Mert nincs rá pénzem. Ez lenne az én földhözragadt, szigorúan megszorításmentes, egyúttal hatásvadász válaszom. De a kérdést nem én tettem föl, hanem Matt Kramer, a Wine Spectator rutinos tárcistája. Kramer arról lírizál, hogy életében először borokat adott el. Mint minden borbolond ő is megrögzött gyűjtő: imád beszerezni, rendszerezni, leltározni, mintavételezni. De egészen mostanáig meg sem fordult a fejében, hogy bármit eladjon. És most sem a pénzhiány vitte rá, bár a pénz mindig jól jön. Gyűjteménye legdrágább, legértékesebb darabjait adta el, olyan borokat, amiket valójában meg sem engedhetett volna magának, de nem tudott annak idején ellenállni a csábításnak. A gyűjtemény lefejezéséért egy új kísértés a felelős: a meglepetés.

Lehet, hogy ez is csak átmeneti szakasz, mondja Kramer, de most mindenekelőtt a meglepetést keresi a borokban. Henry James szerint az ízlésnek két fajtája van: az egyik a meglepetésekre fogékony, a másik a ráismerésre. Márpedig a drága borok ritkán okoznak meglepetést. Félreértés ne essék, szó nincs arról, hogy a drága borok ne lennének nagy borok. Csak éppen egy idő után az ember kitapasztalja, hogy mit nyújthatnak, és ezt aztán megbízhatóan hozzák is - vagyis nem lepnek meg. (A hozzászólásokra adott válaszában Kramer valamivel bővebben is kifejti, hogy mire gondol. Azt mondja, hogy a drága borok nagy többsége szűk ízlés- és stílusparaméterek között mozog. Jellemzően hordósak (kissé vagy nagyon); néhány jólismert és keresett fajtából készülnek néhány jólismert és keresett borvidéken. Egyszóval: kiismerhetőek.)

Az olcsó borok viszont – legalábbis a legjobbak – számtalan meglepetéssel szolgálnak. Miért? Főleg azért, mert nincsenek elvárásaink velük szemben. Vagy teljesen ismeretlenek számunkra, vagy olyan területről származnak, amelytől korábban nem sok jót reméltünk. (Kramer példáival mi nem sokra megyünk, de becsületből ide másolom őket: 2009 Cullen Mangan Vineyard (Ausztrália - Margaret River), 2008 Domaine Bruno Dufeu Bourgueil Cuvée Grand Mont (Franciaország - Loire-völgy; Torre Oria Brut (Spanyolország - cava).)

Az olcsóság önmagában természetesen nem erény. Az igazi meglepetés az, amikor komoly minőségre bukkanunk, és ráadásként kiderül, hogy az élményért nem kell nagy árat fizetni. A drága borok ilyen meglepetéssel értelemszerűen nem szolgálhatnak. A drága boroknál a meglepetés inkább negatív szokott lenni: „Ettől kellene elájulnom?”

A mai borvilág, mondja Kramer, egészen más, mint az, amelyikben 35 évvel ezelőtt a pályáját kezdte. Akkoriban kevés esély volt a meglepetésre, mivel a minőségi borok zöme nagymúltú, nagyra becsült borvidékről származott. Ma mindez fordítva van. A világ legizgalmasabb borainak többsége „ismeretlen” vagy legalábbis ritkán méltatott régiókból származik. Együttesen a számuk messze felülmúlja a híres és drága borvidékek viszonylag kis halmazát. Ezt pusztán forradalomnak hívni, a fordulat jelentőségének alábecsülését jelentené.

Most már az a célom, zárja mondandóját Kramer, hogy a pincémet meglepetésekkel töltsem fel. A sors különös fintora, hogy ehhez el kell adnom a drága boraimat, hogy a bevételből megvehessem az igazán nagyszerű olcsó borokat. Mi ez, ha nem meglepetés?  

(Természetesen Kramer egészen más pályán mozog, más tétekkel játszik, de óhatatlanul eszembe jutott, hogy néhány hónapja bennem is elzúgott egy demokratikus fordulat. Én persze nem eladni fogom a drága boraimat (nincs mit), én megvenni nem fogom őket.)