Ilyenkor a legjobb a szőlőben lenni. Tavasszal. Az idei tél nagyon hosszú és nyomasztó volt. Alig volt napsütéses nap - a ködös, nyirkos napok, amikor csontig hatol a hideg a munkáskabát alá, nem a borászkodás leglélekemelőbb pillanatai. Viszont ilyenkor, amikor elkezd fújni a tavaszi szél, sütni kezd egyre erősebben a nap, nemcsak a természet, hanem szőlőművelő ember is felébred téli depressziójából. A nap felé fordítja az arcát, hagyja, hogy szembe fújjon a szél és azt érzi: újjászületett.

Ma fejeztük be a metszést, 44280 szőlőtőke, kilenc különböző dűlőben, három település határában. Kedvenc ültetvényem, az idén 47 esztendős Sík-hegy marad utoljára. Ott a 0.4 hektáros ültetvényben, a folyamatos pótlásokkal most sikerült teljesen tőkehiány-mentes állapotot elérni. Nagyon szeretek abban az ültetvényben dolgozni. A szőlőben ugyanis dolgozni kell. Nem csak kimenni néha és megnézni, hogy miért nem haladnak a munkával a napszámosok, nem csak fényképeket készíteni róla és megtölteni színes prospektus-oldalakat, hanem benne élni, ott lenni, együtt élni vele. Különben nem tudunk jó bort készíteni. Bort, amiben benne van a dűlő, az évjárat és mi is, akik együtt éljük meg velük mindazt, amelynek során egy élettelennek tűnő szőlővesszőből hajtások törnek elő, amelyek aztán finom, érett gyümölcsöt nevelnek nekünk.

Most kezdődik a támrendszerek helyreállítása, oszlopok cseréje, elszakadt huzalok javítása, illetve megfeszítése, a kidőlt karók újrabekalapálása, a tavalyi telepítés kicsirkézése, visszavágása két rügyes csapokra és persze: a 44280 darab vessző lekötése. (Minden dűlőben szálvesszőre metszünk, Guyot-művelést alkalmazunk. Nyolc rügyes szálvesszőket kötünk le.)

A dűlőutak a sok téli csapadék miatt katasztrofális állapotban vannak. Az infrastruktúra-fejlesztésre Magyarországra jutó brüsszeli pénzfolyam még csak el sem csörgedezik Ostorosig. Marad hát a Lada Niva (egy tengelytörésen már túl vagyunk). Elkészíthetjük mi a világ legjobb borait, ha az néhány szépen művelt ültetvény elhanyagolt környezetben van, alig járható dűlőutakkal, mindenfelé szeméthalmokkal – ezek legfeljebb csak a mi „világ legjobb” boraink maradnak. A magyar vidék egyre közelít a klinikai halál állapotához. Hogy nem ott tart még az csak annak a maroknyi lelkes földművelő embernek köszönhető, akik minden ellenük ható erő, hivatali gáncsoskodás, akadályozás ellenére is mindent megtesznek azért, hogy Magyarország ne csak a dalban legyen szép és gyönyörű.

[Tarnóczi Zoltán]