A Wine Spectator állandó kolumnistájaként és vagy 8 sikeres könyv szerzőjeként Kramer a borírók legszűkebb elitjéhez tartozik. Jól emlékszem, hogy kb. három évvel ezelőtt Nemes Richárd kért, hogy próbáljam én is az amerikai kapcsolataimat beizzítani Kramer email-címének megszerzése érdekében (azt a borcsomagot akarta hozzá is eljuttatni, amit Alder Yarrow megkapott). Nem sikerült - hétpecsétes titokként őrzi. Így valóban bordiplomáciai bravúr, hogy Kramer most Magyarországon járt, és a körutazása nyitányaként a Pannon Bormustra zsűrijének munkájában is részt vett. Én közvetlenül a zsűrizés után beszélgettem vele, majd a vacsoránál is egymás mellett ültünk. A diktafonommal és az aznapi viharos széllel együtt legyőzhetetlen triót alkottunk, így kénytelen voltam utólag írásban megkérni, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Ez azonban azt is jelentette, hogy akadt néhány fontos észrevétele, amit az első interjúban elmondott, az írásosból viszont kimaradt.
Az írásos interjúban amúgyis megjelenő észrevételek mellett két dolog hagyott bennem mélyebb nyomot. Az egyik, hogy az udvariasság határain belül nagyon elégedetlen volt a vörösekkel, és nemcsak ő, hanem az egész zsűri. Noha Kramer elkötelezett terroirista, az Amerikában a borszótár részévé vált „somewhereness” kiötlője, él-hal az egyediségért, és nagy rokonszenvvel fordul a biodinamikus termelők felé, a magyar vöröseket egyszerűen iskolázatlannak találta. Azt mondta, hogy a magyar borászoknak meg kell érteniük, hogy jobban oda kell figyelniük a boraik textúrájára, kifinomultságára és csiszoltságára. Túl sok szerinte a durva textúrájú bor, és a bántó cseresség, aminek oka vagy a túl sok hordó, vagy a túlextrahálás, vagy egyszerűen adott fajta természetéből fakad, és még nem tanulták meg kezelni.
A másik észrevétele, amin elrágódtam - és persze nehéz vele vitatkozni, de én csakazértis a nyárcsináló kamikaze-fecskéknek drukkolok -, az volt, hogy egyetlen ország borászai sem előzhetik meg a borfogyasztók kultúrájának fejlődését. Az általános kulináris kultúra és a borkultúra együtt hatnak a kifinomultabb borok megszületésének irányába. „You cannot go past your culture.”
És akkor következzék maga az interjú:
1. Vannak-e olyan barátai, akik isznak magyar bort?
Nem mondhatnám, hogy hemzsegnek. De ennek nem az érdeklődés hiánya az oka. Az Egyesült Államokban nagyon kevés magyar bor kapható. Egyszerűen nincs meg a „kritikus tömeg”. Egy vagy két termelő jelenléte nem elég. Ahhoz, hogy észre vegyék a magyar bort nagyobb mennyiségre és állandóan javuló színvonalra volna szükség. Csak így kerülhetnek be a köztudatba – megjelennek az éttermek borlapján, az emberek beszélni kezdenek róluk, a borgyűjtők fölveszik őket gyűjteményükbe. Ez a dolgok menete, legyen szó Olaszországról, Új-Zélandról, Ausztráliáról, Oregonról vagy Magyarországról. Így működik a borvilág. És ehhez idő kell, illetve ahogyan említettem, a termelők, borok és évjáratok „kritikus tömege”.
2. Amikor a magyar borra gondol, akkor mi jut eszébe?
Esetemben a magyar bor Tokajt jelenti. Azt hiszem, hogy ennek oka nem igényel külön magyarázatot.
3. Miután eltöltött néhány napot Magyarországon, részben a Pannon Bormustra zsűrijének tagjaként, részben borászatokat fölkeresve, változott-e valamiképpen a magyar borokról kialakult képe?
A zsűrizés arra emlékeztetett, hogy mennyire sokszínű és szélesívű a magyar borkínálat. De kénytelen vagyok azt mondani, hogy a művelt fajtáknak egyfajta újrakalibrálása – sőt, újraindítása – szerintem kívánatos lenne. Ha megszakadok sem tudom megérteni, hogy az alacsony ár és a magas termés közgazdasági logikáját leszámítva miért akarna bárki olyan fajtákkal foglalkozni, mint például az olaszrizling. Értem persze a történelmi okait annak, hogy ennyire széles körben elterjedt. De ez egy lúzer fajta. Ezzel szemben, imádom a juhfarkot. Értem én, hogy miért ilyen kevés készül belőle, hiszen nehéz a termesztése. De micsoda remek borok készülnek belőle!
4. Volt-e olyan régió/fajta, ami az Ön számára kiemelkedett a mezőnyből?
A zsűrizés eredményeként újfent ráébredtem, hogy mennyire rendkívüliek, sőt egyedülállóak a tokaji édes és száraz borok. Egyúttal az is egyértelművé vált számomra, hogy a vöröseken még kell dolgozni. Túl sok olyan vörös volt a mezőnyben, ami borászatilag gyatra volt. Túl fásak, durva tanninnal, túlextraháltak és túlérett szőlőből készültek. Persze minden országnak vannak ilyen borai, de ezeknek kisebbségben kellene lenniük. Ebben a mezőnyben, véleményem szerint, nem ez volt a helyzet.
5. Tudom, hogy a zsűri el volt ragadtatva az édes tokajiktól. Sajnos azonban az édes borokat nagyon nehéz eladni, és Tokajnak a túléléshez nagy szüksége van arra, hogy a száraz borok is sikeresek legyenek. Ön milyennek találta a száraz tokajiakat?
Szerintem a legjobb tokaji szárazak fenomenálisak. Amikor egy Demeter Zoltán vagy Királyudvar száraz bort kóstolsz, hát, akkor ki tudná kétségbe vonni a száraz tokajiak értékét és jövőjét? Én nem, annyi szent.
6. Magyarországon a legnépszerűbb borok Villányból és Szekszárdról származnak. Sokuk már-már mediterrán stílusú, nagyon érett vagy túlérett szőlőből készülnek, magas alkohollal, masszív tanninokkal és erős pörkölési aromákkal. Ön szerint aggódnunk kell-e az ilyen borok „nemzetközi stílusa” miatt, vagy ez egy átmeneti szakasz, amin minden feltörekvő bornemzetnek túl kell jutnia?
Amennyiben a „nemzetközi stílus” tiszta borokat jelent, amelyek csiszoltak és kifinomultak, akkor én teljes mellszélességgel az ún. nemzetközi stílus mellé állok. Az általam kóstolt vörösek általában véve indokolatlanul rusztikusak voltak.
7. Ön szerint a következő évtized távlatában melyek a legégetőbb problémák a magyar borászat szempontjából?
A legégetőbb probléma nem is annyira probléma, mint inkább kihívás. És ez a kihívás minden bornemzet számára azonos: a provincializmus elkerülése. A XXI. században a bor határtalan és nemzetközi. És a provincializmus – vagy más szóval az önelégültség – mindenhol fenyeget.
Hogy csak egy példát mondjak, a bordeaux-i borászok közül sokan – nem a grand cru területekre gondolok, hanem a kisebb birtokokra – egyszerűen nem tartottak lépést a piac változó elvárásaival. És emiatt egy hatalmas, régi piacukat veszítették el az Egyesült Királyságban, csakúgy mint Amerikában.
A magyar borászok és borfogyasztók egyaránt csak jól járhatnak azzal, a szó minden értelmében, ha a világ más részein készült borokat is kóstolnak és isznak. A magyar borok azzal egyenes arányban fognak javulni, ahogyan a külföldi borok iránti tájékozottság növekszik.
Ez a fajta nyitottság és tájékozottság segítette Olaszországot abban, hogy óriási javulást érjenek el a boraik terén. Az olasz borászok számára nagyon fontos az export. Márpedig addig nem lehet sikeresen exportálni, amíg nem tudod, hogy milyen konkurencia vár a célpiac polcain. Aztán amikor az export-orientált olasz borászok ennek eredményeként kezdtek jobb borokat készíteni, akkor az olasz borszerető közönség is megtapasztalta, érzékelte a különbséget. És az új, magasabb színvonal lett a belföldi piacon is a szabvány elvárás. És így megy ez évtizedről évtizedre: folytonos javulás, folytonos épülés.
Az én meglátásom szerint ez az, amire Magyarországnak is törekednie kell a következő évtizedben. Az exportra törekvés nem csak az eladásokat növeli, hanem a tájékozottságot is fokozza. Ahhoz, hogy Magyarország elfoglalja az őt megillető helyet a világ nagy bornemzetei között, versenybe kell szállnia, a szó minden értelmében.
Képes lehet erre Magyarország? Hát persze! Ne feledjük, a határok eltűntek. Vagy ha mégis léteznek valahol, akkor az csak a fejekben lehet.
[A fotóért köszönet a Sziget Kft-nek]
Utolsó kommentek