Azért írunk, hogy ne kelljen annyival beérni: próbáld ki! De azért mégiscsak a próba az, ahol a szar elválik a májtól. Szóval, hogy fölvegyem az elmúlt hetek, hónapok puskaporos fonalát: senki nem akar barrikolt málnaszörpöt inni maró tanninnal és perzselő alkohollal. De senki nem akar színtelen, szagtalan, íztelen, súlytalan, savanyú borokat sem. Az aranytisztás, ahol én szívesen időznék, talán így írható le: a szőlőből származó, tiszta aromák kis fűszeres csavarral, opcionális földességgel, varratmentes, friss korty, ami nem csak csúszik, de zamatban gazdag, van textúrája, de nem tapad/ragad, és a hosszú és ízes lecsengés mellett a bor tisztán hagyja a szájat (nem kell mellé egy pohár vizet is felszolgálni, mint az eszpresszóhoz). Papíron szerintem bárki rábólintana, de hol vannak ezek a borok?

Az elmúlt egy hétben vörösben megjártam mindkét frontvidéket. Bár nem vagyok nagy spanyol bor-rajongó, a jó hír és a tűrhető ár kockáztatásra csábított. Az egyik gyengém a dél-rhone-i fajták, egy másik Bierzo és a mencía (l. Paixar és Petalos). Ezért merészeltem nagyjából 5000 forintot föltenni két palack Telmo Rodriguez borra. Az Al Muvedre 2010 aggasztóan fiatalon piacra került, fölvásárolt mourvédre, a Gaba do Xil 2009 pedig öregtőkés, szintén fölvásárolt mencía Valdeorrasból (ez Bierzo szomszédja). Mákom volt, habzsoltam mindkét bort, sőt az élményen felbuzdulva fölbontottam az aranytartalékot: Leon Barral 2005-ös Faugéres-jét. Aztán a hétvégén baráti kóstoló volt nálunk, és befutottak néhányan a tízentúliak társaságából: Gere Solus 2006 (13.000 ft), Sauska Merlot 2006 (13.000 ft), Ch Leoville Poyferre 2005 (cca. 25.000 ft), Stag's Leap Cabernet Sauvignon "Artemis" 2007 (cca. 7000 Ft Amerikában, kétszer ennyi Európában). A dugóhúzás mámorában előkerült még a tavalyi dél-rhone-i túránk egyik közösen beszerzett palackja, a 2008-as Domaine Alary Font D’Estevanas.

Nem akarom a nagyok érdemeit elvitatni. Illetve nem teljesen. A Gere Solus tiszta, velejéig természetes, csöppet sem tömős, és a villányi sztereotípiára rácáfolva igencsak eleven savú (vacsora közben az is elhangzott, hogy savanyú, egy kis zöldesség kétségtelenül az illatban is bevillan) - nem bántó az alkohol, nem reszelős a tannin; viszont nem igazán komplex, nem igazán mély. A Sauska Merlot-ról azt gondoltam korábban, hogy a legnagyobb magyar merlot, sőt a legjobb merlot, amit valaha kóstoltam. Ma már nem tenném érte tűzbe a kezem. Érettebb, testesebb, mélyebb, édesebb, mint a Solus, ugyanakkor hordósabb, grízesebb, tanninosabb, alkoholosabb. Másnapra lement medvecukorba és teafűbe, megroggyant mint Dominique Strauss-Kahn az első börtönéjszaka után. A Ch. Leoville Poyferre 2005 tipikus és azon belül remek bordeaux-i. Elegáns, száraz, nem kókuszosan fás, jó tartású stb. De mint oly sok bordeaux-i ez is eléggé frigid, hiányzik belőle minden nagyvonalúság, spontaneitás, meglepetés, zabolátlanság, mintha a bormérnöki tudást teljes egészében az éretlenség elhárítása kötötte volna le. A Stag's Leap Artemise valószínűleg a legkevésbé "újvilági" kalifoniai bor az eddigi praxisomban. Érett, de nem túlérett gyümölcs, vonzó, de nem kommersz illat, szépen eldolgozott textúra, jó arányok, még a savak is ott vannak, igaz, inkább a lecsengésben, mint magában a kortyban. Viszont nem éppen az utolsó szó a komplexitásban, és abban, amit összecsipegetett elévülhetetlen érdemei vannak a kádároknak. Tudom, ezek "nagy" borok, amiket vétek ilyen fiatalon szétlocsolni. De azt is tudom, hogy nem éget a vágy megtudni, egy évtized múlva hol kötnek ki. Azt hiszem, ideje csendben búcsút intenem Bordeaux-nak és csatolt részeinek.

Vissza a bevezetéshez: hol vannak azok az intenzív, komplex, de nem súlyos, tömős, vagy reszelős borok? Itthon csak csírákat látok. Jobb ráspik, jobb buttlerek, Szentesi József mikrotételei. Egy-egy pinot, kadarka, kékfrankos, syrah. Külföldön ott van persze a sok zabálnivaló chateauneuf du pape, cotes du rhone meg a languedociak. De ezek messze vannak, most viszont kóstoltam négy külföldit, amiből három itthon is beszerezhető és nyomokban vagy egészében megfelelnek a fenti leírásnak.
  
Telmo Rodriguezt a közelmúltban fedezte és karolta föl a Bortársaság. Inkább szerelem meg borkulturális misszió lehet ez, mint haszonnal kecsegtető kalmártrükk. Ha jól értem, akkor Telmo Rodriguez kezében az aduász az utazás és a keresés: bejárja Spanyolország még föl nem kapott, félárnyékos régióit, és öregtőkés dűlőkre vadászik, aztán ha minden klappol, leköti a termést, és - mint az általam kóstolt alapborok bizonyítják - kifogástalan profizmussal juttatja el őket a palackba. Ebben a hosszú és elég érdekes portréban szerepel ez a  félbekezdés: "Az első bora egy 8 eurós grenache volt Navarrából. "Demokratikus és eredeti bort akartam készíteni," mondja. "Szerintem Spanyolországban nagyon jó olcsó borokat lehet készíteni." "

Az Al Muvedre 2010 tökéletes példa erre. Tudom, hogy itthon közel 2000 forint már nem annyira olcsó, de így is alig több, mint egy villányi portugieser. És valami olyasmit tud, amit egy oportótól várnánk: gondtalan élvezetet nyújt. Jellegében azonban inkább hasonlít egy kézműves kékfrankosra, még akkor is, ha az illat a mourvedre-hez illően mélyebb, tintás, szilvás, virágos. A test alig közepes, a korty kerek, szaftos, zamatos, kis mandulás pikantériával, érett és eleven savakkal. Ezt a bort tényleg nem lehet abbahagyni, és megmutatja, hogy a folyékonyság kárpótolhat a szerényebb struktúráért vagy a komplexitás hiányáért. Tökéletes asztalibor. A Gaba do Xil 2009 jóval komolyabb alapokra épül, de megőrzi az Al Muvedre természetes nyitottságát, barátságos egyensúlyát. Ezen már rágódni is érdemes, de dönthetjük nagy kortyokban is. A nyitás után brutálisan animális volt, az istállós fajtából. Kóstolva azonban már másnapi arcát idézte: rétegzett, komoly bor, ha onnan nézzük, friss, gyümölcsös, erőlködésmentes, ha innen. Másnapra az állatosság kilencven százalékát elvesztette, és nyert helyette liliomot, fekete cseresznyét, szárított vargányát. A tannin itt már nagyobb szerephez jut, de semmi köze a nálunk oly gyakori, szárító, tapadós, cibálós fajtához - ez tartást ad, és finoman masszíroz. Azt hiszem, hogy kézműves borászainkat valami hasonló eszmény vezérelheti. Ez is hordómentes. Külföldi boroknak nem szoktam best buy-plecsnit osztani, de ezek megérdemelnék.

A Terroirclub által behozott Leon Barral Faugéres 2005-öst már egyszer megénekeltem. Azóta drámaian megszépült. Tudom, hogy nagyon bosszantó lehet ezt akkor olvasni, amikor már kivonták a forgalomból (talán a most kapható 2007-es is képes lesz hasonló truvájra). Szóval ez a bor jelenlegi borízlésem szerint közel tökéletes. Közepes test, selymes textúra, színek és finom árnyalatok (virágos, földes, cseresznyés), nemesség és természetesség. A meghatározó borélményeim egyike.

A kedvenclista végére egy tízeurós alkalmi vétel maradt Cairanne-ból (dél-rhone-i minősített borfalu). Domaine Alary Font D’Estevanas 2008 egy csapnivaló évjárat öregtőkés grenache-syrah házasítása (a grenache egy része százéves, a syrah a legfiatalabb, az csak negyven). Álomszép bor. Intenzív, finom szerkezetű, varratmentes, hosszú és elegáns. Én a gyenge évjáratok jól sikerült boraihoz megbocsátó együttérzéssel közelítek, és hogy itt a rajongásomban a csodálkozásnak és a csodálatnak mekkora szerep jut, addig nem tudhatom, amíg egy 2007-est vagy 2009-est is meg nem kóstoltam. Feltett szándékom a dilemmát tisztázni.

Saját bildungsromanomban - ami másoknak nyilván semmit nem jelent - most ott tartok, hogy élvezetesebb borestet tudnék összeállítani 10-12 eurós dél-francia és észak-spanyol borokból, mint ötször akkora költségvetéssel Bordeaux-ból és gyarmataiból (persze ehhez kellene egy jó ember, aki ingázik és beszerez a Magyarország-Dél-Franciaország-Észak-Spanyolország tengelyen).