Ötre volt megbeszélve Kaló Imrével a borkóstolás szomolyai pincéjében. Kicsit korábban értünk oda palack szerzőtársammal egyetemben, de bentről beszédet hallottunk, így bátran bekopogtunk. Imre kinyitotta az ajtót, mi pedig szembetaláltuk magunkat kb. 40 erdésszel, akik jövetelünk örömére köszöntő nótába fogtak. Nem ekkor esett le utoljára az állunk aznap este.

Kaló Imre a rejtőzködő borászok között kap helyet rendszeresen a 7*7 kiadványokban, pedig pincéje szinte állandóan nyitva áll az érdeklődők előtt, emellett borbemutatókra, különféle találkozókra jár, kóstoltatja borait. Amik, való igaz, kereskedelmi forgalomban nem kaphatók, és ez a közeljövőben sem fog megváltozni. Ennek legfőbb oka Kaló értékrendjében gyökerezik: számára a legfontosabb dolgok az életben a folytonosság, a nyomot hagyás vágya (s megannyi más, ennek a blognak a keretein túlmutató dolog). Ebbe a világlátásba a kereskedelmi szemlélet nem fér bele.

A borok értékelése, jellemzése egy közel tíz órás kóstoló után nem egyszerű feladat, jelen írásnak nem is célja bemutatni azt az ötven tételt, amit hol palackból, hol hordóból töltött Imre a poharunkba. Ami számomra revelációként hatott, hogy a Kaló boroknál éreztem eddig a leginkább azt: a bor képes a borász személyiségét átvenni. Ennyi nem konvencionális, nyakas, brutális, robusztus bort még sehol nem kóstoltam. A fajtajelleget sokszor teljesen felülírja a vincellér, ehhez legtöbbször a túlérést hívja segítségül, de a héjon áztatás, esetleg más héján való áztatás is szerepet kaphat. Sőt, kaptunk olyan merlot is, ami 2004-től hordóban pihent, de Imre nem volt vele megelégedve, ezért 2006-ban a frissen kipréselt syrah cefréjén áztatta azt egy ideig.

A kóstolt borok közül a legmegdöbbentőbb az a tétel volt, amit kitöltés után pár percig vizsgálhattunk, és a kérés felénk az volt: tippeljünk, mi ez. Sokat ízlelt szájak tanakodtak hosszasan (többek között debreceni borkereskedő, egri borász, OBB-tag vizslatta a tételt), majd a konszenzus az lett, hogy egy könnyed pinot noir-t kaptunk. Nem tévedtünk sokat: pinot gris, miszerint szürkebarát volt a delikvens; hosszas héjon áztatás után fehérboros jellegét teljesen elvesztette. Pár órával később egy évjárattal fiatalabb társát is megkaptuk - ismét nem sejtettük, hogy visszatértünk a fehérborok közé. (A kóstolóra amúgy is jellemző volt, hogy a fehér, vörös, édes sorrend folyamatosan felborult.)

Időről-időre olyan borok is kerültek a poharainkba, amik hagyományos módon készültek, közülük nálam a 2000-es, és 2002-es merlot-k vitték el a prímet. A 2002-es bikavér, 2000-es cabernet sauvignon, vagy az elmúlt évek syrah-i mind komoly borok voltak. Nehéz volt értelmezni a 17-es alkohollal bíró 2006-os pinot noir-t, az biztos, hogy a kifinomultságot nem ezen a boron kell tanítani, a robusztusságot viszont akár rajta is érdemes. A hagyományos fehérek között remek 2007-es rizlingszilvánit, üde 2002-es chardonnayt is találtunk, de a 2000-es zenit is tetszetős volt. Ha épp olyan kedve volt vendéglátónknak, akkor akáchordóban iskolázott tételt löttyintett poharunkba – ilyen volt péládul a 2005-ös leányka. Olyan meglepő házasítás is került a poharunkba, mint chardonnay és zöldveltelini kettőse, vagy egy 2002-es tétel, amiben zöldveltelini, irsai és leányka is volt.

11 óra körül jelentette ki Imre először, hogy még 2-3 bort megkóstolunk, aztán fél kettő után áttért az egy bort még megmutatok mondatra. A kóstolás utolsó harmadát főleg főborok és aszúk jellemezték. Az olaszrizling főborokon és aszúkon (szinte minden évjáratban felüti fejét Szomolyán a botritisz) nem lepődtem meg, a zenitből szűrt aszún is csak kicsit, de hogy az emlékeimben festőszőlőként élt turánból mit tud kihozni a töppedés és nemes rothadás, azon már nagyon. A túlérett szemekből készült tételek egytől-egyig fűszeresek, koncentráltak, no meg nehezek voltak; nem kvaterkázó borok ezek. Sajnáltam volna, ha nem jutunk el a 2002-es turán aszúig: egyik legszebb, de mindenképp a legkülönlegesebb vörösboros élményem lett ez a bor. (Nem mintha 2003-as társáról mást írnék; mégis egymás után kóstolva a két tételt a 2002-es volt a komplexebb, harmonikusabb.) Talán az amarone-k között lehetne mellé párt találni, de az, hogy az egri borvidék szélén természetes körülmények között (nem pedig fürt-szárítással) kialakul ez a koncentráció - egy kalaplengetést megér. Ha nem áll fel a társaság ez után a záróbor után, ki tudja mik kerültek volna még elénk (búcsúzóul azért egy friss syrah-t még kaptunk poharunkba).

Kaló Imre nyomot akar hagyni, és folyamatosságot szeretne látni maga körül. Úgy gondolom, az előbbi sikerülni fog neki. Utóbbira is nagy esélye van, ugyanis amikor megkérdeztük a velünk együtt kóstoló kamasz lányát, hogy ő mi lesz, ha felnő, némileg meglepődve nézett ránk mielőtt válaszolt: hát borász.