Jó barátom, CsehGa, Veronában, a Vinitalyn töltött néhány napot, hogy szemrevételezze az olasz borkínálatot. Lelkesen kóstolt, szemlézett, és írt egy kis hangulatjelentést. Ajánlom szeretettel.

Komolyan mondom, nem értem az olaszokat. Tanulhattak volna a történelemből. Legközelebbi kelet-európai rokonaik (khmm!) nagyvezére, a román anyaföld géniusza, Nikoláj szívesen vadászgatott magányosan a Kárpátok végtelen setét erdeiben, de a medvék kóbor lelkek, össze-vissza mászkáltak a vadonban. Nikolájunk hűséges drabantjai csinos kis bunkereket építgetek az erdők mélyiben, békés macikat terelgettek a lőrés mögött kukucskáló lánglelkű néptribun elé, hogy őkelme békében gyilkolászhassék. A medvék is szomorú véget értek, s a Kárpátok szilaj pankrátorának csúfos végét magunk is követhettük a nemzetközi média jóvoltából. Mi köze mindennek a borhoz? Olvassanak…

Friss szelek fúddosnak mostanság a nemzetközi borkiállításokon. Hajdanában-danában a kóbor borbeszerzők, szakírók és facér marketingesek a helyi kiállítók és vásárszervezők totális dezintegrációjának jóvoltából szabadon sétálgathattak a több ezer kiállító standjai között, nézgelődhettek, pilledten letelepedhettek ismeretlen nevű és akár kétes minőségű borászatok pultjainál, meg is haraphattak volna bárkit zabolátlanul. Érthető, ez nem mehetett így tovább. Először csak egy szűk terembe zsúfolták az öt földrészről összesereglett bevásárlókat, majd gimnáziumi kémialaborok mintájára egy-egy régió 10-15 borát tolták le a torkukon közepes minőségű, napközis kiselőadások keretében. Utóbb már a hatékonysági tréningeken edzett kiállításrendezők tolmácsnak álcázott, III/3-as képességekkel megáldott hoszteszekkel (néha csinosakkal is!) bilincselték össze a mit sem sejtő borkereskedőket napokra, de ekkor még a fizikai mozgás részleges szabadságát legalább meghagyták a gyanútlanoknak. Tekintgetni lehetett jobbra-balra, sóhajtozni, oldalsasszékkal be-betérni előre ki nem számított, be nem tervezett helyekre.

De ez sem volt elég. Megszületett a „Taste & buy” fedőnevű hadműveleti terv, amely hatékonyságában egyesítette az 1918-as spanyolnátha és a néhány évvel későbbi Blitzkrieg minden erényét. A haditerv lényege, hogy a riadt szemű borbeszerzők 30-40 fős csoportját egy levegőtlen és sejtelmes fényű, meleg szobába vezették, és kétfős kis asztalkák egyik oldalára ültették le. Félórás időközökben, reggel 10-től este 6-ig terelték a beszerzők elé egyenként az adott régió borászatait, birtokosait – és itt kapcsolódunk a bevezetőben példaként előállított Nikolájhoz és a medvékhez. Szegény ártatlan borászoknak – akik hónuk alatt bemutatandó boraikkal és prospektusaikkal, tolmácsai társaságában rohangáltak egyik asztaltól a másikig – 30 percben kellett előadni életüket, szőlőtermesztési és borászati filozófiájukat, a családi tradíciót, a fajtákat, a technológiát, a piacismeretet, közben tölteni, tölteni és tölteni. Csak néhány arcél borokkal:

Tanár úr, precíz, 150 szóval angolul, kimért, kockás mellény, izzad benne, borai leheletfinomak, semmi túlzás, iskolapélda.

Roberto agyonnikotinozott, recsegő hang, napcserzette déli arc, bütykös ujjak, felrepedt tenyér, diónyi körmök, köhögősen is bölcs, lassú mondatok, szikár, sallangoktól mentes, helyenként érces borok. Elszalonnáznék vele a tengerre néző teraszon.

Livia 5. generációs leendő tulajdonos, huszonéves, légies északi lányka, több idegen nyelven is folyamatosan csacsog, lendületes marketinges hengerléssel. Óvatlanul belekérdezek a szakma rejtett sarkaiba – no, ez hiba volt. Szabódik is rendesen. A borok valamilyen meghatározhatatlan tisztátalansággal bírnak, erőtlenek, bizonytalanok.

Apa és fia Lombardiából. A hatvanas apa tegez, keményen és derűsen rázza a kezem, lezseren elegáns, kék szeme csillog, fejből mondja az árat, a dűlőket, a feltételeket, az évjáratokat. A fiú hallgat bambán, nem is érti, miért van itt, tekintete üres. Boraik tiszták, egyszerűek, életteliek.

A déli nagy család: a nagypapa csendesen elalszik, a negyvenes cégvezető fiú nem jut szóhoz, a húszas, csillogószemű lányunoka tolmácsolna is, ha a vérbő nagymama nem harsogná túl nem csak az asztalunkat, hanem az egész termet is. Csapkodja az egyszerű prospektust, gesztikulál minden porcikájávall, miközben a DOC kulcsszót és falvak neveit, dűlőket kiabálja, vállon vereget, tunkolja belém az italt, és azonnal tudni akarja, tetszik-e, és mennyit veszek. Finoman szólva is rusztikus boraikat dicsértem – életemet féltve.

Egy dáma Franciacortával a kézben. Feszes formátumú és sziluettű, modellalkatú, negyven feletti hölgy mélyzöld miniruhában olyan hosszasan szorongatja üdvözlésképpen a kezem, hogy majdnem elfelejtünk leülni. Teli szájjal nevet, mesél és mesél, élvezi az élet minden pillanatát, pezsgői minden kortyát. Bronzos bőrének szarkalábjain megül a tekintetem békésen. 3-5-10 éves érlelt Franciacortái mind izgalommal, tudással és bölcsességgel telítettek.

És hadd álljon itt egy név is: Schola Sarmenti. Átgondolt stratégia a pugliai Nardóból, „jó” délről, hagyományos szőlőtermesztés, kőprofi pincetechnológia, elegáns arculat, nagy formátumú, gondolatisággal teli borok és egy szerény, a szakma imádatától fűtött, izzó tekintetű fiatal tehetség, Lorenzo Marra. Képtelen voltam fogást találni rajtuk!

Na de a beszerző dolga sem irigylésre méltó ám! 30 perc, köszön, mosolyog, hallgat, kérdez, jegyzetel, kóstol, kóstol, kóstol, köp, jegyzetel, kérdez, kóstol, kóstol, kóstol, értékel (magában és kifelé) köszön, szusszan, de a következő medve már ott tipródik az előző sarkán és a ciklus kezdődik előröl. Ha ne adj isten egész nap súlyos vereseket kóstolhatott, röpke ebédidejét is arra használja, hogy néhány pezsgővel tisztítsa ki véreres tekintetét s készüljön a délutáni menetekre.

Szegény medvék, szegény Nikoláj, szegény magunk!