Ezennel pont kerül az elhúzódó újévi dőzsölés végére. Mint az előző részből kiderült egy jó és egy klasszis Szepsy furmint után az új év ünneplése drámai fordulatot vett: Pierre Frick almás rizlingjei nem egyszerűen elrontották a szánk ízét, hanem teljes resetre kényszerítettek. Csakhogy a folytatásban két Nicolas Joly-bor következett volna, amikről eleve sejtettük, hogy almásak lehetnek, ezért az óvatos borúlátás jegyében házigazdánk csak az egyiket bontotta föl. Joly-t gyakran nevezik a biodinamika „pápájának”, ám rossznyelvek szerint inkább az enciklikák szövegezése és az igehirdetés az erőssége, mintsem a borászkodás. Mások ellenben áhítattal isszák minden borát. Én egyszer már megégettem vele magam, de most azt reméltem, hogy kiköszörüli a csorbát (más megközelítésben: esélyt kapok, hogy kiköszörüljem a csorbát). Dupla kudarc. De azért a vég végén lösz vögösz (courtesy of Tandori).

A Vieux Clos 2006 kifogott rajtunk, túlságosan hasonlított a Frickekre, és túl kevéssé arra, amit mi bornak gondolunk. Így mint aki egyszer már citromba harapott, sajgó ínnyel menekültünk a kármentőhöz. A közelébe sem kerültünk annak, hogy pontot rendeljünk hozzá, gyáván mentettük a nyálkahártyánkat. Ennyi írásos emlék maradt róla: ablakmosó folyadék, technokol, ecet, pállott felmosórongy. A második palackot természetesen nem bontottuk föl. (Másnap azért még ránéztünk a Vieux Clos-ra (a Joly-borokat a használati utasítás szerint a kóstolás előtti napon kellene bontani): rendületlenül őrizte az előző napi formáját.)

Mivel nem akartunk beletörődni az alma diadalába, házigazdánk két 2008-as Hollóvárt bontott, és velük visszatért a remény. A Furmint közvetlenül a nyitás után, messze túl hidegen, átható kéksajt-szagot árasztott, és szájban igencsak sprődnek tűnt, aztán ahogy melegedett, fokról-fokra kerekedett, simult, kitárult és ámulatba ejtett. Másnap délben pedig már egészen más volt, a kéksajt elszállt, maradt helyette mész és só, szőlő és füge, kóstolva koncentrált, nagy anyag, szuper egyedi, izgalmas és fenséges. Behízelgőnek az anyja sem mondaná, de nem kellett megfeszülnünk, hogy feltornázzuk magunkat az absztrakciónak arra a szintjére, ahonnan látszik, hogy a maga somlóias, hollóváras módján hasonlóan elegáns és arányaiban kifogástalan, mint Szepsy Nyúlászója. Ez is a 8 pont magasságában lehet. (De azért a figyelmeztetés nem árt: Mélyvíz, csak úszóknak!) A Sauvignon Blanc kevésbé harapós, simulékonyabb, könnyebben adja magát. Persze a terroir és Takács Lajos alaposan fölülírta a fajtát (vagy annak legalábbis a kommersz arcát). Az illatában egres, citrusok és bazalt, kóstolva sós-minerális, sima felszínű, kerek és élénk. Semmi nem lóg ki belőle, és minden hézag nélkül illeszkedik. Csillogó szemmel, elismerően hümmögve forgattuk a szánkban. 8 pont. (Mint ebben a sorozatban az összes leírás és pontszám, ezek is erősen provizórikusak, és persze egy kóstolás nem kóstolás, de megkockáztatom, hogy a 2008-as Hollóvár-borok rendkívüli értéket képviselnek. (Az élvhajhászat és a szakszerűség jegyében az újrakóstolás dátumát már kitűztük, és a furmint és a sauvignon blanc mellé belistáztuk az olaszrizlinget és a hárslevelűt.))

Másodikán este egy féltudományos kísérlettel és egy jeles rosso di montalcino-sorral zártuk az ünneplést. A kísérlettel arra kerestünk választ, hogy vajon az idősebb borokat szabad-e hosszan levegőztetni kóstolás előtt, vagy jobb az utolsó pillanatban bontani. A szakirodalomban az az általános vélemény, hogy a korosabb, több évtizedes palackok tartalmát nem szabad levegőztetni, mert fennáll a veszély, hogy percek alatt összeroskadnak. (A dekantálásról és a "másnapos" borról itt szemléztem/értekeztem.)

Két alannyal és három fázissal dolgoztunk. Volt egy hat órával korábban nyitott, vállig kiürített palack, volt egy három órán át dekantálóban szellőző és egy közvetlenül a kóstolás előtt nyitott. Több évtizedes bor ugyan nem került elő, de az első körben kóstolt 1993-as Weninger-Gere „Barrique” Cabernet Sauvignon joggal tekinthető a modern magyar borászat egyik veteránjának. És bizony kellemes meglepetést okozott. Nem voltunk pontozásra és jegyzetelésre kihegyezve, de a három mintából kettő jó illatú és ízű, élvezetes bornak bizonyult. A tannin még tizenhat évesen is halkan perceg, de nem tép, és a bornak vannak rétegei, zamatai, eleje, közepe és vége. Nyilván nem rúgja ki a ház oldalát, de nem is pállott rózsavíz. A második körben ’98-as Gál Tibor Cabernet Franc-okkal kísérleteztünk. A kentauros címke bennem kellemes emlékeket ébresztett: ez volt az egyik első bor, amiért szolidan rajongtam (a másik a ’97-es Weninger Spern Steiner). A Weninger-Gerénél szerényebb ováció fogadta, de ez is derekasan tartotta magát, inkább az alapanyag lehetett eleve halványabb. Kis bizonytalansággal úgy találtuk, hogy mindkét esetben a dekantálóba került példány volt a leghalványabb, a palackban kíméletesen szellőző és a frissen nyitott között nem találtunk megragadható minőségi különbséget. Így a magunk számára annyi tanulságot szűrtünk le, hogy mivel a kísérlet eredménye nem cáfolta a bölcsek tanácsát, ezért elkönyvelhetjük, hogy idősebb palackok esetében fölösleges a szellőztetéssel bajlódni.

A zárlat zárlatát két, számunkra emblematikus montalcinói pincészet rossói jelentették. Az egyik egy parasztmadonna, a másik manierista szépasszony. Maurizo Lambardi az őshonos, földműves archetipikus montalcinói képviselője, míg a Sesta di Sopra tulajdonosa „bebíró” bankár, aki hétvégi borászként kezdte és szőlőművesként fogja végezni. A borok stílusa is két véglet, de ebben nem rejlik minőségi ítélet. A Lambardi-borok rusztikusak, fiatalon meglehetősen csiszolatlanok, ám nekem az a fixa ideám, hogy pontosan tükrözik a sangiovese és a vidék eredeti szellemét. Ha tanmenetet kellene összeállítani Montalcino-szakon, akkor az első szemináriumok egyike a Lambardié lehetne. A Sesta di Sopra a művelt ember könyvből szerzett okosságának és a gazdag hobbiborász kompromisszumot nem ismerő szenvedélyének házassága. Az ő boraikra a kurzus végén kerülne sor. Lambardit méltattam itt, Sesta di Soprát emitt. Most kóstolás közben elkapott bennünket a gépszíj, és sajnos engem is: nem volt már kedvem három lépést hátrálni, és szorgalmasan körmölni. De a nagyvonalakra emlékszem, spiccesen elégszer elismételtük egymásnak.

A Lambardi rossók 11-13 euro környékén kaphatóak, a Sesta di Soprák 16-18. Lambardiból 2004-est, 2005-öst és 2006-ost, Sesta di Soprából 2004-est, 2005-öst, 2006-ost és 2007-est sikerült előállítanunk. Mindkét sorban a 2004-esek voltak a halványabbak. Ez jelezhette azt, hogy túl vannak a csúcson, de azt is, hogy a borászok évről évre jobban dolgoznak. Mi a második magyarázatra hajlottunk. A pozitív meglepetést a gyengébbnek elkönyvelt 2005-ös évjárat borai okozták. A Lambardinál egyértelműen, a Sesta di Sopránál vacillálva a legjobbnak kiáltottuk ki. A 2005-ösök elegánsak, harmonikusak, sokszínűek, a 2006-osok koncentráltabbak, tanninosabbak, zamatosabbak voltak. A 2005-ös és a 2006-os Sesta di Sopra a legjobb rossók közé tartozik, amit valaha kóstoltam, és teljes volt az egyetértés köztünk abban, hogy bőven megérdemlik a 7 pontot. A 2007-esnél új útra léptek (valamit a maceráció módján változtattak), és így törékenyebb, elegánsabb, de kevésbé hatásos bort kaptak. Valamennyi bornál érezhető volt, hogy az erények a szőlő minőségéből fakadnak, és mivel a nagyotakarás eszköztára már csak anyagi okokból sem juthatott szerephez, természetes tisztaság és magátólértetődőség hatja át őket. Volt ahol az eszményinél magasabbak voltak a savak (de nem élesek), volt ahol a tannin dörzsölt (de nem porszívózott), ám mindezt mint egy természeti jelenség inherens tulajdonságait vettük tudomásul, amivel ostobaság volna pörölni. Ritka élmény, amikor egy bor ennyire egytömbből faragott, amikor nem lehet illesztési hézagokat, betoldásokat érezni. Házigazdánk, aki most kóstolt először hosszabb rosso di montalcino-sort, egy mailben így összegezte a tapasztalatait: „…már nem gondolom, hogy a földi örömök teteje az, ha a pohárba kerül egy nagy nevű francia premier- vagy grand cru. A csöndesen harmonikus gyalog borok öröme élteti a mindennapokat. Szóval nagy élmény volt ez a két sor.”