltam közelebbről is megismerkedni vele, faggatni úgymond. Azóta egyik kedvenc chardonnay-m lett.

Németh Attila egyébként nem kimondott társasági ember, leginkább akkor beszél, ha annak értelme és jelentősége is van. A felületes szemlélő talán mogorvának is láthatja. Viszont volt szerencsém nyár végén Alföldi Merlot kollégával együtt megpincelátogatni, és egy hihetetlenül tisztán, világosan gondolkodó, nyitott és világlátott, szimpatikus embert ismertem meg. Fehérek között egy európait. És – valahol már talán említettem – gyakran érezni ki bizonyos borokból a készítőjük személyiségét, ebből a szempontból Németh Attilának ez a veresföldi chardonnay mintegy névjegye is lehetne.

Már az illata is formabontó: első szippantásra ugyanis simán rávágnám, hogy ez bizony vörösbor. A palackfülledtség (ha lehet annak nevezni) egy fehérbortól szokatlan, meggyes-fás, picit avaros világot tár fel előttem, amit fekete pohárból – bevallom – vörösborként azonosítanék. Aztán persze ez hamar kiszellőzik, és feltárul az illat gerince: vadvirágos, vajas, némileg citrusos aromákat kapok csodálatos összerendezettségben és kiműveltséggel. Pici zöldalma, diszkrét, kerek fás jegyek, mintha csak egy erősen hozamkorlátozott chardonnay lenne, ami fahordót is kapott rendeset, szépet. Pedig dehogynem. És az illat ugyanakkor gazdag és játékos, nem nehéz és nem eltelítő, mint annyi más fahordós sándornéé.

A bor visszont igazán szájban mutatja meg az erejét. A majd 8 grammnyi maradékcukor és a 6,1-es sav páratlan gazdagságú, szofisztikált, mégis intenzív ízérzetet csempész a nyelvemre, szép gyümölcsökkel, kristálytiszta, élénk savérzettel, megkapó harmóniával. A fás jegyek és a maradékcukor ellenére sem nehézkes, sokkal inkább áradó, vibráló. Németh Attilának sikerült elkapni azt a stílust, a vékony ösvényt, ahol a barrik nem keserít és nem nehezít, hanem gazdagabbá, tartalmasabbá teszi a bort. Egy óra szellőzés után a vajas jegyek mogyoróssá alakulnak, még tovább gazdagítva ezzel az ízeket. Az alkohol még a lecsengésből is visszacsíp egy játékosat, odakacsint, majd bizsergető utóízzel távozik. Nem szokványos bor, de a maga nemében nagyon szép. Jár a 7 pont, semmi kétség.

Bazaltbor Somlai Juhfark 2006

A Laposa Családi Pincészet borait régóta gyermeki rajongással töltöm poharamba. Utoljára idén tavasszal jutottam arra a következtetésre, hogy ha a gyengének mondott kettőezernégyes és -ötös évekből olyan borokkal álltak elő, mint amilyenekkel, akkor 2006 jó eséllyel a Bazaltbor-hájp évjárata lehet. Nos, ha hájpról nincs is szó, de a pincészet hétmérföldes csizmával lépeget előre az ismertté válás alkohollal szegélyezett ösvényén. Eretnekség ide vagy oda, még hipermarketekben is fut két boruk.

Ha két fajtát kellene mondanom, ami szerintem alkalmas a Somló mint terroir megismertetésére, akkor műkedvelő laikusként – nászájszakák bora ide vagy oda, juhfarkként árult csomorika amoda – az egyik választásom feltétlenül a juhfark lenne. A viszonylag gyenge fajtajelleg és a becsületes savak mintha csak a bazaltkúpra predesztinálták volna. Hogy Laposa Bence milyen szándékkal ugrott neki ennek a juhfarknak, azt nem tudom, de talán még maga is meglepődhetett az eredményen: a kettőezerhatos Bazaltbor somlai juhfark ugyanis az lett, amit a pincészet egyik nagy álmaként emlegettek: a nagy fehérbor. Némi előszele volt egyébként ennek, hiszen a kettőezernégyes évben is olyan juhfarkot sikerült Laposáéknak rittyenteniük, amitől egyként alélt hanyatt sztársommelier és egyszerű borbuzi, még ha a derekas savak miatt érte is némi fintorgó bírálat. Most viszont itt a folytatás, egy 2004-nél mindenképp kevésbé acidgazdag évből.

Közepes szalmasárga színnel köszön nekem. Illatában elsőre virágok és ásványok buja kavalkádját vélem felfedezni, pici cellulóz jön melléjük, összességében játékos és gazdag. Később halvány bőrösség, villanásnyi agyagos jelleg kápráztat, szinte minden pillanatban van az illatban új és új felfedezni való. Az ásvány az egyetlen sztenderd elem, körülötte táncolnak és játszanak a virágok, állatok és agyagok. Tőről metszett Somló.

Szájban olajos textúrájú, mégis meglepően élénk savú, robusztus és minerális bort kapok. A mostanában oly divatos maradékcukros somlaiakkal ellentétben azonban ez a bor csontszáraz, az ásványosságnak köszönhetően pedig kifejezetten karakteres, karcos is talán. Ugyanakkor még nem állt teljesen össze, a savak és az ásványok egy picit mintha más irányba tartanának. A korty elejében olajosság, szinte már édesbe hajló ásványosság kápráztat, a savak pedig hátulról csípnek vissza a korty végében, és az utóízben is ők a főszereplők. A bor igen hosszú, valószínűleg harmonikus is lesz majd, most viszont még kissé nyers, rendezetlen. Ha összeáll (saccperkábé egy év múlva), erős a gyanúm, hogy a juhfarkról alkotott képünket nagymértékben fogja befolyásolni. Nagy, súlyos, nehéz bor, két pohár szinte eltelíti az embert.

Két nappal később a palack vége is oly mértékben minerális, hogy szinte üveget lehet vele karcolni. Délceg, élénk, csodaszép. A rendezetlensége miatt viszont egyelőre csak 6 pontra taksálom, de gyaníthatóan lesz ez még feljebb is. Pincei elfektetésre most tökéletes, és lassan elfelejthetjük a nászéjszakákat is.