Andrew Jefford (Anglia gyomorbajos válasza Matt Kramerre) november eleji posztjában a borkóstolás helyes gyakorlatán elmélkedik. Amit a vak és a nem vak kóstolásról mond, - hadd legyek ennyire elfogult - nem teszi elavulttá saját okoskodásomat (Vakteszt, avagy a mesterséges tudatlanság hasznáról és káráról), de most amikor Alkonyi László lebarbározta a vakkóstolást, talán érdemes Jefford észrevételeit is fontolóra venni.

A poszt másik nagy témája a lenyelés, az ivás jogaiba való visszahelyezése. Ez voltaképpen nem más, mint a lassú kóstolás, a slow wine dicsérete a köpködős, futószalagos vakteszttel szemben. Én a lenyelés fontosságának hangsúlyozását egy kis lépésnek látom Kramer a borismeret négy stációjáról írott okos esszéjének irányába. Kramer itt fogalmazta meg azt az emlékezetes tételét, miszerint egy bor megértéséhez négy palack elfogyasztása szükséges. (Én ezt saját használatra, kínosan kisszerű és pragmatikus okokból lealkudtam egy palackra, de a nyelésből én sem engedek.)

Jefford posztjából összeválogattam a számomra legemlékezetesebb bekezdéseket, akinek ennyi nem elég, az kattintson az eredetire. (kiemelések tőlem)

"Ami engem illet, én addig egyetlen bort sem értékelek, amíg nem ittam belőle – más szavakkal: amíg át nem haladt a garatomon, végig a nyelőcsövön, hogy aztán megérkezzen a gyomorba. Egy nagy bornak az emészthetőség éppen annyira fontos jellemzője, mint a komplexitás és a harmónia. A „való világban” mindenki iszik, nem pedig kóstol, aztán köp.

Huszonöt éve olvasok borkritikát, illetve írok magam is értékeléseket, és ennyi tapasztalattal a hátam mögött meggyőzödésemmé vált, hogy a kóstolás lenyelés nélkül hatalmas (bár elkerülhetetlen) hiba a borkritikában. Örülnék, ha a borkritikusok az értékeléseiknél egy ’I’-vel vagy ’*’-gal jelölnék a pontszámaik vagy kóstolási jegyzeteik mellett, hogy vajon az értékelt bort meg is itták, vagy csak kóstolták. Az a kritikus, aki azt állítja, hogy soha nem kellett a kóstolás alapján kialakult értékelésen utólag változtatnia, amikor az adott bort meg is itta, hazudik. 

A kóstolási jegyzet vagy pontszám egy hipotézis. A bizonyíték az ivás. A hipotézisek nem mindig helytállóak. [Vajon kitől származik ez az idézet: „Én például egyáltalán nem iszok bort a civil életben, és munka közben is mindent kiköpök.”]

Ha nincs más lehetőségünk, és csak a kóstolásra alapozhatunk, vajon melyik a jobb: a vakteszt vagy a „látó”? 

Elvben a vakteszt a jobb. Minél kevesebbet tudsz a kóstolt borról, annál kevesebb tényező torzítja az értékítéletedet, és annál szabadabban mondhatod el a véleményedet. Pusztán a borra összpontosítasz. A vakteszt jól illeszkedik az angolszász kultúra pragmatikus és szkeptikus hagyományába. A vakteszt sokszor megszégyeníti az embert, de mindig lehet belőle tanulni. [...] a vakteszt a házigazda és a vendég számára is kínosan végződhet, az előbbi azért éghet, mert a drága borát mindenki lehúzza, az utóbbi azért, mert Ch Lafite-nak hisz egy dél-francia tájbort.

A vakteszttel az a gond, hogy a legkiválóbb kóstolók sem tudják mindig a „helyes” eredményt produkálni. A tartósan nagy borokat rendszeresen legyőzik olyanok, amelyeknek bájai nagyon is múlandóak. Mi lehet ennek az oka?

Természetesen minden kóstoló szubjektív; de egyúttal esendő is. Nem minden kóstolás zajlik eszményi körülmények között. Az összesített ítéletben például összekeveredik a legjobb kóstolók és a legkevésbé rátermett kóstolók eredménye. Egy kiugró pontszám tucatnyi körültekintően kiosztott pontszámot írhat fölül. És ez még mindig csak kóstolás, nem ivás.

Én kifejezetten szeretem azt az „egyenes beszédet”, ami a vakteszt sajátja, de el kell ismernem, hogy a nem vak kóstolásnak is vannak erényei. A kóstolókat kétségtelenül befolyásolhatja a címke és a hírnév – de hát a hírnév végső soron sok ezer kóstoló közös ítéletéből épül föl. És a hírnév mindig iváson alapul. 
 
Az igazság az, hogy mindkét fajta kóstolásra szükség van: egymást helyesbítik. A vakteszt kihúzza a szőnyeget a túlértékelt borok alól; a nem vak kóstolás pedig rendszeresen újraellenőrzött etalonokat ad nekünk.

És mivel a való világban az ivás általi értékelés a király, a borpiac maga egyfajta über-kóstolónak tekinthető, ami elválasztja az ocsút a búzától, a jót a jobbtól, a legjobbat a kevésbé jótól. Ha egy kritikus indokolatlanul elragadtatja magát, akkor a túlzott lelkesedése előbb-utóbb lelepleződik – a túlárazott borok ugyanis nem fogynak el. Különösen pénzügyi válság idején..."

Zárlatként hadd illesszem a Decanter rezidens bloggerének véleménye mellé a sajátomat: "A köpködős vakteszt elmélyültségét tekintve az állásinterjú és az IQ-teszt mellé helyezhető: kiszűri a reménytelen eseteket, esélyegyenlőséget biztosít a tehetséges fiatal versenyzőknek, és kijelöli a lenyeléses megismerésre méltó borokat."

[Jefford képét innen metszettem.]