Állok a forró víz alatt, lassan enged ki a testem. Nem is vettem észre, hogy milyen hideg volt a pincében, vagyis sokkal inkább azt, hogy mennyi időt töltöttünk odalent. Bámulom a csempét és próbálom elrendezni a kavargó gondolatokat. Színjózan vagyok. Utálom, ha irányítani szeretnének. Ha elvárások vannak. Ha azt gondolják, hogy írni fogok. Hogy írnom kellene. Vagy illene. Mégis azt érzem, hogy kell, valamiért ez fontos. Egyszerű, jól rendezhető, alapvető gondolatok kívánkoznak ki a fejemből és lassan összeállnak egy szerény, de biztos tartalommá. Ritka az ilyen, szeretem. Terjékéknél jártunk.

Korábban már említettük, hogy összerázódott egy rövid kóstoló Vácon, amiről itt olvashattak. Az első benyomás meglepetést okozott, az egészséges kétkedés kíváncsiságot szült, az értő barátok fokozták a nyomást, Terjék Lajos levele pedig egy-két nappal megelőzött. Felkerekedtünk Octopus kollégával, hogy megnézzük magunknak a borászt, a pincét, a borokat, a szőlőt, és általában véve az egész Terjék-birodalmat.

A cél szerény, csak meg szeretnénk győződni arról, hogy amit kóstoltunk, az tényleg jó. Hogy valóban ott vannak a hordók, hogy jó borok vannak benne, hogy tényleg ért hozzá, aki készítette.

A szőlő gyönyörű. Tényleg, laikusként, a szükséges naivitással érdeklődve is látható, hogy gyönyörű, egészséges, méregzöld a lombfal, ott a hat rügyre metszett szálvessző, a 8-10 fürt tőkénként, a bő 2 kiló körüli tőketerhelés. Édes, érett, szépen aszúsodik a hárs és a kövérszőlő, hopp, a vörös purcsin szinte már be is érett.

A pince nem tetszik. Valahogy az a tapasztalat, hogy a patyolattiszta változat az igazi, a rendetlenség a rossz előfutára. De van olyan, hogy máshogy van, 60 év és pár generáció tapasztalatát legalábbis nem célszerű egyből kétségbe vonni. Akad, aki már pontosan tudja, hogy mit miért tesz. Néha ijesztő, néha megnyugtató látni.

A borokról a változatosság kedvéért most nem írnék részletesen, ugyanis nem jegyzeteltünk, csak vázlatok születtek. Teljes bizonyossággal ez ideig csak annyit sikerült megállapítani, hogy a mi szintünkön a pincekóstolások csak benyomásszerzésre alkalmasak. Az mindenesetre gyorsan kiderül, hogy a borok tényleg olyanok, amilyenek. Egyből felismerhetőek a hetekkel ezelőtt kóstolt tételek, az újak hitelesen illeszkednek a sorba, az évjáratok és a fajták ugyanazzal a kihívó nyugalommal mutatják be magukat. Pedig semmi nincs lepalackozva, mindent hordóból kóstolunk. Ugyanaz a világ tárul fel, mint Vácon, nehéz elhelyezni a stílust, nem ehhez vagyunk mi szokva. A mai vezető tokaji pincék egyike sem készít ilyen borokat, gyenge utánzatokat sem könnyű találni. Mondjuk olyat meg nem is érdemes.

A száraz borok testesek, nehézveretűek, tiszták, gyümölcsösek és kortalanok. Kén nélkül (minimális cefrekénezéssel) készülnek, élesztő hozzáadása nélkül, hazai fajtákból, így méltóak lehetnének akár a ViniVeri klub tagságára is. Érzem, hogy kóstolósorban kevésbé hatnának meg, de az asztal és a társaság mellett mutatkozik meg a legnagyobb erényük: ezeket a hatalmas, testes borokat jó inni. Csúsznak lefelé a kortyok. Elbírják az ételt. A fűszeres, jól kiszárított szürkemarha- és mangalicakolbász mellé idén úgyis a száraz furmintot ajánlják a legmenőbb sommelier-k. A 2001-es hárslevelű közös kedvencünk.

Az aszúk az egykor hagyományos, mára már kénezéssel leváltott erősítés technológiájával készülnek. Az öreg borok (’91, ’83, ’72) mind kikezdhetetlenek. Rezzenéstelen arccal mérnek meg bennünket, a birodalmukba tévedő idegent. Eddig csak tankönyvekben olvasott ízek köszönnek vissza: mézeskalács, füge, fahéj, karácsonyi fűszerek. Kávé. Semmi újhordó, csakis az idő. Elképesztő intenzitás. A 20 éves, mára már csak 50 grammot bíró egykori esszencia a Király szűzterméséből szemmel láthatóan elért valahova. Nem áll módomban kétségbevonni, hogy ez volt a dolga. Fogalmam sincs, hogy ki merhetne kérdezni. Mint a legjobb mai aszúknál, úgy köszön be ismét a hátsó ajtón a terroir: Tokaj megismételhetetlen, Tokaj utánozhatatlan, Tokaj örök. Azt tartja a tokaji vicc, hogy idővel minden aszú kerházas lesz. Egy frászt. Csak szeretne.

Nem kóstoltuk a teljes szortimentet, tán csak ha a negyedét, de az bebizonyosodott, hogy van miért eljönni. Manapság úgyis mindenki Mádra jár, rengeteg a jónevű termelő, napokat lehet eltölteni pincelátogatással. És ha már itt van az ember, talán érdemes befordulni a Táncsics utcába is.

Mindegy, hogy merről közelít a látogató, szkeptikus, kíváncsi, vagy akár előítéletes. Ma már nehéz megpillantani, hogy mi volt az a Tokaji, amit elkezdtek hamisítani a szocializmus évtizedei alatt, mert érdemes volt. A gyenge utánzatok nem csak külföldön, itthon is betemették a valódit, ez hozta el az appellation elkerülhetetlen és szükségszerű megváltoztatását. Az 50-es, 60-as évek aszúit ma már nehéz és drága beszerezni. Az első érv az, hogy ez a bor jó. A második is. A harmadik más. Most őszintén, ha lenne a Vidámparkban időgép, kihagynák?

Kezd visszatérni belém az élet, ahogy lassan kiolvadok. Rádöbbenek, hogy Paksi Bandi 20 éve nem hallott szavai szólnak a fejemben: Van egy srác, akarom, hogy tudjad / köztünk él, nem jobb és rosszabb / Lelkében ezer okos lázzal / Haragban az egész világgal.

Hát ezért volt fontos írni. Akarom, hogy tudjad. Ennyi. Nem akarok most kitérni ezer visszás kérdésre, igaz és igaztalan vádra. Az érme vajas és a másik oldalára, a felelősen vedelő és felelőtlenül tollforgató pelikánok összezavarodó szerepeire. Az órákig, napokig tartó vitákat nézzék meg, harcolják meg maguknak. Több az érv, mint gondolnák.

Egyediek a borok, szinte már ódon a technológia, karakán a vélemény, tapintható a magány. Annyira nyilvánvalóan bukik ki a párhuzam, hogy nem tudom megállni: itt egy új, egy sokkal régebbi Kaló Imre. Szabadon látogatható, nézzék meg, név és cím a Zinterneten. Nem tudom, és nem is akarom eldönteni, hogy mit meséljek el. De azt tudom, hogy hallgatni róla iszonyatos hazugság lenne.

(A pincében készült képeket a termelő honlapjáról kölcsönöztem.)