Megjelent a VinCE – Central European Wine Magazine (magyarul úgy látszik, nehéz nemzetközinek, vagy akár csak közép-európainak lenni) – első száma. Ez a szám egyfajta mutatványpéldány, nincs ára, csak az előfizetőknek küldték ki, benne egy levéllel, ami az előállt helyzetet magyarázza, fölvázolja a jövőt, és az eredetileg a magyar Decanterre szóló előfizetések átirányítását kéri a VinCE számlaszámára. Ahogy a levél fogalmaz: „Magyarország vezető bormagazinja 2011 augusztusától az angol licence tulajdonos döntése miatt nem jelenik meg.” Aki bennünket vagy bármilyen más boros oldalt olvas, az a kiakolbólítás tényéről már értesülhetett, ám az indoklás minden részlete valószínűleg soha nem lesz kibontva (félreértés ne essék, ok lett volna bőven már az induláskor és azóta folyamatosan, de ha a jogtulajdonosok hét éven át tűrték a magyar vircsaftot, akkor nehéz elhinni, hogy tényleg azzal csordult túl a pohár, hogy a Pfizer két oldalon át reklámozta az ejakuláció általi boldogságot). Az új magazin címlapján azonban már működésbe lép a sorsigenlő automat, és a kitagadásból önkéntes és dacos szakítást konfabulálnak: „Megérett a változásra hazánk legolvasottabb bormagazinja.” Meg.
Én azonban átolvasva az „új” magazint, úgy találtam, hogy semmi nem változott, csak a cégért festették át (amúgy a stencil megtartásához vajon mit szólnak a Decanter gazdái?). A szerkesztőség saját jellemzése az új helyzetről a nem-szándékos humor kategóriájába tartozik: „A színvonal a megszokott, a pártatlanság teljesebb, mint valaha”.*
A VinCE (és elődje), mint minden reklámújság, abból él, hogy fogyasztásra ösztönöz. Elismerem, van abban az állításban némi túlzás, hogy mindehhez a bor csak eszköz, paraván. De nehéz ezt a gondolatot elhessegetni. A VinCE (és elődjének) furcsaságait talán úgy a legkönnyebb megérteni, ha nézőpontot váltunk, és nem mint bormagazin tekintünk rá, hanem mint életmód magazin boros hangsúllyal. A VinCE (és elődje) nem a Borbarát (vagy a brit Decanter) pálya- és vetélytársa, hanem a szivarosok és rolexesek kiterjedt reklámfelülete. A nyilvánvaló és a bújtatott reklámok karneválját olykor bormagazinszerű tartalom zavarja meg. A VinCÉben 44 oldal boros tartalomra 23 oldal reklám jut. A 2011 májusi magyar Decanterben az arány még siralmasabb volt: 38 oldal boros tartalomra 27 oldal reklám jutott. A brit Decanter legutóbbi számában 25 oldal a reklám, 73 oldal a bor. (Csak érdekességképpen: az akkor még elég jól fungáló Borbarát 2005 tavaszi számában 90 oldal boros tartalomra 12 oldal reklám jutott.)
A boros tartalomnak már a magyar Decanterben is két rákfenéje volt: a tesztek és a vélemények. A tesztek hasznavehetetlenek és umbulda-konformok. Vélemények pedig nincsenek – a Decanternél és a VinCÉnél nincs senki, akit a bor érdekelne annyira, hogy fájjon, bosszantson, tűzbe hozzon, katartáljon. A VinCÉnek éppúgy, mint korábban a Decanternek, nincs mondanivalója. A tesztek pedig belevesznek a kollektív semmibe.
Már a brit Decanter által alkalmazott tesztmódszer is teljes csőd: a vakteszteken az alkalmi zsürik összesített eredménye állandóan meglepetést hoz. Rendre előfordul, hogy az adott borvidék specialistája - a kollektív vakteszthez időben közel - értékeli az évjáratot, és nevét/arcát a vásárra vivén megnevezi az általa legjobbnak ítélt borokat. Ezekben az értékelésekben általában a borvidéki konszenzus (közös bölcsesség), a specialista tapasztalata és a borok aktuális minősége együtt ad ki egy megbízhatóbb listát. A vakteszteken viszont mindig borul a papírforma, és bár ez lehetne rokonszenvesen demokratikus is – végre esélyt kapnak a kisnevek, végre nem a címke, az árcédula viszi a puskát -, a kiváltó ok valójában az, hogy a zsüritagok eltérő tapasztalati szintje, összebékíthetetlen várakozásai és összemérhetetlen értékrendje az adott nap adott szakaszában érvényesülő diszpozíciójukkal megbolondítva kollektív káoszt hoz létre. Persze nem az a baj, hogy meglepetések születnek, hanem hogy szinte csak azok, azaz rendszeresen olyan borok kerülnek az élre, amelyeknek értékét soha többé, semmilyen más próba, értékelés, elemzés nem erősíti meg, és rendszeresen kerülnek olyan borok az éppen csak nem hibás, kétcsillagos szakaszba, amelyeket egyébként a borvidék meghatározó, kiemelkedő képviselőinek tart az értő közmegegyezés.
A magyar Decanter és a VinCE erre még rátesz három lapáttal. A zsüriben az egyetlen fix pont Romsics László, a helyszín változó (ha nem tévedek, még ezt is pénzre váltható reklámlehetőségnek tekintik). A teszt két napig tart, és a két napon nem ugyanaz a zsüri értékel. A teszt eredményét sem az első, sem a második nap végén nem összesítik, nem hirdetik ki, így az elvben szabadon manipulálható. A VinCE saját tesztmetodikáját leíró szabályzat 6. pontja így szól: „A teszteredmények a megjelenésig titkosak, ez alól egyetlen kivétel van: a három legjobb helyezést elért bor készítőjének felajánljuk a lehetőséget, hogy az eredményt hirdetéssel is hangsúlyozza.” Vagyis ez egy olyan tehén, ami még a szarva közt is fejhető.
A sokoldalúan fejésre alkalmas tehenet pedig főbenjáró bűn volna rossz szóval elverni a háztól. „Hazánk legolvasottabb bormagazinja” ilyen szarvas hibát persze soha nem követne el: „(…) ha egy bor tesztünkön gyenge eredményt ér el, akkor erről értesítjük a borászt, a magazinban azonban nem jelentetjük meg – hiszen nem az a feladatunk, hogy a hibákat hangsúlyozzuk, hanem az, hogy a teszten jónak találtatott borokat jó szívvel ajánljuk olvasóinknak.” Olyan ez a mondat, mintha a hetvenes évek valamelyik pártkongresszusának kommünikéjéből emelték volna át a változtatandók megváltoztatásával. Nem akarok nagy szavakat használni, mégiscsak borról van szó, nem életekről, de azért itt valami nagyon bűzlik. Mintha azt mondanák: „Én, Élesszemű Kritikus rájöttem, hogy az Ön bora, Monsieur Borász, el lett baltázva, de ez maradjon kettőnk titka. Ne kössük az oktondi vásárló orrára, hadd költse a pénzét a jámbor barma. Ezerszer fontosabb a mi barátságunk, a kölcsönös szívességeken alapuló együttműködésünk életben tartása, mint a fogyasztót megóvni a csalódástól.”
Én zsigerből utálok minden titkot, a titkok mögött, bármilyen paszománnyal látják is el őket, mindig nagy átverésre, aljas cinkosságra gyanakszom. És bizony itt sem tudom kizárni azt a profán lehetőséget, hogy olcsó félelem munkál a fenti megtévesztően nagylelkűre maszkírozott gondolatficamban: „Jaj, mi lesz, ha Monsieur Borász megsértődik, és a következő tesztre már ő sem küld bort? Ne adj’ isten ezt is nekünk kell majd kigazdálkodnunk? Ezt is a bérkeret terhére oldják meg a szivarosok és rolexesek? És aki ilyen félelmek közé keveredik, azt hamar megeszi az öncenzúra (vagy elnyeli a klingi homály/dagály).
Már csak két szálka, ami az én szememben gerenda. Az új lapban két nagyszabású teszt is van. Ám egyik sem arról tanúskodik, hogy itt új alapokat raknának le, hogy a franchise-börtönből szabadult sas-lelkek végre-valahára szabadon választott, mámoros röppályákat írnának le a közép-európai rónák fölött. Az elsőben például a nagytudású zsüri ásványvízzel húz cezúrát - hopp, egy újabb tőgy: ezúttal a Naturaquát fejik - a legösszemérhetetlenebb borok közé: a Quercus Sauvignonasse így kerül egy kármentőbe a Sacha Lichine Le Coq Rouge-zsal, a Vylyan Syrah a Hétszőlő Késői Sárgamuskotályával (sovány mentség, hogy ez az all-in teszt valójában az újdonságok rovat új flaskába öntve).
A második tesztet viszont semmi nem mentheti, ez tényleg a nemtörödömség, a fogalomtalanság, a hozzánemértés cáfolhatatlan bizonyítéka: a végre magyar magyar magazin nem bikavérekkel, furmintokkal vagy aszúkkal nyit új korszakot, hanem az Errazuriz carmenere-jeivel, amelyek többek között nobile di montepulcianót, brunellót, zinfandelt, malbecet, proseccót, malvaziját, rioját és félédes kaliforniai rozét (!) utasítanak maguk mögé. Vajon kinek jutna még eszébe Marutit Bentleyvel, Sláger Tibót Erik Satie-val, Manet-t Rubljovval összehasonlítani? És a VinCE szakmai lektora, szakértője, aranyszája, Romsics László mit mond a teszt végén? „Sokféle stílus és minőség mutatkozott meg néhány valóban egyedi illat- és ízvilágú bor mellett.” *
A második szálka szigorúan véve nem kötődik az első VinCE számhoz, de annyira jellemzőnek érzem a magyar borsajtót szinte teljesen meghódító és uraló bagázs ténykedésére, hogy nem tudok szó nélkül elsiklani felette. A VinCE magazin 7. oldalán Piero Antinori márki, vagy ahogy a képaláírás hívja, „Mr. Szupertoszkán” néz a szemünkbe (kezében bűvös kocka), és „életre és sikerre való képességet” kíván a VinCE magazinnak. Nekem sajnos Mr. Szupertoszkánról egy jó darabig a Borkultusz lefegyverző hülyesége, árnyaltabban fogalmazva: pimasz tudatlansága és rettenthetetlen trehánysága fog eszembe jutni (az én szememben a Borkultusz a magyar Decanter tökéletes tévés megfelelője). Az epizódban összefut szinte minden és mindenki, amitől és akitől a magyar boréletben égnek áll az ember haja. Ám a csúcs mégiscsak a VinCE 2010-en forgatott, majd isten tudja kik által fordított, vágott, lektorált szupertoszkános anyag. Természetesen érdemes a videót magát megnézni, de aki szereti morzsolgatni a szavakat, és van valami képe a chianti, a szupertoszkánok és az Antinori borászat történetéről és viszonyáról, az garantáltan élvezni fogja az alábbi átiratot (16:30-tól):
Váczi Gergő (a Borkultusz tudatlanságtól fuldokló műsorvezetője):
Antinori márki, a borkedvelők számára jól csenghet ez a név, ő az, aki megreformálta az olasz borvilágot, és létrehozta a szupertoszkán márkát.
Narrátor: (…) A szupertoszkán mozgalom úttörője minden tekintetben ragaszkodik a hagyományokhoz. (…) a magyar borrajongók megtudhatták, mi a szupertoszkán borok lényege:
[Antinori márki magyar hangja:] „A szupertoszkán válogatott és kiválasztott borokból kerül ki, amelyet a boremberek, a borszakírók és a borszakértők választanak ki. Tökéletes megbízhatósággal és hitelességgel rendelkezik, ami talán a legfontosabb.”
Narrátor: Ezért van nagyon kevés igazán elismert szupertoszkán, amelynek lényege, hogy többféle borból készül. Az előadáson egy 2006-os Vill Antinorit (sic) mutatott be.
[Antinori márki magyar hangja:] "Az egészen pontos összetétel ennél a konkrét évjáratnál, mert egyébként évjáratonként változik, 55 % sangiove (sic), 25% cabernet sauvignon, 15% merlot és 5% syrah."
Narrátor: Az olasz törvények azonban nem mindig voltak kegyesek, a hatvanas években olyan szabályozás lépett életbe, amely kötelezővé tette a vörösborok higítását, azaz 30% fehérbort is bele kellett keverni. *
[Az egyes bekezdések végén található csillag feloldása: „mi a bánattal fölékszerezett véreres sasomról beszélünk?” (Fehér Béla via Esterházy Péter).]
Utolsó kommentek