Ímmel-ámmal megpróbálok érvelni, de nem falazok a lólábnak, ahogy Gertrude Stein mondaná: a kedvenc az kedvenc az kedvenc az kedvenc. Vesszen hát a mérték, éljen az elragad! Kedvencek között is legkedvesebb montalcinói borászatom a Lambardi. Minden klappol: kapálható méret, barrikmentes övezet, szűkre szabott szortiment, zéró nemzetközi ismertség, helyben viszont szájról-szájra terjed a híre. És olcsó. A felfedezést tényszerűen Tullio Scrivani barátomnak köszönhetem, de már évek óta kisajátítottam. Amikor egy Lambardi-bor nagyot alakít, magam is homorítok, ha halványabb formát mutat, tartom a hátam. És ugyanígy vagyok Bussayval. Amikor bírálják, lesütöm a szemem és hallgatok, amikor dicsérik, hízik a májam.
Lambardi Rosso di Montalcino 2006
Maurizio Lambardi az eredeti, a parasztromantikus, a piszkos körmű kisgazda, aki állítólag olaszul is inkább hallgat, idegen nyelven pedig meg sem szólal. Amikor tavaly fölkerestük, Tullio két nappal korábban bejelentett minket. Az érkezésünkre persze így sem számított senki, föl-alá tébláboltunk a parkolóban, és egy loncsos kutya fültövét vakargattuk. Végül előkerült egy autószerelő forma, overállos, borostás olasz, aki elnézést kért, bemutatkozott és jelbeszéddel tudatta, hogy elmegy rendbe szedni magát. Közel fél órán át vártunk rá a ház verandáján, mire frissen mosott hajjal, szolidan illatozva, mélyen dekoltált sötét ingben visszatért. Egy kedves rokon segített a kóstolót lebonyolítani (ő sem nagyon jutott túl a turistaangolon). Némileg balszerencsések voltunk, mert a kapható borok, a 2002-es brunello, illetve a 2005-ös rosso nem érhettek az előző évjáratok nyomába, de mivel a 2001-es brunellót és a 2004-es rossót is kóstolhattuk, így nem maradtam szégyenben. Nagy nehezen sikerült két karton 2000-es brunellót kikönyörögni (röhejes áron), és bár 2000 sem volt egy klasszikus évjárat, ünnep volt minden elfogyasztott palack.
A Lambardi-borok – a fenti látszat ellenére - egyáltalán nem rusztikusak, sőt. Tiszták, erősek, természetesek, és számomra legalábbis a színtiszta sangiovese magasabbrendűségét tanúsítják. Szeretném azt hinni, hogy beavatatlan szájjal is azonnal érezhető, hogy ezekben a borokban a szőlő az első mozgató (a 30 és 50 hektós szlavón tölgy hordók csak katalizálnak). És ez revelatív élmény.
Közepesen telt, barnás-rubin színű és áttetsző. Az illat majd kiugrik a pohárból, de ezúttal nem csokoládé, málna vagy rumpuncs árad, hanem faeper, meggy, fenyőtű, pipadohány, görögdinnye és fekete olíva. Egy hozzám hasonló sangiovese-rajongónak lehetetlen betelnie ezzel az illattal – nem meleg és súlyos, hanem pikáns, sokszínű és szinte hűsít. Kóstolva gyümölcsös – szilva, fekete szeder és narancshéj -, tiszta, sima felszínű, élénk és homogén. Közepes test, izmos és kulturált savak, viszonylag magas alkohol, de ha ezt más mondja, elzavarom az asztaltól. A tannin egészen másként viselkedik, mint az itthon megszokott: nem szemcsés, nem reszelős, nem tömít, hanem folyékony, mozgékony. A lecsengésben faeper, amarena meggy, marcipán és kandírozott narancshéj. Üdít, frissít. Az ilyen borok után szoktam morfondírozni, hogy ha így is lehet, miért nem próbálják meg mások is.
7 pont (a Radovinben vettem 3000 forintért)
Bussay Esküvé 2004
Csodálatos metamorfózison ment át. Végre egy bor, ami beváltja a reményt, és meg is fejeli. Káprázatosan szép illat: szőlő, aszalt sárgabarack, széna és mezei virágok. Kóstolva tökéletesen kerek, a hajdani csikó savak besimultak. Mézes, aszalt sárgabarackos íz. A lecsengés szétterül, gazdag, áradóan mézes, virágporos. Igazi kincs. Csak várni kell(ett).
7 pont és főhajtás – vajon hány 6 eurós bor képes erre?
(A 2006-os Esküvé, ami szerintem ígéretesebb, mint a 2004-es volt, egyik napról a másikra 2200 forintról 1470-re értékelődött le. Tárazni, elásni, várni!)
Utolsó kommentek