Amilyen meleg, kellemes és szeretnivaló volt a tavasz első fele, olyan undok, kiszámíthatatlan és szeszélyes a folytatás itt nálunk Ostoroson. Április második felében rengeteg csapadék esett, egy részével bent a pincében is találkoznunk kellett – de ne szaladjunk ennyire előre…

Miután az összes többi ültetvényben befejeztük a szálvesszők lekötését, nekiláttunk a tavasz legnehezebb feladatának: a Tag-dűlőben 0.6 hektár Olaszrizling művelésmódja és támrendszere átalakításának. A 80-as évek végén telepített egyes függöny művelésmódú ültetvényben tavaly hajtásválogatáskor a megfelelő magasságban hagytunk hajtásokat, amikre metszéskor visszafűrészeltük a törzseket. Ötven oszlopot kicseréltünk, és a teljes ültetvényt újrahuzaloztuk. Kiszedtük a hosszú karókat, hazahordtuk és lett belőlük sok kicsi karó. Hosszában négyfelé fűrészeltük őket, miután méretre vágtuk. Nincs szalagfűrészünk, a körfűrésszel ez a munka elég lassan haladt. A kész karókat utánfutóra pakoltuk, visszahordtuk a szőlőbe és bevertük – nem, nem az Olaszrizlingek, hanem az ikertőkék közé tavaly tavasszal beültetett Furmint és Ezerjó oltványok mellé. (Nagyon szépen fejlődik a tavalyi telepítés, az említett két fajtán kívül Kadarkát és Csókaszőlőt is telepítettünk, de már most látszik, hogy a Furmint és az Ezerjó is sokkal jobban érzi magát itt Ostoroson. Hát, igen. Nem jöttmentek itt nálunk, a filoxéravész előtt mindkét fajtát termesztették a faluban.)

Mindezek után végre kezdődhetett a kapálás – az egyik legjobb munka. Mindig is szerettem kapálni – egy ilyen lassú, nehezen haladó munka közben kerül csak igazán közeli kapcsolatba az ember a  természettel és a földdel, és ilyenkor érzi meg, hogy mennyire múlandó minden más dolog. Ez a szőlőkapálás az, amit pontosan ugyanúgy végzünk, mint minden ostorosi parasztember 1446 óta, amikor először telepítettek szőlőt a falunkban.

Persze nem csak munkával telt az április. Voltak kellemes kötelezettségeink is. Végre meglátogattuk azt a budapesti éttermet, ahol hosszú ideje a legtöbb Orsolya-bort kínálják a vendégeknek és mindezt olyan lelkesedéssel, hogy egy ideje már szégyelltük magunkat, hogy nem jártunk még náluk, és nem kóstoltuk meg főztjüket. Az Olimpia étteremről van szó, Takács Lajosról és Csongrádi Csabáról. Amikor ott jártunk, kedd volt: halnap. Az ostorosi parasztgyerek először ehetett osztrigát és polippörköltet és nem először ihatott Bussayt, Villa Tolnayt, Kikeletet. Ez egy olyan étterem, ahol a magunkfajta egyszerű, a fényűzéstől menekülő ember is jól tudja érezni magát. Főleg, amikor a kellemes háttérzenében sok kedves zeneszámunk egyikét ismertük fel.

Másnap, budaörsi ismerősünkkel, Szentesi Józseffel ellátogattunk a szomszéd faluba, Szomolyára, ahol van egy pince, ahol évente legalább kétszer úgy érezzük, hogy tiszteletünket kell, hogy tegyük. Nagyon jól érezzük magunkat Kaló Imrénél; amikor hallgatjuk a szavait, isszuk a borait, úgy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. A hétköznapok kínlódásai, nehéz fizikai munkája után jó ott lenni a hideg szomolyai pincében és kóstolni a világon sehol máshol nem reprodukálható borokat. Külön öröm volt, hogy azt az estét, a két legkreatívabb és leginnovatívabb magyar borkészítővel tölthettük…

Aznap este óriási eső volt Szomolyán és Ostoroson is. Nálunk még jég is esett. A pincénk leghátul lévő szellőzőjén utána két héten át csöpögött be a víz. Egy 5 hektós műanyag kádat tettem alá – kétszer is megtelt.

Évente egyszer kis családunk megmássza a Nagy-Eged hegyet. Idén ez áprilisra esett. Szeretjük ezt a hegyet, 1998. március 25-én, amikor még csak az elhagyott ültetvények voltak a hegyen, ott jegyeztük el egymást Orsival. Jó volt látni, hogy a Nagy-Eged rendben van: a Gróf Buttler-ültetvények szépen megmetszve, Gál Zsomborék metszeni indultak éppen, a St. Andrea szőlejében az oszlopokat nyomták be, és megnéztük a szép új szobrot is, amit Lőrincz Gyuri emeltetett.

A legszebb ajándékot május elsején délben kaptuk: a Kossuth Rádióban a templomunk harangja szólt. Így telt a mi áprilisunk.

[Tarnóczi Zoltán]