Alföldi Merlot kollégával Toszkánába bortúrázni - EPIC win. (Sőt: win-win.) Merlot szellemi faltörőkos, berepülőpilóta és Matula bácsi erősségű guide 3 in 1. Hét éve jár Montalcinóba kitartóan, teljes mélységében tanulmányozza a hozzáférhető szakirodalmat három nyelven (magyarul nincs), és ha valami a publikus tudásbázisokból nem derülne ki, ott van neki a lokális whisperer, Tullio Scrivani, a montalcinói Osticcio borkereskedés tulajdonosa, a hagyományos borászkodás és a terroirista eszme elkötelezett híve, ő aztán másodpercre készen tud mindent, ami a vidéken borügyben történik.

Így tehát egy Merlot-féle bortúrán nem kell foglalkozni sokat a programmal, kész táblázatokkal jön, percre pontos beosztással, 7:30 reggeli torna, öltözete fehér tornatrikó, kék tornanadrág, satöbbi, és az tuti, hogy csakis a borvidék legizgalmasabb és legaktuálisabb termelőit válogatja össze, nincs idő a középmezőnyre vagy az unalmas stadionrocker sztárokra.

A Pian dell'Orino egészen biztosan kimaradt volna egy normál (laikus) montalcinói túrából, nem nagy birtok, nem régi birtok, nem is őstoszkán, szinte észrevétlenül lapul a legendás szomszéd, a Brunello atyjának tartott Biondi Santi mellett. A Pian dell'Orino nem hogy nem őstoszkán, de szinte nem is olasz: mindkét tulajdonosa német anyanyelvű. Caroline Pobitzer ugyan olasz állampolgár, de dél-tiroli (szigorúan dél-tirolinak tartja magát, nem osztráknak, nem németnek, még kevésbé olasznak), férje, Jan Hendrik Erbach pedig Németországból költözött Montalcinóba (egyébként a híres geisenheimi egyetemen tanult borászatot, oda jár éppen az egyik Heimann gyerek is). Szigorú biodinamikusok, németes fegyelemmel, elszántsággal és küldetéstudattal dolgoznak, hogy a legolaszabb borvidék legolaszabb borát tökélyre fejlesszék. A birtok mostanra épült föl teljesen, a frissen fölhúzott, különös, rondella alakú pincét-présházat mutogatja büszkén Caroline, alulról levegőzik, egy sávban nincs betonozva az alap, mindenféle organikus alapelvek érvényesülnek itt-ott, a tető nyitható, természetes szellőzés, lélegző anyagok, minden.

Amilyen fiatal birtok, olyan arcátlanul sikeres. Új boraira felfigyeltek a hagyományőrző (értsd: az újvilágosodást, szupertoszkanizálódást elutasító) brunellisták, a Montalcino-rajongók kóstolóin rendre az élen szerepel. A biodinamikus házaspár hiperbarátságos: vadidegen, ám igen népes csoportunkat rögtön a családi asztalhoz ültette, szelte kilószámra a dél-tiroli speck sonkát, és persze töltötte a birtok borait. Már a sor első, legolcsóbb tagjaitól is le voltunk nyűgözve: a rozéjuk egészen különös, sangioveseből készült, minimum félszáraz, de talán még édesebb, mindenki azonnal beleszeretett, aztán jött egy tíz euró alatti vörösük,  és csak utána a Rosso di Montalciono, végül pedig természetesen a Brunello.

Mondani nem kell, betáraztunk a verhetetlen toszkán ár-érték-bajnoknak tűnő Pian dell Orino-borokból, most két itthoni kóstolás jegyezte következik.

Pian dell'Orino Rosato 2008

Rozé sangioveséből. Toszkánában nem találkoztam még hasonlóval. Nyilván nem ez az egyetlen, de az biztos, hogy nem tipikus. Semmilyen szempontból nem az. Színe mélyebb a rozékénál, pirosas, silleres inkább.

Már illatában sincs semmi olyasmi, amit itthon a rozéktól megszoktunk. Nincsenek harsány gyümölcsök, nincs málnaszörp, nincs parfümösség: finoman lebegő, rejtőzködő illata van, a málnát ugyan tetten érhetjük benne, de nem abban a harsány formában. Mellette olyan illatjegyek is föltűnnek, amelyek egyébként idegenek a műfajtól: földesség, grafit. Az alkohol is megjelenik.

Az íz még meglepőbb: nem vágtatnak a savak sehová, nincsen lehengerlő frissesség, inkább szelíd, barátságos karakterű a korty, silleresen lassú, szép, testes, tanninjai egy közepes vörösben is elférnének, de szépen simul a széles, teli testbe, kevés és elegáns kesernye is megjelenik a nagyon gazdag utóízben. Véghangsúlyos korty, érdekes módon még a szénsavérzet is a vége felé jelenik meg. Maradékcukra talán a félszáraznál is több, de nem lóg ki, nem nyomja el a többi fontos ízelemet, a struktúra elegáns, harmonikus marad. Igazi különlegesség, és nagyon szerethető bor. 6 pont.

Pian dell'Orino Piandorino 2007

A birtok olcsóvöröse, amit még a Rosso di Montalcino alá pozicionáltak. Elvileg száz százalék sangiovese, ahogy a birtok minden bora, de illat alapján nagyon erősen gyanakodtunk cabernet-re, és ugyan a tulajdonosok lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy kizárólag a helyi fajtával foglalkoznak, tudni lehet, hogy újonnan megvásárolt területeiken voltak cabernet-k.

Sötét színű, mély karakterű bor.

Súlyosan animális illata a kilencvenes évek végének Villányát idézi (de zöldesség egy fikarcnyi sincs benne). Tehéntrágya, feketeszeder, éppen rotyogó eperlekvár, szamóca, grafit. Ízben már jóval kevésbé villányias, mint illatban: élénk, játékos savú bor, az érett illat- és ízjegyek ellenére is van lendülete. A struktúrát ez a játékos sav adja, nem a tannin meg az extraktok. Persze a savakon kerekít az érezhető, ha nem is mindent maga alá gyűrő extraktédesség. A pörköléses ízjegyek (tercier aromák) talán dominánsabbak a kelleténél (vissza Villányba!), és a tannin is soknak tűnik huzamosabb kóstolgatás után. A pörkölési ízek még keserűbe is átmennek utóízben, ami nem annyira vidám.

Midösszesen nagytestű, tömör, izgalmas bor, tipikus toszkánnak sosem mondanánk, inkább tippelnénk cabernet-nek, mint sangiovesének. Tíz euró alatti áron nem csak toszkánai, de magyar viszonyok közt is nagyon-nagyon jó vásár. 5-8000 forintos magyar vörösökkel bírná a versenyt. 5 pont.

(Van még Rossóm és Brunellóm is, de egyelőre várok a megfelelő alkalomra. A helyszínen kóstoltuk: pazar borok.)