Ez talán a kedvenc időszakom az egész évben. Ahogy gyűlik a cukor és csökken a sav a bogyókban, napról napra újabb fajták kezdik el sejtetni, milyenek is lesznek majd pár hét múlva, teljes pompájukban. Addig minden egyes szép napot igazi áldásként fogadunk, és minden egyes esős időszak olyan, mintha a fogunkat húznák. A szokásos napi egy helyett van, hogy ötször nézem meg a műholdképeket, csapadéktérképeket, időjóslatokat.
Reggel kimegyek az egyik ültetvénybe, és végtelen csodálattal tölt el újra, hogy milyen komplex és finom is már a szőlő is önmagában. Aztán jön a hír, hogy egy másik határrészben megjelentek a seregélyek. Vége is az idillnek, a jóleső hátradőlésnek, irány a veszélyzóna, a károk fölmérése, és a cselekvés. Nálunk ez utóbbi egyelőre a madzagra lógatott cd-lemezek és színes nejlonzacskók felaggatását jelenti az oszlopokhoz erősített póznákra. Messziről úgy néznek ki ezek az ültetvények, mintha buddhista zarándokok hagyták volna ott jeleiket a hegytetőkön. Utána jön a reménykedés, hogy az elkészített vineyard-art elég visszataszító vagy elrettentő hatást fejt ki a garázda madárcsapatok kollektív pszichéjére.
Na meg persze azért is ez a kedvenc időszakom (a madarak ellenére), mert a két nagy munkacsúcs, vagyis nyári zöldmunkák és a szüret közt azért most lazább a tempó, van egy kis szusszanás. Mindössze le kell palackozni az előző évjárat fehérborait, el kell mosni a hordókat, meg minden egyebet, és ami a legnehezebb: meg kell becsülni a termést, hogy az új tartályokat, hordókat meg tudjam rendelni.
Kezdek reménykedni, mert a szilvának és a sárgadinnyének már végre van valamennyi íze. Korábban lelombozott, hogy a máskor világbajnok ízű patai málnák, barackok, eprek idén mennyire vízízűek és savasak voltak. Persze a szőlő csodálatos növény, hiszen átlagban sokkal mélyebb rétegekbe hatol gyökereivel, mint a gyümölcsfák, így talán vízzel sem telítődtek annyira, főleg a kövesebb, sekélyebb talajrétegű területeken. A bogyók elég aromadúsnak tűnnek, és igen határozott a savtartalmuk.
Továbbra is tartom, amit korábbi naplóbejegyzésemben írtam: szerintem idén az átlagosnál sokkal jobban fog elválni az ocsú a búzától: míg nagyobb terhelés mellett igen vékony, vízízű és éles savú borok várhatóak (már ha csak a természet érvényesül a pincékben), addig a szebb július-augusztusnak köszönhetően komoly hozamkorlátozással van esély, hogy lendületes savú, de harmonikus, ízgazdag borok szülessenek.
A faluban most sincs túl jó hangulat így szüret körül, hiszen hiába kétszerese most (60-100 Ft) a fölvásárolt szőlő ára a tavalyinak, a termés jóval kevesebb lesz, sok helyen a fele sem. Pedig mi még szerencsésebbek vagyunk, a mélyebben fekvő, vastagabb talajrétegű szomszédos borvidéki falvakban sok parcellában egyáltalán nem lesz szüret, akkora károkat okoztak a gombabetegségek. Szerintem egészen jól leképezi egy-egy borvidék fejlettségi szintjét, presztízsét, hogy a fölvásárlásoknál van-e a teljesen kommersz szintnél följebb is piac, illetve hogy mennyivel. Nálunk katasztrofális a helyzet, egyetlen olyan cégről sem tudok, aki egy árva fillérrel is honorálná a jobb minőségű gyümölcsöt. De a más borvidékeken hallott mustfokonkénti 5-10 forint többlet is nevetségesen alacsony ahhoz, hogy valóban a szőlőtermesztés alapcéljainak-módszereinek átgondolására késztesse a gazdákat. Igaz egy-két vörösboros vidékünkről hallottam már jó híreket is, ott a magasabb borárak már visszahatnak a minőségi szőlő árára is, 300-400 forint már az a minimum, ami valóban vonzó pályává teheti a szőlőtermesztést is (1-1,5 kg/tőke terhelés mellett) az újabb generációk számára is.
Idén jóval kevesebb hordót veszek, mert egyrészt végre eltökéltem magam, hogy a 2009-es vörösöket (a már születésekor is harmonikus bíborkadarka kivételével, ami hamarosan a polcokra is kerül) két évig érlelem fahordóban – mert megérdemlik-, meg kísérletképpen a fehérborok egy részét is reduktívan készítem el. Túl sokáig élt bennem is erősen a paradigma, miszerint a komoly, tartalmas fehérbor mindenképpen fahordót kíván, illetve túl későn döbbentettek rá ennek az ellenkezőjére a gyönyörű és elegáns német rizlingek, amikbe teljesen belehabarodtam. De végleges álláspontom nincs a kérdésben, egy év múlva okosabb leszek, remélem. További motivációt és bíztatást ad, hogy tanítómestereim közül Demeter Zoltán és Takács Lajos is ugyanezzel kísérletezik. Egyelőre olaszrizling, chardonnay és zöldveltelini lesznek a tanulás eszközei. Persze nem a közfelfogásban elterjedt reduktív módszerekkel fogom ezeket sem készíteni, hiszen spontán fognak erjedni ezek is, illetve finomseprőn lesznek tartva.
Idén egyszerűbb lesz a szüreti időpont meghatározása: a savak eltűnésétől, túléréstől nem igazán kell tartani egy ilyen hűvös, csapadékos vegetációs időszak vége felé, így szerintem IDÉN addig célszerű kinntartani a legtöbb fajtát, amíg csak egészségesek a fürtök. Ez utóbbi kitétel azért fontos, mert a botritisz teljes kerülése a fehéreknél is még fontosabb lett a fejemben célként, mint eddig gondoltam.
A faluban jóleső dolgok is történtek, számunkra a legfontosabb, hogy megalakult a Vári Pincék Egyesület, aminek mi is tagjai vagyunk (A Vári pincék egy hétsoros különleges pincedomb, aminek a tetején honfoglalás előtti, majd a husziták által használt favázas földvár állt, s ez utóbbi tőszomszédságában egy István korabeli templom helyreállított romjai is láthatóak). Az eddigi legemlékezetesebb ténykedésünk egy igen jól sikerült közös szalonnasütés volt, persze kóstolgatással, dalolással egybekötve. Bár az is felemelő és reményt adó, hogy a megalakulás után, pár hét alatt, 20-30 ember közadakozásából és tucatnyi ember kalákamunkájával egy beszakadt tetejű, romos épület helyén most már a leendő Pincemúzeum épülete díszeleg. Most viszont már nagyobb dobásra készül az egyesület, Szőke Andrást is felvonultatva (zsűrielnökként) szüreti pincepörköltfőző fesztivált és versenyt hirdet (tessenek csak tessenek…) szeptember 18-án. Ha esetleg eljönnek, személyesen vagy emailben szívesen adok parasztpince-tippeket. Mert nagyon végleges itt a világ, ami társadalmunk lenyomata is egyben. Igaz ugyan, hogy sok helyen szinte csak hibás borok vannak (dohos hordók, darabban tartás…), de találtam már az elmúlt években nem egy olyan kispincét a hegyen, ahol rendszeresen olyan borok vannak, amiket szerintem sok, nevesebb termelő is örömmel adoptálna, és mindez párszáz forintért literenként hozzáférhető.
Végül hadd hívjam fel a figyelmet arra a borászati honlapra, ami talán eddig az egyik legnagyobb hatással volt rám. Olyan gondolatok tárháza, ami alapján bele lehet bolondulni a különleges borok világába. Persze van ennek előzménye is, hiszen kóstoltam Heymann-Löwensteinék egy borát, és az méltó párja volt ezeknek a gyönyörű és súlyos szavaknak. Az elején például például minden túlfilozofálás nélkül, mégis holisztikusan megközelítve, van benne gyakorlatilag egy terroir-bor definíció is, a végén pedig egy pop-artos káoszelmélet játék-installáció gyűjtemény lepkékkel és borospalackokkal. Elképesztő.
PS: Szeretnék egyszer olyan borokat készíteni, ahogyan ez a kisfiú tud focizni.
Utolsó kommentek