Nagy ígéretnek indult, mint Duró József, aztán az is maradt. Vagy talán hízelgőbb lenne, ha azt írnánk, hogy a magyar rajnaiforradalom előfutára volt. 2005-ben, amikor berobbant, még jóval kevesebb emlékezetes tétel volt a piacon a fajtából, 2006 után jöttek az igazán jelentős borok: Légli, Szentesi, Bott és a többiek. Volt egy kartonnyi tartalékom ebből a 2004-esből, frissen tényleg remek kis bor volt, olcsó is. Már évekkel ezelőtt konstatáltam, hogy leszállóágban van, egyetlen palackot aszaltam már csak a borhűtőben, hátha jó lesz valamilyen kóstolóhoz. De csak nem jött a megfelelő alkalom, úgyhogy a minap kivettem, adjuk meg neki a végtisztességet.

Már a mélysárga színből és az illatból érződött, hogy itt túl nagy élményekben nem lesz részünk, haldokló bor ez már. Az illat: Hugyos Józsi beleesett a puskaporos hordóba - kovás, vizeletes, punnyadt. Az oxidáció lovasszobra. Érdekes, hogy ez az illat nem egyértelműen visszataszító, de a legkevésbé sem vonzó vonzó. Olyan gyanús. Az íz pont olyan, amilyet az illat ígér: minden össze-vissza, minden kiáll, a sav behorpadt, a test petrolba oldódik. Struktúráról, harmóniáról beszélni már fölösleges.

Egyébként viszonylag szép halál. Mert annyira nem esett szét, hogy teljesen ihatatlan legyen, csak annyira, hogy ne legyen élvezetes. A 3 és 2 pont között billeg.