A tavalyi év mérföldkő volt életünkben, hiszen az első alkalommal töltöttük mind a négy évszakot új lakhelyünkön, Gyöngyöspatán, és adott volt a feladat, hogy már csak kizárólag a családi borászatból éljünk meg. Hullámvasúton közlekednek bennem a gondolatok, hangulatok: olykor úgy érzem, egy nagy dolog kezdeténél tehetünk le mi is egy kis téglát az alapozásnál. Korábban csak érzelmileg gondoltam úgy, hogy semmilyen másik termőhellyel nem cserélném el dűlőinket, ma már a józan ész, a szem és a nyelv is ezt mondatja velem. Úgy érzem, különleges, vibráló harmóniák, dallamok születhetnek az itteni hegyoldalakban, csak meg kell találni a megfelelő hangszereket és gondolatokat ahhoz, hogy azok borok formájában megszülethessenek.

Néha meg lesújtanak a társadalmi folyamatok helyi megnyilvánulásai: a munka értelmétől megfosztott idős parasztok, felhagyott parcellák, elvágyódó-elvándorló tehetséges fiatalok, reményvesztett családok, kontrollt vesztő primitív agresszió, hogy lesz így itt virágzó borkultúra? 

Szinte a semmiből kell itt a Mátra lábainál mindent megteremteni, hiszen eltűnt minden fejlett termelési kultúra a borászatból, valamint más borvidékekhez képest csak részlegesen és kis mértékben alakultak ki alternatívái a középszerű, ad hoc tömegtermelésnek az elmúlt két évtizedben. Örömmel tölt el és fogódzót nyújt, hogy ez nem volt mindig így. Tavaly beszélgettem egy pinceszomszédommal aki elmondta, Édesapja bizony annyira ismerte a patai dűlőket, borokat, hogy vakon fölismerte, melyik bor 'hová valósi'. Ez persze azt is feltételezi, hogy markáns karakterbeli különbség van a dűlők között, valamint azt is, hogy egy megfelelően magas szintű termelési kultúra is volt a pincék mögött, legyen szó akár csak egy kicsi parasztpincéről.

Egyik legnagyobb bánatom, hogy nincsenek a Mátrában (legalábbis ezen a részen) öreg szőlőültetvények. Részben azért sajnálom, mert meggyőződésem szerint tényleg azokról lehetne a legnagyobb minőségeket szüretelni, részben azért, mert pótolhatatlan genetikai kincset jelentenek ott, ahol vannak, különös tekintettel arra, hogy a magyar fajták minőségorientált szelekciója még mindig eléggé marginális szerepet játszik a hivatalos kutatásokban.

De nemcsak a szőlők hiányoznak, hanem az ódon, nemes épületek is. Túl jól sikerült errefelé a huszadik század, illetve túl sok volt egyesekben a mohó pusztítási-átalakítási vágy. A legkedvesebb dűlőnkben, a Geregben volt egyszer egy impozáns borház. A második világháborút követően szétrombolták és demonstratíve annak köveiből építették meg a későbbi TSZ irodát, ma pizzéria), miközben a falu legtehetségesebb gazdacsaládjainak jó része reakciós elemnek bélyegezve eltűnt Szibériában, a Hortobágyon (előbbi honi megfelelője) vagy emigrált a tengerentúlra.
Szücsiben is volt egy kis kastély, azt a nyolcvanas évek elején rombolták le, nem tudni milyen megfontolásból.

Tavaly négyen létrehoztuk a TőkésTársak borászkört (Karner Gáborral, Németh Attila Gáborral és Szecskő Tamással), ez igazi öröm volt, tapasztaljuk is hogy négyen sokkal messzebbre juthatunk, sokkal rövidebb idő alatt. Hiszen egy ilyen közös kóstoló után talán többen hiszik úgy, hogy nem pusztán egy-egy pince véletlen kiugró teljesítménye áll a jó borok mögött, hanem valódi különleges érték, ami a földben lakik, de gondos kezek néha palackokba is emelhetik.

Érvényes ez az egész országra is, de a borászaton belül nekünk a Mátrában pláne: csak akkor számolhatjuk fel a lemaradást, ha igazán kiugró teljesítményt nyújtunk, a 'csak jó' semmire sem elég.

Szőlészeti-borászati alapkérdésekben sok minden kikristályosodott, viszont sok új dilemma is kezd felszínre kerülni, szerencsére, teszem hozzá. Az alacsony tőketerhelés, az alapos és célirányos zöldmunka, valamint a kíméletes szüret, feldolgozás és a kevés beavatkozásra való törekvés alapdogmák, de a részleteket illetően sok a nyitott kérdés. Az érlelés mikéntje és hossza talán minden bortípusnál a fő dilemma, és be kell, valljam, a kísérletezésnek ezen a téren vannak anyagi korlátai is. De elvi is a dilemma, hiszen például fehérben az általam legnagyobbra tartott referencia-stílusok (Burgundia illetve a német rizlingek) fényévekre esnek egymástól ebben a kérdésben. Fél évesen vagy másfél évesen letölteni? Egész fürtösen préselni vagy hosszan áztatni? Természetesen tudom, hogy a válaszokat elsősorban a termőhelyünknek kell megadnia, de eléggé mások a keretek és a lehetőségek így, hogy mi az első generáció vagyunk, nem pedig a nyolcadik vagy a tizenötödik. Persze cserében megadatik a pionírok szabadsága a kísérletezésben.

Hogy csak egyféle dologra szűkítsem a témát, itt van a fajtakérdés. Ha a bioszféra (filoxéra) és a történelem viharai nem háborogtak volna errefelé az elmúlt bő egy évszázadban, akkor most 80-100 éves kadarka tőkékkel mutathatnánk be a Gereg, Úrráteszi Előmály és Halmaj dűlők karakterkülönbségeit. Ugyanis a filoxéravészt megelőzően két-három évszázadon át a 'török szőlő' (a kadarka régen elterjedt elnevezése) volt a meghatározó fajta a borvidéken (tehát a fehérdominancia újkeletű jelenség). Elnézve Gyöngyös város sok történelmi épületét, amelyek tetemes része borkereskedők háza volt (egy közülük átszállítva a szentendrei skanzenben is látható), anyagi javakban bővelkedő és kifinomult kultúra lehetett (a maihoz képest mindenképpen), aminek ezek a kadarkák adták a hátterét. Mára hírmondója sem maradt a kadarkának a borvidéken. Ennek ellenére legfőbb tervem, hogy újra fölfedezzük, mit mutat itt a fajta.

Szerencsére nem kell ehhez összeugrasztani az elveket és a hedonizmust, hiszen imádom a fajtát. Minimalista, de bájos. Nem nyom el, mégis vérbeli karakter. És persze nemes előzékenységgel átengedi a főszerepet a termőhelynek, ha az eléggé karakteres. Ha jobban belegondolok, mondjuk 10 kedvenc magyar vörösboromból 5-6 kadarka (a többi meg kékfrankos, valamint egy pinot noir).

Szóval a kadarka a fixpont, a vágy titokzatos tárgya, persze nem a jelenleg elterjedt roppant rothadékony, nagyfürtű klón, hanem egy régi lazafürtű változat, aminek eredményét Szentesi Józsefnél meg is lehet kóstolni. Ennek ellenére a birtokon a kékfrankosé a főszerep, úgy érzem ez is egy csodálatos fajta, és emellett sokkal megbízhatóbb társ is, mint szinte bármely más kék színű társa. Ezek mellett még pinot noirunk van eltelepítve (a 777-es klón), erre is nagyon kíváncsi leszek, idén talán már lesz 100 liternyi.

Fehérben már sokkal nehezebb a kérdés: szeretnék egy komoly hazai fehéret főszereplőnek állítani. Szinte kizárásos alapon az olaszrizling adja magát (a kadarkával egyetemben a furmint nálunk nem telepíthető, nincs rajta sajnos a borvidéki fajtalistán, pedig van például egy Furmin nevű hegy is Gyöngyösoroszi felett), de még nem vagyok meggyőződve arról, hogy 10 évből sokszor tudná adni teltség és frissesség megfelelő kombinációját. Szóval magyarfajta-megszállotságom ellenére az utóbbi egy évben rajnai rizling megszállott is lettem, a jövőbeni telepítéséknél biztos, hogy a fehérek közt ez a fajta fogja a legnagyobb hangsúlyt kapni. Emellett nagyon szeretnék más magyar fehér fajtákkal is kísérletezni: az ismert hárslevelűn, furminton, ezerjón kívül kéknyelűvel, vörös dinkával is (utóbbi háromból Szentesi József az elmúlt években óriási borokat készített - aki teheti kóstolja meg, az ő borai jelentik az inspirációt ez ügyben is számomra).

Visszatérve a napló-tematikához, a tavalyi év abban is mérföldkő volt számunkra, hogy végre megszületett egy-egy olyan fehér illetve vörösbor, ahol a mostani lehetőségeinkhez képest elégedett lettem az elért eredménnyel (2004 volt az első évjáratunk). Fehérben az Úrráteszi Olaszrizling 2008-as évjárata, vörösben pedig a Gereg Kékfrankos 2007 volt ez a bor. Még sok a korlátunk: öregebb tőkékkel (a mostaniak 20-40 évesek), jobb alanyokkal és klónokkal, ideális növényvédelemmel és talajmunkával (sajnos még nem tudtunk traktort venni, így kénytelenek vagyunk ezeket bérmunkában csináltatni) még sokkal előrébb juthatnánk, de a jelen helyzetben örültem ezeknek a boroknak, nagyon.  Teljesült az a vágyam is, hogy be tudjuk mutatni a filozófiánk lényegét, vagyis a dűlők közti különbségek bemutatását, hiszen a Gereg mellett az Úrrátesziből is ki tudtunk hozni egy szép kékfrankost, egymás mellett kóstolva nagy a különbség köztük, az azonos technológiai mozzanatok ellenére.

A 2009-es évjárat pedig igazi ajándék volt, messze a legszebb, amióta metszőolló és lopó van a kezemben. Ennyire egészséges, hibátlan fürtökben még nem tudtam eddig gyönyörködni. Az egyik legfontosabb munkaműveletnek a minőség szempontjából a szüret előtti válogatást tartom, amit nem is bíznék senki másra, több menetben járom végig az összes tőkét. Tavaly viszont alig volt mit a földre dobálni, annyira hibátlanok voltak a fürtök. A borok pedig harmonikusak, kifejezőek, teltek, de frissek. Először fordult viszont elő, hogy cukor maradt a borainkban, négy fehérben is. Januárra, amikor lehűl a pincénk, szinte teljesen megszűnt a "pötyögés', elkezdtek tisztulni a borok. Éreztem a cukrot bennük, de annyira beleszerettem az akkor tapasztalt harmóniákba, hogy úgy döntöttem, lekénezem őket. Lehet, hogy nyár elején újraindultak volna, de elszédítettek januári hamvas idomaikkal, most már így is maradnak. Mondják, hogy a cukor elfed, én is így gondoltam. De kóstolva az alap-olaszrizlingünk mellett az Úrráteszit nagyságrendileg hasonló cukortartalommal, így is érezhető, hogy utóbbi markánsabb, mélyebb, ásványosabb, így megnyugodtam. A későbbi szüretekből származó boroknál (amikben eleve terveztem maradékcukrot) sem volt egyáltalán botritisz, az ízek így tisztán gyümölcsösek, ennek is örültem, a tokajiaknál is nagyon szeretem ezt a stílust (kedvencem ebből a vonalból a Királyudvar 2006-os kései hársa a Lapisból).

Különben is, az újabb olaszstílusra visszatérve, tartozunk ennyivel a tradícióknak, hiszen eddig is szinte minden évben más stílusú volt az Úrráteszi Olaszrizling, most itt egy újabb csavar. Ígérem, amikor 10 évesek leszünk, azért már lesz egy kialakult Úrráteszi-stílus (techológiáról bővebben itt: http://szolo.blog.hu/2010/02/09/technologia_losonci_balint_1).

Emlékszem, amikor elkezdtük a borászkodást, álszerény túlzásnak éreztem egyik ikonom, Bussay doktor szavait, miszerint legalább 10 év kell, hogy ebben a szakmában az alapvető kérdésekre válaszokat kapjunk. Naivan azt gondoltam, hogy a főbb dolgokat már mások kitapasztalták, hozamkorlátozás meg természetesség, és akkor 2-3 év alatt már szinte minden kialakul. Aztán kezdtem rájönni, hogy ez egy nagyon sok változós egyenletrendszer, és a 10 év egyáltalán nem túlzás, sőt...Szóval én voltam elbizakodott.

Aminek még nagyon örültem, hogy a megszokott dolgokon kívül pincébe került 110 liternyi mézesfehér is (Patán Margitszőlőnek hívják). Az öregek dicsérik, és most látom, nem érdemtelenül, szép strukturájú, telt, zamatos, de mégsem túl direkt bort adott a mintegy 150 öreg, negyven év körüli tőke.

Végre a magyar frankost is sikerült 'csúcsra járatni', de legalábbis egy kiemelkedő évjáratban fél kg körüli tőkénkénti terheléssel művelni, a hordóban ígéretes a megszületett bor.

A tavalyi évben duplán sikerült a hozamkorlátozás, több dűlőben a tervezett 80 dkg/tőke helyett ennek a fele lett az eredmény, mert virágzáskor a hűvös, csapadékos időjárás miatt rossz volt a kötődés, viszont én ezt nem érzékelve szokás szerint leválogattam minden hajtást egy fürtre. Így sajnos például nem lett sillerünk. Remélem a kapott minőség majd kárpótlást ad a mennyiségi veszteségért.

Télen végre jutott idő gondolkodni, tervezni, álmodozni, olvasni, írni (www.murtzi.blog.hu), kóstolni. A tél legemlékezetesebb kóstolója számomra egy spontán szerveződött Királyudvar-Huet kóstoló volt (részletesen itt: http://albertgazda.blog.hu/2010/03/07/kiralyudvar_vs_domaine_huet és itt: http://csiten.blogspot.com/2010/03/sorvezetok.html), újabb száraz-ikonjaim lettek a 2008-as Huet Sec-ekben: alacsony alkohol mellett félelmetes tömörséget, pazar ízgazdagságot, hatalmas de gyönyörűen ívelő, érett savakat adtak, óriási borok, volt mit tanulni belőlük. Persze a bemelegítésként kóstolt Demeter Zoltán Lapis 2008-asa is elbűvölt, a leggyönyörűbb száraz furmint amit eddig kóstoltam: úgy meleg és telt, hogy közben hihetetlenül dinamikus és energiákkal teli, egyáltalán nem lesz lusta: döbbenetes bor.

Persze emellett meg is kellett metszeni a szőlőt, itt is szembesültem egy dilemmával. Az Úrrátesziben is csapra metszettük a szőlőt az utóbbi években. Alapvetően szimpatikusabb ez a metszési mód, mert kisebb és egyenletesebb méretű fürtöket eredményez, valamint stresszhelyzetben (pl szárazság) szerintem jobb, ha minden hajtáshoz közelebb van a tápanyag és vízraktár, a többéves rész (a kar). Viszont tény, hogy szemmel láthatóan később fakadnak a csapokon a rügyek, mint szálvesszős művelés esetén. Az Úrráteszi pedig hűvös dűlő, így mind a kékfrankosnál, mind az olaszrizlingnél jól jöhet a plusz pár napnyi - egy heti előny a tavaszi indulásnál. De ez sem lezárt kérdés, így az olasznál meg is hagytam a 7 közül egy kontroll-sort csapra metszve, hogy szüretkor kiderüljön az igazság.

Hirtelen lett vége a télnek, most már zöldell a határ, pattannak a rügyek, zúgnak a zetorok, jön az élet, jön a munka. Egy jó nagy levegőt kell venni, legközelebb talán augusztusban lesz egy szusszanásnyi pihenő.

Losonci Bálint (pinotnoir 777)